A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-28 / 39. szám
Magyar égtájak Az 55 éves Zs. Nagy Lajos köszöntése Szívemre épült házsorok, csókot elrejtő füzfalombok, falum, leányok, asszonyok, megyek a nyárral, búcsút mondok. A bajok, könnyek, bánatok, tudom, másutt is megtalálnak, de szebben szólnak a dalok, ha lantja leszek a családnak, amelynek te is tagja vagy, szép falum, hitem, büszkeségem! S ragadjon bárhová a vágy, benned marad az egyik énem. Fotó GYÖKERES GY. Köpenyem zászlóként lobog, erősödik a szél fölöttem. Barátok, kertek, illatok, egy búcsúszóra visszajöttem. Zs. NAGY LAJOS NOVEMBER 1 Árvu/t csövekben süvít a szét, az árva. Békák, madarak belefagyva a sárba. November nem bánik kesztyűs kézzel a tájjal. Zúzmarás söprűnyélen zsé/yi boszorkány játszik a fákkal. Onnan jött, hol hajdan eltévedtem a ködben, ahol pej paripám is volt, török süvegem, kedvem. Onnan, hol szúrós bokrokon át vágtattam le Mohácsig. S kergettem a pogányt a Vaskapun át a határig. Most békák, madarak belefagyva a sárba, lefagyott a kökény, nagymama lett a leányka, ki sebeim bekötözte s mellém bújt be az ágyba, és összeszámolta, hány törököt kaszaboltam le magam. Álomban is éreztem, ő simogatja hajam. Bennem még mindig az a kép él róla legélesebben, amely ifjúságában, megismerkedésünk idején ragadt belém. Zselízen ismertem meg, az ötvenes évek közepén. Valamilyen bál volt, s ő ott fanyalgott az egyik sarokban, nézte a táncoló párokat, s talán arra gondolt, mire való mindez. Valaki megemlítette, hogy 'ö Nagy Lajos, a Zsélyböl származó költő. Hozzáléptem. Komor arccal hallgatta szavaimat, bizalmatlanul. Aztán összebarátkoztunk. Megcsillantottam előtte a szerkesztők kötetlen életmódját. Arra biztattam, hagyja ott a tanítóskodást, jöjjön fel Pozsonyba, csapjon fel redaktornak, a rádióban éppen hiány mutatkozik munkatársakban. Nem adott határozott választ, de bizonyára sokat töprenghetett a dolgon, mert néhány hónap múlva otthagyta a barátfalvi iskolát s betoppant a rádió magyar szerkesztőségébe. Kollégák lettünk. A falu csendjéből belecsöppent a rádiós élet zsibongásába, a fővárosi élet forgatagába. Küszködött a szerkesztéssel, betűvetéssel, versekkel, borral gyógyította egyedüllétét, elcsüggedéseit. Albérletekben hányódott, az éjszakai életbe is belekóstolt, de haza már nem akart menni, hiszen itt éltek és dolgoztak a költők, írók, a művészetről, irodalomról, politikáról cseverésző barátok, a szerkesztőségekben, kávéházakban, kocsmákban forgolódó bohémek. Búcsú Zsélytől című versében nemes pátosszal köszön el szülőföldjétől: Barátok, kertek, illatok, egy búcsúszóra visszajöttem. Köpenyem zászlóként lobog, növekszik már a szél fölöttem. Amolyan garabonciás költő hangütése ez a vers, s tényleg volt, van Zsélyi Nagyban valami varázslatos, ördöngös vonás, veleszületett képesség. Ezért kedvelik az emberek, ezért szeretik barátai, ismerősei, elnézvén, megbocsájtván göcsörtösségeit is. Versei, írásai föl-föltünedeznek a hazai magyar lapokban, s rövidesen debütál az 1958-ban megjelent Fiatal szlovákiai magyar költők antológiájában. A könyvben szereplő nyolc fiatal költőről Fábry Zoltán tanulmányértékű bírálatot ír. Zsélyit dorgálva dicséri: „Legjobb verse a Fájdalom. Öccsét siratja; életét halálát a testvér három betoppanásával érzékelteti... Mit tesz egy igazi élmény! — hangsúlyozza Fábry Zoltán. „Ez a vers lezárt egész: egy kis élet nagy emberi adaléka, költő alkotta kiteljesedés, amely jaj! — és ó-nélküliségében, pátoszkerülön kalapálhatja és vésheti sírfelirattá a halál ütötte testvérfájdalmat, hogy igy aztán teljes élménnyé fokozza az olvasóban." Az antológia megjelenése után kissé késve lát napvilágot első önálló verseskötete, az „Ének a tisztaságról". Ekkor írtam a kötetről: Ha két szóban akarnánk jellemezni Nagy Lajos költészetét, azt mondhatnánk: férfias líra. Verseiben magas hőfokon sugározza érzéseit, gondolatait, azt a lelki feszültséget, amelynek atmoszférájában verse megfogant. Ebből eredően az első pillanatban megtaláljuk vele a kontaktust, annál is inkább, mert népies látásmódja, kifejezési eszközeinek keresetlensége, hangjának őszintesége nem kelthet bennünk anomáliát. Úgy fogadjuk magunkba a költőt, mint a nappalokat és 1 O
