A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-28 / 39. szám
Pillantás a múltba TALÁLKOZÁSOM PASSUTH LÁSZLÓVAL Röviddel Passuthtal való találkozásom előtt feleségemmel egy nagyobb jugoszláv, bolgár, román körutazásról jöttünk vissza. Napokat töltöttünk Brassóban, Marosvásárhelyen, Kolozsvárott, Nagyváradon és Csúcsán is. Csíkmadarason meglátogattuk Pál Dénes plébános barátomat. Marosvásárhelyen öszszeölelkeztünk a híres Orbán család ivadékával : Magdával és a korán elhunyt, szárnyaló tehetségű festőművésszel Nagy Pállal, meg kedves, lázognó fiával Zumzummal (becsületes keresztnevén Zoltán). Csúcsán az öreg Boncza tekintetes úr és Berta lányának dombra épült házát tekintettük meg. Ott találkoztunk, hogy a falut jártuk, a cigányképü idős asszonnyal, aki valamikor Csinszka mellett tett-vett futólányként. Felpanaszolta Ady feleségének büszke rátartiságát, bolondos, a falu népét háborító, naponta ismétlődő szórakozását: szamaras kordájával utcahosszat fel-alá kocsizva dühítette a szemérmes csucsaiakat. A festészetre és Adyra terelve a szót, megkérdeztem Passuthot: „Ha jól tudom, családod baráti kapcsolatban állt Márffy Ödönnel? Beszélnél-e erről a kapcsolatról s a Márffy házaspárról 7" — A harmincas évek legtehetségesebb festőjének tartottuk (László bácsikám befolyására) Márffy Ödönt. Több kép is került „adásvétel" útján hozzánk. — Itt nagy szünetet tartott, aztán mintha gúnyolódni is akart volna, Így folytatta: — érzésem szerint te inkább a házaspárra, illetve Márffy híres feleségére vagy kiváncsi s nem annyira Márffyra. Hisz ö vizuális és nem annyira riporttéma. Hát akkor maradok Csinszkánál! Mea culpa, hogy így, szinte vulgárisán titulálom Ady Endre, majd Márffy Ödön feleségét. A te csúcsai ismerősöd szavait csak szkepszissel tudom elfogadni. Az igaz, hogy Boncza Berta nagyon is excentrikus volt fiatal korában. Apja kényesztette, az internátusbán félrenevelték. Aztán jött Ady s a nagy szerelem. Rövidesen utána az összeomlás, majd a kétségbeesés, a megvetés, az átkok nehéz órái, amikor mindenki hátat fordított az özvegynek, csak Márffy állt mellé nagyvonalú emberként. Ekkor kezdődik Csinszka, ha szabad igy mondanom, másodvirágzása. Lehet, hogy elfogult vagyok, én csak tisztelettel tudok szólni róla. Nemegyszer találkoztam vele. Nemegyszer beszéltem vele s láttam közelről, tapasztalhattam emberekhez való viszonyát, ebből a megsanyargatott nőből a szeretet áramlását. — Te szerinted Csinszka a maga valóságában egy más asszony volt, mint ahogy kortársai többnyire jellemezték? Tulajdonképpen jó, szimpatikus, tehetséges, értelmes asszony volt? — Hát valahogy nagyon megközelítetted a róla alkotott véleményemet. Személyes kapcsolatunk során, mély meggyőződéssel, nem egyszer állapítottam meg, ami másoknál szinte istenkáromlásként hangzott: nem volt a külsőségek teremtése. Őt az élet hamis papírba csomagolta, így is traktálta legnagyobb tragédiájára önmagát, mások megbotránkoztatására, mert Boncza Berta érdekes, tehetséges lény volt. Sőt még jó és megbecsült költő is lehetett volna, ha nem Ady végső fellobbanásának alanya. Az első levélváltás, az első találkozás, az első, mindkét fél részéről történő félő és félelmetes lépések determinálták a félresikerült életét. Ide tartozik, ehhez a témához,, egyik Márffyképem is, majd megmutatom, egy akvareli. Maga Csinszka választotta ki. Egy alkalommal említettem nekik: vennék egy Márffy-képet. Pazar színekben pompázó pasztell, a tengert ábrázolja. A kép hátlapjára meg ráfirkantotta táskájából kikapart rúzsával: „választotta Csinszka". Feleségem ezúttal tipikusan női szájból kibuggyanható, kiváncsi kérdéssel állt elő. Mielőtt idézném kérdését, magyarázatul elmondanám, csak dióhéjban, az író egy romantikus utazását, mélyre nem azért vállalkozott, hogy újból lássa a számára oly becses firenzei Piazzale Michelangelot vagy Mantuában az Aeneis, az ókor nagyszerű eposza megalkotójának, Vergiliusnak fehér márványból faragott szobrát, de még csak a Via de Fori Imperialin sem kívánta újból megtekinteni a letűnt világbirodalom elmúlt gazdagságának történelmi emlékeit, Párizsra, Amszterdamra, Bécsre sem volt pillanatnyilag kíváncsi. Nem! De egy szlovákiai kis városka, illetve annak főterén meghúzódó épületre, ahol élete a századforduló idejében megfogant, vagy ahogy ö fogalmazta: Hisz szepességi vagyok! Ám ennek az útnak valóban van romantikus vetülete, s érthető, hogy Passuth Írásában is feltűnik, hisz nemcsak napjainkban dívik a nosztalgia, hanem az emberek életében, minden korban, bekopogtat a múlt, az ifjúkor visszavágyása, megtisztulva, megszépülve. Más szemmel... Újságárusaink a kánikulában csak reggel és délután tartják nyitva bódéikat. Kilenckor bezárnak és kettőkor nyitnak ismét. Bizonyára a nagy meleg miatt, bár az újságolvasó és turistanép kánikulában is talpon van. Nem (csak) a zárásukkal van bajom, mondhatnám, az az ö dolguk. Bár ilyenkor is fogyna az újság, képeslap, bélyeg és villamosjegy, a piacgazdálkodás törvényei nem feltételezik a korlátozott nyitvatartást! Megszokott standomon határozott, középkorú hölgy árusít. Nem vagyunk jóban, bár nem bántjuk egymást. Tudomásul veszem, hogy nem hajlandó Hétét vagy Új Szót adni „pult alól", ö pedig elviseli, hogy nem rajongok érte. Egyszer tiz perccel kettő előtt nem adott villamosjegyet, bár már házikójában ült és újságot olvasott. Ablaka előtt hosszú sor állt s ő mintegy mellékesen a táblára mutatott, hogy kettőkor nyit. Addig magánember, mint a többiek. Hiába érveltem kérő hangsúllyal, hogy elmegy a villamosom, csak vállat vont. Nem az ö gondja, az én bajom! Aztán a következő eset történt vele (velünk): Kilenc előtt öt perccel álltam sorba nyitott ablaka előtt. Néhányan álltak előttem, a néne még árusított, de már állva és felöltözve, zárásra készen. Külföldiek álltak előttem, hollandok vagy belgák lehettek, nyelvüket nem értettem. A sor lassan haladt és az idő rohant. „Az idő nem kegyelmez!" Amikor a két belga (holland?) az ablak elé lépett, a — Eperjesről jőve — hangzott Passuth lebilincselő elbeszélése —, Abason szálltam fel a Kassáról jövő személyre, hogy Lőcsére érkezzem. Tudtam, még Iglón át kell szánnom. Benyitottam az egyik fülkébe, szőke ifjú hölgyre esett pillantásom. Öltözködése idehölgy koppanva és szó nélkül becsapta az ablakot. Ha szólnék, úgyse értenék, gondolhatta. Pontosan kilenc óra. Letelt! (Padl'a! — hivatalosan.) Mögöttem már senki nem állt, a mi fajtánk ismeri a dörgést. Én sem tudom, miben reménykedtem. A két nyugati (kapitalista) azonban erősen meglepődött. Nem értették, mi történt! Egymásra néztek, szót váltottak, majd nagyot nevettek és továbbálltak. Tudomásul vették, hogy a helyzet végleges és megváltoztathatatlan. Én azonban nem voltam nyugodt és kiegyensúlyozott. Az ablakot kissé benyomva némileg emelt hangon megkérdeztem a hölgyet, hogy „Hol a söprűje?", arra gondolván, hogy az ilyen nénék (lásd: Vörös Rébék általment a keskeny pallón s elrepült...) általában seprűn lovagolnak! Ö is stílszerü maradt, azt válaszolta, hogy ilyet már hallott, nincs benne semmi szellemesség! Mindennapi eset, mégis tanulságos. Tanulságainkat mindenekelőtt a két külföldi viselkedéséből vonhatjuk le. Feltételezzük, hogy a piacgazdálkodás gyakorlatában és lélektanában otthonosak. Viselkedésükből arra következtettünk, hogy a működő piacgazdaság és hatékony piaci mechanizmus nyugalmat, benső kiegyensúlyozottságot és kedélyes idegeket igényel. Nem meglepődni, nem kiborulni, úgy venni a dolgokat, ahogy vannak! Nem árt, ha az ember humorérzéke fejlett, csodálkozó kacajukból arra következtettem, hogy a tényeket könnyen kell venni, nem mellre szívni, legyinteni. genre vallott, sőt, arra utalt a mellette fekvő, külföldi művészettörténeti album is. Nem volt vele egyéb úti holmi. Velem is csak fényképezőgépem. Az ifjú hölgy sem tud szlovákul — állapíthattam meg, végülis tőlem kért felvilágosítást. Mire Iglóra befutottunk, már átestünk — elég furcsa módon — a bemutatkozáson. Míg én érthetően megmondtam nevemet, ő, meglepetésemre, névjegyét vette elő s adta át nekem. Aztán megtudom, átmeneti vendégségben Kassán lakik, de valójában budapesti, művészettörténetet hallgatott Firenzében, iskoláit Svájcban végezte. Lőcsére beérkezve már mindketten örültünk egymásnak. Én, hogy útitársam a számyasoltárokkal, oltárképekkel, az ódon városkával, a táj emlékeivel és néprajzi örökségeivel kíván megismerkedni, ez mind szoros kötésben állt magam úticéljával is, az útitársam — gondoltam — meg annak örül, hogy vállamon ott csüng a fényképezőgép. Ezt tudatta is velem? „Milyen jó, hogy egy fotográfusba botlottam!" — mondotta. Jobbára olaszul beszélgettünk, s a városfal tövében felfedezett kis vendéglő tulajdonosa, a dallamos idegen nyelv hallatára, az ebédhez borovicskát szolgált fel. Hatása nem is maradt el. Melegebbé váltak gondolataink és a lassan szemerkélő eső ellenére is ebéd után vidáman folytattuk a még délelőtt megkezdett várossétánkat. Barangoltunk. Lelkesedtünk. Számot adtunk akkor szerzett élményeinkről s ki-ki hozzáfűzte a maga észrevételét, megmutatva szíve tükrében, milyennek is mutatkozik a városka visszképe. Másnap, harmadnap is találkoztunk. Ez utóbbira a kassai székesegyház előtt kerítettünk sort. Úgy éreztük, mintha a Nagy Kezdettől ismertük volna egymást, ennek tudatában andalogtunk, jártuk be a Rákóczi-sir környékének Azonban: könnyű nekik! Hasonló esetekkel otthon nem találkozunk. Mi azonban a kereskedői etika ezen esendöségeit régen ismerjük, megszoktuk, csömörünk van tőle! Az elárusítók, kiszolgálók, javítók és kereskedelmi alkalmazottak kelletlensége és önkénye évtizedek óta keseríti életünket. A vállalkozó passzivitás és szolgáltatói kényszerűség ma létező, komoly lélektani tényező. Mi módon lehet belőle gazdasági aktivitás, piacgazdálkodás? Természetes, hogy a piaci mechanizmus lényege nem éppen ez, de a kereskedői kezdeményezés és megbízhatóság bizonyára lényeges eleme. A történelem arról tanúskodik, hogy a kereskedelem az emberiség fejlődésében hasznos és értékteremtő szerepet vállalt. Az ókor és középkor kereskedői életüket kockáztatva jártak be végtelennek tűnő távolságokat, ismeretlen tengerek, sivatagok, hegységek és erdőségek sem állták útjukat. Világrészeket fedeztek fel, nyelveket terjesztettek, kultúrákat közvetítettek és a művészetek fejlődését szolgálták. A középkori és újkori kereskedő, a polgár értékteremtő és kultúraépítő ereje volt a társadalomnak. A városok piacjoga, a vásártartások kiváltsága erős anyagi és szellemi központok keletkezését és humánus haladást tett lehetővé. A kereskedelem és a piac pótolhatatlan történelmi szerepéről sok jó szót ejthetnénk. A régi kereskedők késői utódai napjainkban szintén sokat utaznak. A nagy kelet-európai nemzetközi kereskedelem lebonyolítóival teli vannak a vonatok, az állomások, aluljárók, utcák és terek, a kapualjak és bolhapiacok. Bőröndjeikben, nájlontáskáikban, zsákjaikban és batyuikban cipelik a műszaki civilizáció és a boldogító konzumlét minden olcsó haraburdját. De a kávéházakban és tuzex-boltok előtt is ott működnek, devizautalványokat és valutát árulnak. Széleskörűen kereskednek. Szánalmasan kisszerű vagy nagyobb méretű üzleteket kötnek. Vivat piacgazdálkodás! ^ r\
