A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-21 / 38. szám
HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK KÖNYV Kertész Ákos: Zakariás A regény egy zsidó származású értelmiségi, Zakariás Sándor életéröl szól, aki nem és nem akarja vállalni származását. Szülei katolikus hitben, magyarnak nevelték. Ö tényleg nem érzi magát zsidónak, nem akar közösséget vállalni a zsidósággal. Vallja, hogy az embernek jogában áll saját magának megválasztania a hazáját. Az ő esetében ez Magyarország. a magyar sorssal szeretne azonosulni. Mindent megtesz azért, hogy ebben a vállalt hazában befogadják, hogy ne legyen idegen. Csakhogy ez állandó szerepjátszással jár, kénytelen álarcok mögé rejtőzni. Belefárad, úgy érzi, a megszámlálhatatlan jelmez mögött elveszti azt, aki a jelmezekbe bújt, önmagát. Élete mottója: „ha már csináljuk, hát csináljuk rendesen" arra készteti őt, hogy talpig becsületes, tisztességes legyen. Megpróbál ennek megfelelni. Életén keresztül Magyarország mintegy ötvenéves történelme is elénk tárul. Tizenévesen a nyilasok elől bújkál, majd túlélve a háborút, a koncentrációs táborokat, lakatosként kezd dolgozni. Marxista elveket vall, de a sztálinista diktatúrához nincs köze. Az ötvenhatos felkelésnek csak passzív szemtanúja, felesége sebesülése miatt kimarad belőle. Munkája mellett amatör színjátszó csoportot vezet, majd elvégezve a színművészetit, profi színésszé válik. A beskatulyázás elől vidékre menekül. Rájön, hogy a magánéletében is csak szerepeket játszik, kezdi elveszíteni személyiségét. Közben válás, három apa nélkül maradt gyermek. Leányai elvesztése miatt állandó, önkínzó lelkiismeret-furdalás gyötri. Piás, öngyilkos életmódot folytat. Kilátástalan helyzete, depressziója, szorongásai majdnem öngyilkosságba kergetik. Paradox módon ettől épp zsidó származása tartja vissza „Zsidó ne legyen öngyilkos. Ha már életben maradt. Ennyivel tartozik annak a hatmilliónak, akit lemészároltak." A regény arról vall, hogy az ember maradjon meg minden körülmények között embernek, ne zuhanjon el, próbáljon talpon maradni. Legyen tartása. S ez nem is olyan kevés. Zimony Júlia Bolya Péter: Siker és siker A könyv szerzője rögtön a legelején tisztázandó: Bolya Péter. 1944-ben született Érsekújváron. Magyarországon él, közel tiz év óta ir rendszeresen. 1976-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesült. Ha Bolya, akkor nem árt visszatekinteni a „siker" útjain: Az eltűnt szoba. A védőirat. Szüret, Mindenhez közel, A felelős, A vihar szeme. Külhon, C-dúr, Fisz-moll, Nyáridő ... Na és mitől is ugrál a veréb? Természetesen legeredetibb müvére, íróvá válásának a bizonyítékára gondolok: A veréb századik lépésé-re. Tény, legújabb müveit megilleti a koronázatlanul is találó köteteim: Siker és siker. E két kisregényben az iró-céh teljes mivoltában bemutatkozik és képviseltetik. Hírneves Olcsó B. Jánosokat és Bárgyú Kolosokat illet a siker. Siker? A népszerűség és a hírnév? Hová vezet? Hová vezet? Ballag a jól ismert, a befutott író, és tudja és sejti, hogy „már csak ásatag emlék a nemzedék tudatában, hogy Presley és Kerouac helyét is fahangú torzszülöttek és talmudmagyarázók foglalták el, és hogy Coltrane helyett pedig Zoli bohóc fúj a város felett.. Bolya szereplői, az elismert, viszont szorongó lelkű írók, mintha minden lépésükkel és tollvonásukkal a halálra készülnének: a haláltól tartanának. „Dől belőlük a latinos irodalmi vaker, akármiről be tudják bizonyítani, hogy bármi." „Költő vagyok. Mit érdekel engem a LAKBÉR MAGA?" — vallja a költő, az igazi P. Rita; „Harcolj, küzdj, mert ez neked jól áll, de ne pusztulj bele." — mondja János és egy időre megpróbálja a toliforgatást. Nem kis sikereket aratva. Az „egy időre" után? Újra a piacon, újra tojást árul, újra örül. A falura menekült középkorú sikeres írót, Kolost, kétségbe ejti saját sikere. „Mindenki fél. A Halál ott mászkál körülöttünk, vagy kikerüljük, vagy nem. ez az élet. És élni kell, Kolos. Aki fél, meghal." Bolya Péter félreismerhetetlenül saját stílussal rendelkezik: találó humora és örökigazságai remek környezetül szolgálnak színes, atmoszférateremtő történeti bemutatásához. írásai több mint olvasmányosak. Üzenetek. Kétségtelenül fontosak. Zalaba Zsuzsa SZÍNHÁZ Showmen A kabaré az a műfaj, amely a villámtréfától a tízperces, akár monodrámaként is felfogható monológig terjed és amely egy-egy alaphelyzetből pillanatok alatt poént tud faragni. Mindezt csak azért említem a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház Kis Színpadának legutóbbi, még az elmúlt évadot lezáró bemutatója kapcsán, mert az 1935-ben az angliai Manchesterben született Trevor Griffiths tizenöt évvel ezelőtt írt Showmen című színműve olyan pályakezdő komédiásokról szól, akik egy jónevü és népszerű komikus mesterkurzusában készülnek kabarészínészi karrierjükre. A két és fél órás előadás végére kiderül, hogy a hat fiatalember elhatározása elsősorban felnőtt gyerekek csínyének, szép álmának tekintendő, no meg az is nyilvánvalóvá válik, hogy az egész showbiznisz nem egyéb egy kiszámíthatatlan pókerpartinál... ízlés és nézőpont dolga eldönteni, hogy jó dráma-e a Showmen. Nekem spéciéi nem tetszett különösebben; ám ez mitsem jelent, mert a pozsonyi bemutatón is voltak, akik társadalomkritikai remeknek, érdekes jellempárbajnak tartották. Tény, hogy Griffiths iróilag profi munkát végzett, művének jól funkcionáló hatásmechanizmusa van, ami jó előadásban biztos sikert ígér. A darab mondanivalója dióhéjban körülbelül annyi, hogy a könnyen összeroppanó, a gyönge, a könyörtelen realitásokkal szembenézni és megbirkózni nemigen képes művészlelket szinte elkerülhetetlenül győzi le a nyers, a brutális, az érzéketlen, a rutinból élő primitív s gátlástalan erő. Mindenesetre abban a világban, amelyben ez a történet játszódik, ez a nem éppen hízelgő helyzet a jellemző; magyarán: ez az, amivel számolni kell. Itt is az az íratlan törvény érvényesül, hogy az erősebbek a túlélők — ugyanakkor nem biztos, hogy ők egyben a legjobbak is. A Kis Színpad legutóbbi premierjét Martin Huba rendezte, aki kellő szakmai tisztességgel körvonalazza a darab egymásra épülő rétegeit, de a kulcsjelenetek pontosabb értelmezésével jóval többet is tudott volna vázolni a szándékok és törekvések, az ésszerű kompromisszumok és az ésszerűtlen előítéletek sajátos világából. A „Showmen"nek egyébként tizenegy férfiszereplője van, akik közül elsősorban Marián Labuda, Karol Machata és Vladimír Obšil játéka érdemel külön említést. Miklósi Péter Nincs pénz? Sok a panasz. A kulturális rendezvények szervezői szinte mindenütt arra hivatkoznak, hogy kevés a pénz. A panaszok hallatán a minap is arra a régi közmondásra gondoltam, hogy „Csak addig nyújtózkodhatunk, ameddig a takarónk ér". S ez a „takaró" mostanában szűk is, kicsi is. A múltban előfordult számos ésszerűtlen gazdálkodás következtében az államháztartás is nehézségekkel küzd. Részben ennek tulajdonítható, hogy az állam csökkenteni kényszerül a különféle szervek és szervezetek anyagi támogatását. A takarékoskodás talán a kultúrát érinti a legérzékenyebben. Érthető és természetes, hogy napjainkban a társadalom közfigyelmének és a politikai cselekvésnek az előterében a sok egyéb mellett elsősorban a gazdaság bonyolult és nehéz kérdése, az infláció fékentartása, az életszínvonal megőrzése; számos szociális probléma megoldására, esetleg az életszínvonalnak a további emelésére irányuló törekvés áll. Mindez természetesen nem jelentheti (nem is jelenti) a kulturális élet, illetve a kulturális kérdések másodlagossá tételét, a tudomány, az oktatás, a művészet, a közművelődés ügyének technokrata vagy ökonomista (esetleg az egykori szektás szellemű gyakorlatra) emlékeztető lekezelését. Ellenkezőleg: a reálisan gondolkodó emberek ma is arra törekszenek, hogy a tartalékokat, a közösségi és az egyéni kezdeményezőkészséget nemcsak a termelés, hanem a kultúra vonalán is mozgósítsák. A cél az, hogy ne a régi módon, mechanikusan, hanem újszerűén, a valódi értékek megbecsülését, és a kultúra minőségének az emelését elősegítendően összekapcsoljuk (vagy legalábbis közelítsük egymáshoz) a társadalmi, a gazdasági és a művelődési-kulturális érdeket. Annál is inkább, mert bonyolult és összetett arcú korunkban talán minden előbbinél nagyobb a hiteles valóságismeret, a humanista művészet és a korszerű nemzeti-nemzetiségi kultúra iránti igény. Szerintem a reformintézkedések nemcsak a kockázatvállalást, hanem egyben azt is lehetővé teszik, hogy a társadalom és a különböző kulturális műhelyek (kulturális vállalkozások) gazdasági érdekeit is ésszerűen és szervesen összekapcsolva megőrizzük és továbbfejlesszük a nemzeti-nemzetiségi kultúra értékeit. Annak érdekében, hogy a kultúra betöltse fontos szerepét, és a fáklya a csehszlovákiai magyarok körében is erős fénnyel világítson Dél-Szlovákia kulturális intézményei (köztük a Csemadok alapszervezetei) is új utat keresnek, új módon szervezik rendezvényeiket. Egyben megőrzik a már ismert és jónak, népszerűnek bizonyult tevékenységi formájukat. Látható ez egyebek között abból is, hogy számos helyi és körzeti rendezvénnyel párhuzamosan 1990 nyarán és őszén is sor kerül az ismert központi, illetve országos rendezvényekre. Nincs pénz? A pénz valóban kevés. Ám okos szervezéssel, a tartalékok ésszerű felhasználásával a gond enyhíthető, a pénzhiány okozta probléma is megoldható. Ez idén a szervezők a dél-szlovákiai magyar nyelvű rendezvényeket is szerény anyagi ráfordítással készitették-készitik elő. Változatlan azonban a lelkesedés, a tenniakarás, a jó színvonal biztosítására irányuló törekvés. A magyarok lakta városok és falvak polgárai is azt akarják, hogy a nemzeti-nemzetiségi kultúrát ápoló öntevékeny művészeti együttesek az új viszonyok között is helytálljanak, teljesítsék fontos szórakoztató, ismereteket nyújtó, nyelvápoló és identitástudatot erősítő szerepüket. BALAZS BELA KÉT EMBER AZ ÁLLATKERTBEN — ez a címe az 1989-ben forgatott cseh filmvígjátéknak, amelyet szeptembertől vetítenek filmszínházaink. Felvételünkön a film egyik főszereplője, az állatkert lakóin kívül két unokájára is felügyelő nagyapa, Miroslav Macháček. 9
