A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-09-21 / 38. szám

Nyílt levél Vladimír Mečiarnak, a Szlovák Kormány elnökének Tisztelt Mečiar úr! Nagyon lekötötte a figyelmemet az a szlovák közmondás, hogy „Aki ütni akar, talál magának botot" — ezt a Štúr Társaság Koordinációs Bizottsága idézte a Slovák című lap 1. számában megje­lent cikkében. Sokáig töprengtem azon, hogy írjak-e Önnek, mert a megvert nagyon nehezen védekezhet a sebek sokáig gyógyulnak és a többség ellen harcba menni szinte reménytelen. Magyar vagyok, tehát ahhoz a nem­zethez tartozom, ameky „Ősrégi esküdt ellenség...", a „nagymagyar sovinisz­­tákhot" tartozom (Slovák, 1/90. sz.J, 18 éves koromtól a Csemadok tagja vagyok, azé a Csemadoké, amelyet „az állam eltartott..." (Slovák 2/90. sz). és amely Kristínová asszony szerint „államellenes tevékenységet folytatott!" Folytathatnám a végtelenségig, kiragadhatnék rengeteg szemelvényt olyan újságokból, amelyek Szlovákiában jelennek meg. De ezekben az újságokban hiába kerestem csupán egyetlen kis cikket arról, hogy a 600 ezer magyar nemzetiségű állampolgár ebben az országban valamit már csinált is, hogy becsületesen dolgozik, adót fizet vagyis hozzájárul a nemzeti jövedelemhez Mi­ért ellenség akkor? Azért mert más nyelven — magyarul — beszél? Pozsonyban születtem a 2. világhábo­rú alatt. Apám és anyám magyarok voltak. Apámat magyarságáért mindig üldözték, sőt 1945. május 3-án a pozso­nyi lakásunkból kikergettek bennünket Ligetfaluba (ötkilós csomaggal), csak azért, mert az apám magyar volt (mind­ezt igazolni is tudom); bátyám kilencéves volt, én négyéves voltam akkor. A beren­dezett lakást és a vagyonúnkat sohasem kaptuk vissza! A kitelepítés után öt évig egyszobás, komfortnélküli lakásban lak­tunk egy másik családdal (8 ember) együtt Apámnak két évig nem volt mun­kája, ezért hogy eltarthasson bennünket a ligetfalui internáló lágerban mosoga­tott a hídépítésnél dolgozott, és sírt ásott az elesett szovjet katonáknak a Slav inon. Ezt követően apám az élelmiszerkeres­kedelmi vállalatnál raktárosként dolgo­zott egészen nyugdíjazásáig. Mint ma­gyar nemzetiségű állampolgár ledolgo­zott 45 évet ebben az országban, egy napot sem mulasztott A nyugdiját nem nagyon élvezhette, mert 62 éves korában meghalt Az anyám a Csallóközből szár­mazik. Testvéreit csak azért nem depor­tálták Csehországba 1945 után, mert miután felszólították őket hogy vallják magukat szlovák nemzetiségűnek, ők ezt megtették; nem akarták elhagyni a szü­lőföldjüket a házaikat (bár sem ők, sem az elődeik nem voltak szlovákok és szlo­vákul nem is tudtak). így lettek ők „felü­letesen elmagyamsodott szlovákok ?!" (Slovák. 2/90. sz.) Az utódaik már nem tudnak magyarul. Nagyapám szintén a Csallóközből származott egyszerű dolgos ember volt. Nagyszüleimhez sokat jár­tam a Csallóközbe és akkor, az 50-es, 60-as években délen nem nagyon lehe­tett szlovák szót hallani. Testvéreim szlovák nemzetiségű fele­séget választottak, így sajnos, nem tud­nak a gyerekeik magyarul (ez itt Po­zsonyban tipikus példája a beolvadás­nak). A szlovák nyelv ismeretének kérdésére az én személyes véleményem az — és ezt nem is változtatom meg — hogy tudok-e idegen nyelven beszélni (ebben az esetben szlovákul — vagy akár néme­tül) ez az én személyes ügyem, erre senki sem kényszeríthet és hogy egy országban (ebben az esetben Cseh-Sz/ovákiában) megértenek-e vagy nem, az az én sze­mélyes problémám és az én bajom. Az, hogy használhatom a saját anyanyelve­met, azaz a magyart ez alapvető emberi jog, amelyet az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációjában elfogadtak. Ami a Magyarországon élő szlováko­kat illeti, tudomáson szerint munka és megélhetés után mentek el és telepedtek le a mostani Magyarország területén. 1945 után felszólították őket, hogy visz­­szatérhetnek (73 273-an jöttek vissza — Národná obroda). Akik visszajöttek, min­dent megkaptak; berendezett (ún. elkob­zott) házakat, szőlőt stb. Azok, akik maradtak, nyilván Magyarországot vá­lasztották hazájuknak. Nem értek egyet azokkal az emberekkel, akik az újságoké ba valótlanságokat írnak, mert magam győződtem meg róla, hogy Magyarorszá­gon húsz évvel ezelőtt azokban a falvak­ban, ahol szlovákok is éltek, a tanácsel­nökök jártak házról házra és toborozták a gyerekeket a szlovák iskolákba, csak­hogy a szlovák szülők nem használták ki az adott lehetőségeket. Miért felejtettek el az utódaik szlovákul? Mert a szüleik otthon nem tanították meg őket. (Jakab Róbertné gyerekei állítólag szintén nem tudnak szlovákul. Ő, a szlovák, miért nem tanította meg őket, ki akadályozta meg őt benne otthon a saját lakásában ?) Az. amit most itt Magyarországról és rólunk írnak, már felháborító. A totalitá­rius rendszerben bennünket, nemzeti ki­sebbséget a proletár internacionalizmus­ra neveltek, gyermekeinket a megértésre tanították, de mi mindig megkaptuk, hogy „magyarok a Dunán túlra". Sőt most már gázkamrákba is küldenének! Miért? Ki tehet arról, hogy hol született, hogyan beszél és kik voltak a szülei? Kérdezem én. melyik dél-szlovákiai magyar irt valami államellenes vagy na­cionalista cikket? Már a kisgyerekek is azt vágják a fejünkhöz — gondolom az iskolában a történelemórákon és a szüle­iktől hallották —, hogy „a magyarok ezer évig elnyomtak bennünket”, vagy hogy „a magyarok nomád nemzet” stb. Miért? Miért írtam Önnek? Mert nem akar­tam tehetetlenül hallgatni. Becsületesen dolgozom, adófizető vagyok, magyar va­gyok és ebben az országban élek, mert itt éltek az őseim is, nem zsákmányoltak ki senkit, sőt ők is el voltak nyomva, akár­csak a többi szegény nemzet, itt Közép- Európában. Kérem Önt, Mečiar úr, hogy valame­lyik szombati beszédében egyszer szóljon majd egy mondatban például a becsüle­tes és szorgalmas magyar földművesek­ről és a többi rendes emberről, akik sokat tettek ennek az országnak az asztalára és szólítsa fel egységre az itt élőket, függetlenül nemzetiségi hovatartozásuk­tól, ahogy ezt november utáni fellépé­seiben már meghirdette. Úgyszintén kérem Önt szólítsa fel az újságokat és újságírókat hogy nem fair dolog hiteltelen, nem objektiv informáci­ók alapján irt cikkeket megjelentetni, hanem minden kompromittáló hírt konk­rét bizonyítékokkal kell alátámasztani (pl. a falu neve, annak az elárusítónak a neve, aki nem volt hajtandó a szlovákul beszélő polgárnak árut eladni stb.) mert mostanáig ez nem így volt. Szeretném, ha ezt a terjedelmes leve­let elolvasná, bár tudom, hogy elfoglalt ember. Remélem, nem fog belőle téves következtetéseket levonni. Valóban arról van szó, hogy őszintén óhajtom, ne ke­ressék azt a botot... Megértését előre is köszönöm. Üdvözlettel -m, Ploczek M. Erzsébet Pozsony. 1990. szeptember 3-án KÖZGYŰLÉS ELŐTT Komoly feladatra készülődnek a csehszlová­kiai magyar irodalom- és könyvbarátok, ugyanis ez év szeptember 22-én Pozsony­ban a Csemadok OV székházában tartják az első közgyűlésüket. Tevékenységük fő szem­pontja az irodalom megkedveltetése, az ol­vasóvá nevelés. E köré csoportosul az ösz­­szes többi azt segítő és támogató munkafor­ma. Az eddig „hagyományosként" számon­­tartott irodalomnépszerüsítö formák, mint az író-olvasó találkozók, az irodalmi előadá­sok, estek, könyvkiállitások, könyvviták, ve­télkedők a jövőben is a tevékenység gerincét alkotják majd, persze, megvalósításuk jó­részt a helyi körülmények, igények és a szervezők leleményességétől fognak függni. Talán újdonságnak tűnik, hogy a társaság fokozottabb mértékben kapcsolódik be a könyv- és sajtóterjesztésbe, nagyobb figyel­met szentel az irodalmi hagyományaink fel­kutatásának és feldolgozásának. Irodalomnépszerüsítö társulásunkba bár­mily foglalkozású egyént szeretettel várunk. aki szereti az irodalmat, a könyvet, s úgy érzi, hogy tehet valamit mások olvasásigé­nyének felkeltése vagy fejlesztése érdeké­ben, vagy csupán hasonló érdeklődésük közé szeretne tartozni. Helyi szinten irodalmi körök, klubok, irodalmi kávéházak, presszók vagy szalonok rendszeres működésében képzeljük el a folyamatos és gyümölcsöző irodalmi foglalkozások megvalósítását. Mindezekkel az elképzelésekkel konkrétan fogunk foglalkozni a szeptember 22-i köz­gyűlésünkön, s azért fontos, hogy a tagság komolyan, ismeretei és tapasztalatai legja­vát adja hozzá ügyünkhöz. Továbbá ekkor választjuk meg sorainkból azokat is, akik a társaság élére állva becsületesen végzik majd a tagság által meghatározott konkrét feladatokat. A társaság továbbra is nyitott, tehát tagja lehet bárki, aki támogatja annak célkitűzéseit, s egyetért alapszabályaival. RÉDU MARGIT a társaság szervezője PÁLYÁZATI FELHÍVÁS A Dunaszerdahelyi Városi Nemzeti Bizottság emlékmüpályáza­­tot hirdet „MEMENTO 1944" címmel a II. világháborúban elhurcolt zsidó polgárok emlékére. A pályázat határideje: 1990. november 30. Pályázati díj: I. díj 20 000,— korona II- díj 15 000,— korona III. díj 10 000,— korona Az emlékmű felállításának tervezett helye az egykori gettó, melynek területén állt a szerdahelyi zsinagóga, Közép-Európa egyik legnagyobb és legszebb zsinagógája. Részletes felvilágosítás a Városi Nemzeti Bizottságon (ügyinté­ző) ÖLLÖS Árpád, a VNB elnöke, telefon: 0709(234-00), 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom