A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-31 / 35. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA gékony voltál, hirtelenjében megtanultál néhány könnyed cseh frázist és úgy gondoltad, az egész számodra ezzel be is fejeződött. Közéjük tartoztál, velük éltél, dolgoztál, vigadtál, kész. Befogadtak, az volt az érzésed, be a gyárban, a városban, a családban is. Megbecsültek, elfogadtak, talán még kis örömet is érezték Elégedettséget mindenképpen. Időbe tellett, míg tudatosult benned a mindinkább bizonyossá való felismerés: valamit fel kellett adnod magadból. Hozzájuk idomultál, felvetted a mosolyaikat, a gesztusaikat, az észjárásukat — csak így volt esélyed. Eleinte még örültél is neki, milyen gyorsan megy neked mindez. Akkoriban úgy gondoltad, okos, ha a gondolataidat is feladod, vagy legalábbis igyekszel őket az általuk megszabott mederbe terelni. Más beidegződések, más mentalitás, más vérmérséklet, de meg lehet szokni. Különben is az ember idegen földön ne válogasson, igy hát megtetted, Nem ment persze az egész buktatók nélkül, állandóan vigyáznod kellett, nehogy eláruld magad: egy hirtelen ötlet, vicc, hasonlat, idézet vagy közmondás, ami eddigi életedből számodra természetes volt, előttük testidegen lehetett. Különbözőek vagytok, azt tudatosítanod kellett, s egyre világosabban rajzolódott ki előtted a járható két út: vagy eltüntetni a másságot és egybecsiszolódni, vagy vállalni, a hátrányaival és nehézségeivel együtt. Az előbbit választottad, azt hitted, a magadfajta is választhat. Rá kellett jönnöd, ebben is tévedtél. Az évek során egyre hatalmasabban tört elő legbelsőbb, eltitkolt éned, kínokkal döbbentve rá arra, végül is megmaradtál annak, aki voltál. Ezt idővel persze ők is észrevették, s nem panaszkodhatsz, viszonylag kulturált módon el is fogadták. Te pedig újból csak vigyáztál, állandóan ellenőrizted magad, kerültél mindent, ami félreérthető lehet számukra, helyzeted így továbbra is problémamentesnek tudhattad. Kivétel volt talán, amikor jól leittátok magatokat, olyankor rendszerint a másságod is terítékre került. Vagy ők hozták fel csipkelődő durvasággal, vagy te akartad megnyugtatni átmenetileg háborgó bensődet. Ezek az eszmecserék rendszerint vitává fajultak, s ilyenkor döbbenten tapasztaltad, milyen indulatokat képes felkavarni szemernyi másságod egy idegen tengerben. Igen, tudtad, elöbb-utóbb ki kell mondanod a lényeget: te ebben a hetvenezres városban idegen vagy, eredendően más, mint az itteniek, s ami még hangsúlyos: te ezt a másságodat meg is akarod őrizni, helyzeteden egy jottányit sem akarsz változtatni. Most, hogy önmagadban is tisztán látod viszonyaidat, akár boldognak is mondhatod magad. Egyszeriben még lelkesíteni is képes a tudat, milyen kitapintható benned a lelki gát, lényednek az uniformizálódás, az önfeladás elé emelt gátja. Újra élveznéd a Bee Geest, más szemmel néznéd viszonyaidat, agyad azonban — csökönyös médium — hajthatatlan, ha már benne van a számonkérésekben, mentegetőzésekben, nem enged egykönnyen szabadulni. Újból a huszadik századi önbecsapó mechanizmus, veszed észre magad. Tulajdonképpen nincs miért elkenödnöd, még úgy-ahogy a felszínen bukdácsolsz. Nem lett belőled adóvégrehajtó, kopaszodó strici sem, nem léptél eröszakszervezetbe, nem temetted magad imaginárius filozófiákba sem. Csak éppen MÁS sem történt veled, kell, hogy észrevedd, valami nagyobb, értelmesebb — semmi. Életed neutrálisán szürke partok közt csordogál, üres, érdektelen. Más talán ennek is tudna örülni, a mindennapok problémamentességének, téged idegesít. Hiába, álmodozó, naiv gyerek maradtál negyvenéves korodra is. A kinti, komolynak tűnő képed máz csupán, a lényeg, a benti lényeg ugyanazzal a képlettel fejezhető ki, ami érvényes volt rád öt, tizenöt, huszonöt éves korodban is: támaszvágy, irányvágy, szeretetvágy. Felállsz, az ablakhoz lépsz, ködös ősz van odakint. Az Ipoly menti szülőfaludra gondolsz, arra, amelyből eljöttél annak idején, s arra, amellyé mostanra válhatott. Hirtelen úgy érzed, megnőttél: hogy kimondták megfogalmaztál magadnak dolgokat, félig gyógyulnak'érzed magad. Nem teljesen; lelked mélyén tudod, pillanatnyi önbizalmad átmeneti csupán, te lényegében gyáva, nehezen döntő ember vagy. Tehetetlenségedet mindig is óvatosságba, gyengeségedet hazug bölcsességekbe igyekeztél burkolni. Volt, aki el is hitte őket, számodra mindez most mellékes. Gyerekeid, hallod, a szomszéd szobában újhullámos zenét hallgatnak, nehéz decibeleik elnyomják a te halkuló Bee Gees-edet. Képtelen vagy a zenére, életedre, bármire koncentrálni. Lehetetlenül állsz az ablak előtt, agyadban mintha lehúzták volna a redőnyt. Képtelen vagy végiggondolni egy értelmes mondatot: hogy például becsomagolj, kiballagj a vasútállomásra és megvedd a vonatjegyedet a szülőfaludig. Esetleg ... Állsz az ablak mögött, bámulsz ki a ködbe. Nem érzékeled az időt, ürességet érzel. A fejedben nagy nehezen mégiscsak megszületik egy gondolat: eszedbe jut, a sörözőben ilyentájt ül össze az asztaltársaság. CSÁKY PÁL Fotó: Méry Gábor 13 TÓTH LÁSZLÓ Úgy néznének ránk CSÍKI LÁSZLÓNAK, HATÁRTALAN BARÁTSÁGGAL jöttünk külhonból mind a ketten egyenes derékkal térdre esten peckes léptekkel csúszva porban hontalanul mennyben pokolban házunk ágyunk immár ideköt minket de hogy szakíthatnánk el onnan idegeinket ami innen külhonnak látszik míg ott voltunk ez volt külhon ez a másik hol befejeznünk is nekünk kell amit még odaát kezdtünk el toliunkon ajkunkon elégia terem s óda hol otthon voltunk egykor járunk csak látogatóba s ha az egész nem kerülne sokba átruccanhatnánk együtt is Pozsonyba illetve nem is oda Bratislavába és megihatnánk barátaimmal egy-két pohárka italt valahol s ők az ott maradottak a leendők a mostaniak a voltak úgy néznének ránk mint bűnösökre akik nélkülük úgyse vihetjük sokra vagy más alkalommal ki tudja hátha vo/t-hozzád is elmehetnénk Kolozsvárra azaz Clujba egykomám barátom ha sikerülne átjutnunk a határon ahová nemcsak téged engem is köt egy-két emlék s ahol ki tudja Mátyás szobra áll-e még a Házsongárdban Szisszel és Gizkával beszélgethetnénk meg a magunkban hordott halállal aztán újból itt teremnénk Pesten a Zserbóban miként emberéletünk útjának felén ama dantei erdőben hogy tovább szöszmötöljünk fogyó napjaink közepette míg rá nem jövünk a fene megette ha nem is az egészet a felét bizonyára s elhitetjük magunkkal épp ez a fele volt az ára tűnő szerelmekkel indulatokkal eszmékkel fizettünk mindazért amit megtartottunk s ami elmaradt mögöttünk hazajöttünk hát.. . hazajöttünk? Budapest, 1987. március 1. KULCSÁR FERENC Fekete hattyú 1 Szép vagy, szép, fekete hattyú — a felmorajló arany csönd úsztatja hangodat, s Isten szeméből hull alá és átfon az áldott alkonyat Szép vagy, szép, fekete hattyú — Isten álmából álmomba átúszó gondolat: a hajnal hűvös vizein ringunk a felkelő nap alatt. 2 Rózsaszirmok, muskátlik remegnek éj sűrűjében, panaszollak a földnek, a mennynek, hívlak a szélben. Fekete hattyú fekete éjben, tükre a mennynek, hold-rózsa lágy szirmai az égen érted remegnek.
