A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-31 / 35. szám
Jakab Ferenc Jakab Béla A Hét 28. számában riportot írtam Malinkij robot, avagy Valahol Oroszországban címmel az abafalvai születésű, kuntapolcai lakosú Liptainé Kovács Jolánról, s megjelenése után nemsokára jött a levél Bajcsról (Érsekújvári járás), amelyben Jakab Ferenc azt írja: „Én is tudnék riport alany lenni, ha szíveskednének küldeni egy riportert aki leírná a Vorkutai bányákban eltöltött kilenc év alatt a velem, velünk történteket. Ez a riport is sok viszontagságot foglalna magában, és talán hozzásegítene ahhoz, hogy emelt fővel járhatnék még akkor is, ha idős, rokkant ember vagyok." Elég sok időbe került, míg a Szovjetunió térképét magam elé terítve megtaláltam Vorkutát a Komi Szovjet Szocialista Köztársaságban, viszonylag közel a Barents- éš Kara-tengerhez, amelyek fölött már csak a Jeges-tenger és az Északi-sark van. Gyorsan fellapozom a lexikont. A tagköztársaság 411 100 négyzetkilométer kiterjedésű, és csupán alig valamivel több mint ,800 ezer ember lakja. Bányászata, erdőgazdasága, szarvasmarha- és rénszarvas tenyésztése jelentős. A komik régebbi elnevezésük szerint zűrjének, a finnugor nyelvek permi csoportjába tartozó komi nyelven beszélnek, távoli rokonaink. A lexikon a szénbányászat fö helyének Vorkutát tünteti fel, amelyre Jakab Ferenc utal a levelében. Hogyan jutott levélírónk a Jeges-tenger közelébe? Erre az egyetlen kérdésemre Bajoson kapom meg a választ, Jakab Ferenc Vasút utcai, manzárdtetős családi házában. Csöngetésemre a felesége nyit kaput, ő maga csak az ajtóig jön ki, görbebotjára támaszkodva. Csontkopásos betegségben szenved, s ahogy öregedik, úgy esik számára egyre nehezebbé a járás. A konyhába vezetnek be, s hamar kiderül, hogy Jakab Ferenc az öccsét is ide rendelte Perbetéröl, hiszen a nehéz időben sorstársak voltak. Ottani születésűek mind a ketten. Jakab Béla hatvanhat éves, a perbetei szövetkezetből ment nyugdítba, s ellentétben a bátyjával ő ott is lakik családi házban. Jakab Ferenc és az öccse családos emberek. Ferencnek harmincöt éves a fia, még nőtlen. Bélának szintén harmincöt éves fia van, nős, két gyermek édesapja. Jakab Ferenc hentesnek és mészárosnak tanult ki Érsekújvárott, üzlete volt Perbetén, majd a Bajcsi (Haraszti) Állami Gazdaságban kényszervágásokkal foglalkozott. 1970-ben építtette családi házát, amelynek a konyhájában beszélgetünk. A két testvér felváltva mondja élményeit, én meg szorgalmasan jegyzetelek. Történetük tulajdonképpeni kezdete 1945, amikor Jakab Ferenc huszonnyolc, Béla pedig huszonegy éves volt. A frontátvonulás esztendejében még nőtlenek voltak, és fiatalok. Örültek, hogy épp bőrrel megúszták a háborút. Igaz, Jakab Ferenc beleharaphatott volna a fűbe, hiszen 1942. áprilisában kivezényelték a frontra. Szakácsként tizenöt hónapot töltött el a Don-kanyamál. Fogatolt vonatosztálynak hívták élelmező szerelvényüket. 1943. január 13-án kezdődött meg a nagy visszavonulás, s május elsején érkezett meg Komáromba, ahol hat hétig tartották vesztegzár alatt. Június 18-án szerelt le, ugyanezen a napon ért Perbetére. Hentesüzletében hozzáfogott a munkához. Béla, az öccse huszonegy éves volt 1945-ben, a hadkötelezettség nem vonatkozott rá. Négy hektár földjükön gazdálkodott. 1945. január 7-én jöttek be Perbetére az oroszok, 14-én azonban a németek visszaszorították őket. Április elején újra behatoltak a faluba, s május 9-én már a szlovák csendőrök is megjelentek a községben, és letartóztattak embereket. Ment a kisbiró Jakabék házába, hogy hívatják Ferencet a községházára. Jóhiszeműen engedelmeskedett, és már nem engedték haza. Béla, az öccse odalopakodott, és meg is kérdezte, hogy a bátyja hol van ? Jó helyen van, te meg menj haza, hangzott fenyegetően a válasz. A csend - örparancsnok mellett egy perbetei ember ült, Tóth András, ö vádolta meg Jakab Ferencet, hogy disznót lopott a németekkel. Úgy megverték, hogy még az inge is véres lett. Akkor már fogva tartották a református papot, Szanyó István gazdát, a katolikus .igazgatótanítót és többeket, köztük Jakab Bélát is. Fogvatartóik fegyveres kísérettel munkára hajtották őket, majd egy napon „elkocsikáztak" velük Ógyallára, a Járásbíróság épületébe, ahol már vagy kétszázan voltak hozzájuk hasonló sorsú emberek. 1945 júniusában, a csillagvizsgáló udvarában sorakozót rendeltek el, s odajött hozzájuk három szovjet katona kíséretében egy csehszlovák tiszt, aki hangosan azt kiabálta: — Jakab Ferenc, Jakab Béla, Bastemák Zoltán és Zeller Tibor lépjen ki a tömegből! — Mit vigyünk magunkkal ? — Semmit. Hazamennek ... Teherautójuk Perbete felé indult velük, de csak Pozsonyban állt meg. Egy vár alatti villa fáskamrájában zárták rájuk az ajtót. Augusztus 9-ig voltak ott, közben a kihallgatásuknak, pofozásuknak se vége, se hossza. Mert hogy ök közönséges diverzánsok! Orosz katonai hadbíróság ítélkezett fölöttük, tíz-tizenöt év kényszermunkát sóztak a nyakukba, s a kemény büntetést Szibériában kellett letölteniük. Az a bizonyos teherautó Sopronköhi dán állt meg velük újra, ahol tizenketten zsúfolódtak egy-egy kis cellában. Szeptember 9-ig kukorica- és borsólevesen éltek. Két-három nap múlva meg már Lembergben találták magukat. Naponta egyszer kaptak enni, de az étel a semmivel volt egyenlő. Őrzőik még a civilruhájukból is kivetkőztették őket, s eladták pálinkáért meg élelemért. Tíz nap eltelte után újabb be- vagy átvagonírozás következett. Száz embert szorítottak be egy-egy zárt vagonba. S ment velük tovább a szerelvény! S adták be a foglyoknak, a „diverzánsoknak" a sós halat, s néha egy-egy lapát jeget is bedobtak a vagonba. Verekedtek érte. Kirovban megint kivagonírozták a „szállítmányt", s a foglyok nem tudtak a lábukra állni. Tájékozódni sem tudtak, hol járnak. Már nagy hó volt, dermesztő hideg, s ök még mindig papucsban, félcipőben, de a kimért három-négy liter fürdővizet megitták. Rettenetesen szomjasak voltak. Hasmarsos állapotban kerültek vissza a vagonba. Ismét elindult velük a szerelvény. Jakab Ferenc tüdőgyulladást kapott. Eltitkolták, betakargatták a fagyos, jeges vagonban. Éjszaka történt a kivagonírozásuk a teljesen ismeretlen Vorkutában. A két testvért külön csoportba sorolták, s majd kilenc esztendeig nem látták egymást. Jakab Ferencet a 7-es számú lágerbe vitték. Orvosi vizsgálat, újabb fürdés. Este tizenegy órakor már mennie kellett a bányába. A tüdőgyulladást még ki sem heverte rendesen. A napi menü közepes teljesítményűnek 40, a gyenge teljesítményűnek 30, a jó munkásnak 50—60 dkg kenyér. Az ebéd ötven dkg leves. Ha káposztából főzték, akkor egy fél évig csak az járta. Meg 200— 250 dkg kása árpából, zabból, kölesből, vagy ünnepnap kukoricából. A kása is olyan ritka volt, hogy nem kellett hozzá kanál. Negyven-ötven dkg sós vagy főt hal és 60 dkg bulucska (pogácsa?) is a menübe tartozott, de csak a jobb munkásokéba. Zöldséget, húst nem láttak. 1948—1950-ben javult valamelyest az élelmezésük, akkor már az amerikai konzerböl is kijárt egy evőkanállal. tettek a kásájukra. 1952. február 1 -jétöl fizettek is a munkájukért, de nevetségesen keveset. Cukorkát, füstölt halat, esetleg halmájkonzervet vásárolhattak a pénzükért. Kitüntetésképpen mahorkához (dohányhoz) is hozzájuthattak. Öten egy csomaghoz. Vorkuta. A hideg elviselhetetlen volt. Május végén hirtelen elolvadt a hó, és augusztus utoljáig teljesen világos volt. Aztán hónapokig minfha a sötét ég szakadt volna rájuk. A bánya is félelmetesen sötét volt. Primitív felszerelésre vallott, hogy lovak húzták a csillét. A szén minősége nagyon jó volt. Az ötvenes évek elején már szénkombájnok is dolgoztak a bányában. Vorkutai bányák. Vorkutai szelek. A Jeges-tenger felöl tört rájuk a szél, és olyan hideg volt, hogy alig lehetett lélegezni. Ha mínusz harmincegy fokot mértek, már meleg volt. Általában —45, —50 fok volt a hideg. Pusztult a nép. Télen temetni azonban nem lehetett. Meztelenre vetköztetve egymásra rakták a halottakat, mint a fahasábokat. Tavasszal földelték el a téli „termést". A 7-es számú lágerban körülbelül hatezren voltak. Jakab Béla 12-es számú lágerében tizenhárom ezren. Ha valaki szökést kísérelt meg, holtan hozták vissza, és elrettentésül kiállították a táborban. A bányákban csak hason csúszva lehetett a szenet túrni. Ha a nyolcórás műszak tervét nem teljesítették, további műszakra kellett lent maradni. — A 7-es számú lágerben kétszer volt robbanás! Mind a kétszer november 7-e ellen tiltakoztunk — mondja Jakab Ferenc. — A kényszer-munkatáborban nem kevesen voltak olyanok, akik öncsonkítást végeztek, vagy öngyilkosságot követtek el. Gyilkosságok is történtek a bányában, ezer méter mélységben. A foglyok egymást ölték meg valamiért. A lágerek besúgóit is eltették láb alól. — Álmaik voltak? — szólalok meg csendesen. — Nem voltak — rázza meg a fejét Jakab Ferenc. — Éberen álmodoztunk arról, hogy „csak még egyszer haza tudnék menni", vagy hogy csak még egyszer jól tudjunk lakni! Most vannak álmaim. Olyankor a vorkutai bányában vagyok, oroszul beszélek, és
