A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-08-17 / 33. szám

December közepének egyik szüike délutánján egyetlen közleménnyel járta be a kisbíró a falut:

— Közhírré tétetik: Hónap reggel minden 18 és 55 év közötti férfi jelenjen meg a pálóci iskolába három napi ilelemmel!

A hír nyomán ideges futkosás támadt. Tanácstalan emberek szaladgáltak egymáshoz tanácsért, valamilyen megnyugtató hírért. Utóbbi nem is késlekedett sokáig, szárnyra kelt ez is: három napi munkára viszik a férfiakat; Nagymihály alatt repülőteret fognak építeni. Ezt megerősítette Balogh Ferenc is, aki milicista szolgálatából hazatérőben bejött hozzánk, karján még mindig a vörös szalaggal.

Mama nyomban hozzálátott a csomagoláshoz. Valahonnan elökotorta elemista koromból származó vászontarisznyámat, élelmet rakott bele, szerencsémre jókora darab füstölt szalonnát is, amely talán első megmentőm lett. Hosszas tanakodás után azt tanácsolták, ne a röwd szárú árkászcsizmában menjek, mert azt el találják venni az oroszok. Pedig arra a lábbelire különösen büszke voltam, életem első bőrcsizmája volt; a visszavonuló magyar katonák hagyták nálunk valami ellenében. Végül is beleegyeztem, hogy Miklós bátyám bakancsát húzom fel.

Különösképpen nem nyugtalankodtam, azonban néhányszor szóba hoztam, hogy én inkább Ungvárra mennék, hátha csakugyan megkezdődött a tanítás. Érdekes, hogy anyánk, aki életét adta volna gondolkodás nélkül bármelyikünkért, nem érezte meg a rám leselkedő veszélyt. Folyvást azzal nyugtatott, hogy csak bajt hoznék magamra, ha

nem mennék láthatom, milyenek az oroszok, meg „Ferenc bátyád is mondta, hogy csak három napra mígytek, csak kibírod fiam."

Aztán ebben maradtunk, s nyugovóra tértünk.

Fteggel már anyám odakészítette a ruhát az ágyamhoz, még egy szürke pokrócot is mellékelt, hogy legyen mivel takaróznom. Én még olvastam egy keveset a Harsányi-könyvből, majd belehelyeztem a könyvjelzőt és feltettem a szekrény tetejére, azzal a megjegyzéssel, hogy „ne bántsák a könyvet hogyha visszajöttem, tudjam, hol hagytam abba az olvasást" Amikor azonban már majdnem menetkészen álltam, elfogott a nyugtalanság, sehogy sem akaródzott útnak indulni. Most mintha mamára is átragadt volna valami a félelmemből, ingadozott hogy „mit tudom én fiam, mi vóna a jó?"

Tanakodásunknak azonban véget vetett Ferenc bátyám, aki jött a vállán lötyögő karabéllyal, hogy ideje indulni. Neki is mondtam gondjaimat hogy én inkább maradnék, hisz mit tudják az oroszok, hány éves is vagyok tulajdonképpen. Tizennyolc és fél éves voltam akkor, de akár két évet is letagadhattam akoromból. Ferenc bátyám ekkorreplikázni kezdett hogy ilyet ne tegyek, csak bajt hoznék az egész családra, az oroszok, nemsokára végigmennek minden házon, és aki férfit otthon találnak, kiviszik Oroszországba. Erre mama is megijedt és újból kérlelni kezdett hogy csak menjek, mert magamnak ártanék a maradással. Elindultam hát kelletlenül, oldalamon a lötyögő tarisznya, rajta a kétrét hajtott pokróc. A szemközti ház kertjén mentünk kisebb-nagyobb csoportban Mogyorós felé, innen Tergenyén át Palócra.

Velünk tartottak a karszalagos, karabélyos milicisták is. Csöndes beszélgetésben, mások viszont hallgatásba burkolózva baktattunk az ösvényeken, mezei utakon Pálóc felé, amely nemrégen fáklyaként lobogott az Ung folyó fölött

Pálócon átvágtunk az egykori Hadik-Barkóczi kastély tönkretett parkján, s mindjárt ott is találtuk magunkat a Viszoka felé vezető út mentén lapuló iskola előtt. Földszintes, két tantermes iskola, még ma is áll és az oktatás szolgálatában. Álltunk tehát az iskola előtt, s vártuk a bebocsátást. És itt ért minket az első meglepetés. A bennünket kísérő hazai milicistáktól a félrészeg katonák elszedték a fegyvert karszalagot, és betessékelték őket is közénk. Aztán mindannyiunkat behajtottak az üres tanterembe. az ajtót ránk zárták, s ezután csak egy pisztolyos pálóci embernek, az ottani milicistának a kíséretében léphettünk ki az épületből. Megérkeztünk tehát Foglyok lettünk, bár értelmünk tiltakozott e tény tudomásul vétele ellen, ám némán türtük a fogságba vetést.

Igaz. akkor még bíztunk abban, hogy ez egyelőre csupán valami félreértés, s nemsokára mehetünk haza ...

A pálóci iskolába két falu férfiait zsúfolták be: Mokcsakerészét és Ungmogyorósét. Egész nap jószerivel semmi nem történt. Délután átkutatták a batyuinkat főként a késeket szedték el. Akkor még sikerült elrejtenem kis zsebkésemet, amelyet a szovjetek bevonulásának első estéjen a hozzánk beszállásolt katona akart elemelni. Később egy altiszt a neveinket próbálta összeírni. Itt érdekes jelenet játszódott le, amely további sorsomat majdnem jóra fordította. Mikor én kerültem sorra, az altiszt hosszan rámmeredt, és tolmács útján azt kérdezte, hogy én mit keresek ott. Mondtam, hogy mivel már betöltöttem a 18. évemet, engem is idevezényeltek. Valami káromkodásfélével megtoldva azt válaszolta, hogy holnap hazamehetek. Bennem fölcsillant a szabadulás reménye. s buzgón magyarázni kezdtem, hogy már mennék is, diák vagyok, s indulnék Ungvárra. Ha akkor tudok oroszul, talán meg tudom győzni, hogy azonnal engedjen el. De ö türelmetlenül máshoz fordult. Egyszer azonban még megismételte:

— Zavtra domoj! (Holnap haza!)

Örültem persze, mondtam is mindjárt Ferenc bátyámnak, hogy „látja, nem kellett volna engem annyira küldeni." Azonban egyelőre maradtam. Már jócskán besötétedett, mikor ki kellett mennem. Ahogy kinyitottam az udvarra nyíló ajtót, a pálóci milicista azonnal pisztolyt szegezett rám, és intett a fejével, hogy induljak. Nem az udvar végében álló deszkatákolmányhoz irányított csak a kerités mellé, az udvar végébe. Itt guggoltam le, s míg dolgomat végeztem, ö pisztolyát folyvást rám szegezve cigarettázott. Groteszk helyzet volt, nyilván igen furcsán éreztem magam. A nevetés és szorongás, illetve félelem egyszerre voltak jelen. íme, hát ilyen is van, guggolásomat fegyveresen vigyázzák.

Fogságom első napjának krónikájában kell elmondanom, hogy az iskolai kötelező leventegyakortatokon kívül soha semmilyen katonai kiképzésben nem vettem részt, légpuskán és töltény nélküli leventepuskán kívül egyéb fegyver nem volt a kezemben — leszámítva azt a pár napos hancúrozást a front elvonulása után talált lőszerekkel és fegyverekkel, melyekkel azonban soha nem lőttünk. De ugyanígy nem volt hasonló kiképzésben része a többi velem egykorúnak sem, sőt a 25:ben születetteknek sem. Bár keringtek hírek a kömyékünköm, hogy összegyűjtik a leventéket és elviszik őket fegyveres kiképzésre vagy munkaszolgálatra, erre azonban soha nem került sor. Negyvennégy

nyarán a felsős középiskolásokat összehívták egy ízben Ungvárra, a gimnázium udvarába, azonban mindjárt az elején egy tiszt fennhangon kihirdette, hogy akinek a szülei mezőgazdaságban dolgoznak, hazamehetnek. Mondanom sem kell, hogy néhány percen belül alig maradt valaki az udvaron. Nem teljesítettünk tehát katonai szolgálatot sem mi. tizennyolc évesek, sem pedig a tizenkilenc évesek. Ennek ellenére egy idegen katonai hatalom röviddel a front elvonulása után mégis összegyűjtött bennünket, és megkezdte fegyveres őrzésünket.

Mindez persze ott, a pálóci iskola udvarán guggolva nem jutott eszembe. Csupán azt éreztem, hogy szánalmas látványt nyújtok, dehát ezzel kezdődött igazi kálváriajárásunk, s csupán annyit sejthettem, hogy valami igen rossz vár még ránk. Engem ugyan éltetett a remény, az altiszt délutáni ígérete. Igen nyugtalan éjszakám volt, hisz a padlón, egymás mellé kuporodva kellett aludnunk, kabáttal, pokróccal takarózva. Életem első ilyen éjszakáját éltem meg, s akkor nem sejthettem, hogy lesz ettől rosszabb is. Az éjszakát elviselhetetlenné tette a lehúzott bakancsokból áradó áporodott szag és a büdös dohányfüst. Reggel korán ébredtünk, összetörve, meggyötörtén, mogorva hangulatban. Alig haraptunk valamit, a dohányosok éppen hogy meggyújtották első cigarettájukat, az örök éktelen ordítozás közepette kiparancsoltak bennünket az iskola előtti utcára, és megpróbáltak valamilyen rendben felsorakoztatni.

Kint volt az az altiszt is, aki előző nap a hazamenetelt ígérte. Szorongva bár, de kiléptem a sorból, hozzámentem, s valamilyen keverék nyelven megpróbáltam emlékeztetni tegnapi szavára. Igen ám, de az én altisztem jócskán be volt rúgva, folyton ordítozott valamit, s a kezében tartott pisztollyal állandóan hadonászott. Egy pillanatra rám bámult, de nem is engedte befejezni a mondókámat, „jobtvojumatyozva" és élénk tagleitéssel mutatta, hogy álljak vissza a sorba. Megsemmisülve reményt vesztve somfordáltam vissza a többiek közé. Tegnapi reményem egyszerre szertefoszlott. Pálócról egyébként csak a református pap fiait szabadhatta ki a pap káplánja, Brányik Sándor. Ez valamilyen szlovák vagy vegyes lakosú faluból származott, folyékonyan beszélt szlovákul, és állítólag első perctől kezdve szoros kapcsolatot tartott a Mokcsakerészben állomásozó szovjet egység parancsnokával. Kiügyeskedett tehát valamilyen bumáskát, amelyet itt, Pálócon is respektáltak, s elengedték a két fiút.

A mi hangulatunk pedig ekkorra már igen nyugtalan, ideges tett. A szigorú katonai őrizet, tényéböl nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy nem három napi munkára visznek bennünket hanem valamivel többre. Összerendeztek minket nagynehezen, aztán néhányszor átszámoltak, majd útnak indítottak. A mellékútról a főútra fordulva azonban újabb meglepetés fogadott mindannyiunkat. A sarkon mogyorósiak és mokcsakerésziek tömege ácsorgóit, főleg asszonyok, de voltak gyerekek is és néhány öregember. Többségükben mogyorósiak voltak, hisz falujuk közelebb fekszik Pálóchoz, de akadtak jócskán Mokcsából is. Az asszonyok sírtak, hangosan kiabálták férjük vagy fiuk nevét, hozzájuk akartak menni, hogy még egyszer átöleljék az elmenőt, hisz úticélunkat senki nem tudta. Az örök csak üggyel-bajjal tudták eltaszigálni őket a férfiaktól.

És ekkor hirtelen teátrális, teljesen szokatlan jelenetre került sor. Az ácsorgók, búcsúzkodók közül váratlanul előlépett Mokcsakerész bírája, Verba András, és térdre hullva a menetoszlop mellett, kezét összekulcsolva az ég felé dobta, és hangosan, sírva ismételgette:

14