A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-17 / 33. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA leküzdötte az asszony természetes rettegését és behelyezte a lencséket, majd óvatosan felkelt székéből és lassan, óvatos tipegéssel betért szobámba, miközben könnyben úszó szemei a plafonra merednek és ez a szerencsétlen potyká megáll előttem és azt kérdi évődve: — Na most találd ki, hogy bent vannak-e a lencsék, vagy nem? A hirdetésekben ugyanis azt mondják, hogy szabad szemmel nem is lehet megállapítani a mikrolencsék jelenlétét. Innét van a nagy popularitás. Azon barátaim és ismerőseim, akik ezekben a történelmi napokban tettek látogatást otthonomban, valószínűleg nem egyhamar felejtik el nejem megrázó alakját, amint zokogva átbotorkál dolgozószobámon, miközben száraz ajkai eszelősen motyogják: — Nem bírom tovább .. . Nem bírom tovább ... Szegényke, nagyon megcsúnyult. Szemei állandóan vörösek a példátlan megpróbáltatástól, orra fel van püffedve az állandó bőgéstöl és úgy általában, mintha összement volna. Amit ez az asszony végigszenved, le a kalappal! És a megpróbáltatások időtartama állandóan hosszabb lesz! És minden nap rohanni az optikushoz, hogy szedje ki az üvegeit! A pumpácska ugyanis csődöt mondott. Csak egy alkalommal volt az asszonynak módjában az alkalmazása, gondosan hozzátapasztotta a lencséhez, vákuum keletkezett, aztán — cupp! — majdnem kihúzta az egész szemét (mellétalált, előfordul). Aztán azt a borongós keddi napot sem fogom elfelejteni, amikor az asszony fehéren és minden izében remegve, megjelent a küszöbön: — A bal lencse befordult a szem mögé és most ott van a fejemben . . . Ebben az időszakban komolyan mérlegeltem diplomás ápolónő állandó jellegű alkalmazását a kiszedés végett. Felmerült a kivándorlás gondolata is, valamint esetleges válólevél, a fess dél-amerikai milliomos példájára. Nem csoda, hogy optikus-ellenes világnézetem egyre szélsőségesebb lett, bár mindez nem segít semmit, amikor a női szépségről van szó. A tanácstalanság tetőfokán a vak szerencse jött segítségemre, valósággal az utolsó pillanatban. Vagyis, a lencsék elkallódtak! Hogyan kallódtak el, ezt még ma se tudjuk. Annyira aprók ezek a lencsék, hogy elég, ha valaki kicsit megpöccinti a tok oldalát a nyitott ablakon keresztül és a csodaüvegek eltűnnek alant az utcai forgalomban. Lehetséges, hogy én magam pöccintettem. Az asszony majd elájult: — Mi lesz most velem? — jajgatott az eszemadta. — Pont most, amikor már hozzászoktam ... Két kezem közé vettem megkínzott arcocskáját: — Lányom — mondtam —, térj vissza a szemüveghez!... Mert ez, kezicsókolom, a fokozatos mikrorendszer végállomása. Az első nap 1 5 perc, a második nap 20 perc, két hét múlva — szemüveg. Természetesen, nem kell a dologról teljesen lemondani. Időnként meg lehet jelenni jobb társaságban szemüveg nélkül, mondván a barátnőinknek, hogy „contactlens" van a szemünkben. Ha el tudjuk kerülni, hogy összeütközzünk a szekrénnyel, akkor a hatás óriási Mindenki meg merne rá esküdni, hogy nincs a szemünkben semmi, valóságos csoda. Nejem barátnői már mind elmentek a szakértőhöz a rendkívüli benyomás hatása alatt. Csak menjenek ők is, ez most divat. Az én nejem már teljesen kigyógyult a szemverésből és tökéletes szépsége a régi fényben ragyog. Mintha meg is nőtt volna néhány centimétert, szinte fantasztikus. Zs. NAGY LAJOS Az akváriumban A halacskák egy kicsit megzavarodtak amikor megpillantottak ebben a télikabátban megrökönyödtek hogyhogy nincs uszonyom kopoltyúm sincsen a farkammal sem tudom kormányozni magam a színem is csapnivalóan szürke semmi aranyos kékes pirosas árnyalat előbb az akvárium sarkába szorultak megteltek kisebbrendűségi komplexussal hiszen egymagám majdnem be(ki-)tö/töttem az akváriumot de észrevették hogy prüszkölök nem tudok úszni nem vagyok átlátszó sem piros szárnyú mint a sügér lassan megszoktak a fülembe bújtak a hajamban mint valami vízibozótban ívtak a harcsák úgy érzem megszerettek tudják hogy nem vagyok sem pisztráng sem kecsege de tudják már hogy szeretem őket a hónom alatt ágyékom mellett és a számban szórják szét ikráikat s én mint egy dúsgazdag vad szibirják kaviáron élek betartván a törvényt a halak születésszabályozását irányítgatom én. Ephraim Kishon (Kishont Ferenc) Ephraim Kishon — Kishont Ferenc 1924. augusztus 23-án született Budapesten. 1949-ben hagyta el Magyarországot és Izraelben telepedett le. Hihetetlen gyorsasággal sajátította el a számára szinte ismeretlen héber nyelvet, melynek elismert művészévé és újítójává vált. Kiforrott stílusa magában egyesíti új hazája és a magával hozott nagy múltú magyar humorirodalom legjobb hagyományait. Első magyar nyelvű irodalmi estjén 1982 februárjában Ephraim Kishon Így vallott magáról: „Mit mondjak magamról, mi vagyok én, magyar, héber, vagy izraeli? Bizony Isten nem tudom... Az én világom furcsa világ. Érzelmileg, családilag és nemzetileg Izraelhez tartozom. Ez az ország visszaadta emberi méltóságomat. Én ebben az országban nem egy emigráns író vagyok, hanem héber író. A múltam, jelenem és a jövőm össze vannak keveredve. Ha álmodom, olykor magyarul beszélek héber feleségemmel. Ha magyarokkal vagyok, magyarnak érzem magam, ha Izraelben, izraelinek — valószínű mind a kettő 13
