A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-07-06 / 27. szám

Szükebb családunk a második nagy világégést aránylag szerencsésen meg­úszta : senkit se vittek el a frontra, mivel mindkét nagyapám túlkoros volt (az egyik a hatvanhoz, a másik a hetvenhez közel) fiuk pedig még nem volt katona­­köteles. Jóval kevesebb szerencséjük volt azoknak a tejfalusiaknak, akik nem tértek vissza az oly szomorú hírnevet szerzett Don-kanyarból. Akiket negyed­­millió társukkal együtt vagy másfélezer kilométernyire elhajtottak a szülőföld­jüktől, ahol még jóformán puskaport sem szagoltak, csak a nagy hátraarc véghezvitele volt stratégiai feladatuk. A közelmúltban is csak suttogva lehetett róluk beszélni, a „hivatalos” vélemény szerint a legjobb esetben is megtévesz­tettek voltak, sokan egyenesen lefasisz­­tázták őket. Pedig mégcsak harcba se keveredtek: szemtanúk igazolhatják, hogy a kegyetlen télben csonttá fagy­tak, miután megfelelő felszerelésről sem gondoskodtak azok, akik a törvény előtt is felelősek voltak értük. Emlék­tábla — ma még — nevüket nem őrzi. Kortársaik pontosan emlékeznek rájuk, a „muszáj-Herkulesekre", akik mellőlük dőltek ki a végtelen-hosszú hazaván­­szorgásban. Bartal Lörincre, Földes Jó­zsefre. Horváth Ferencre, Kocsis István­ra, Kricsek Sándorra, Laitmann Károly­ra, Scheilinger Gusztávra, Strepka Mi­­háfyra. Zöld Józsefre, akikért halottak napján gyertya ég a nagy fakeresztnél a tejfalusi temetőben. Legyen könnyű számukra a föld, amely befogadta őket. Negyvennégy őszén, az emlékezetes elvetélt kiugrási kísérlet után a németek igaz barátságuk igazolásaképpen tartó­san berendezkedtek a Magyar Király­ságban (ahol ez idő tájt koronás fő helyett tengerész-kormányzó dirigált, miközben se királya, se tengere nem volt az országnak : megszállták elejétől a végéig. Hamarosan olyan dolgokba is kezdték beleütni az orrukat, ami végső soron nem rájuk tartozott. Például meg­lehetősen piszkálta a bögyüket, hogy miközben egyre fiatalabb — nem kato­naköteles — korosztályokat vonultattak be a seregbe, adig szövetségesük tar­totta magát a törvény előírásaihoz: a leventék otthon maradtak. A fiatalabb és esetleg kevésbé tájékozott olvasók kedvéért érdemes elmondani, hogy ez­zel a szép, ősi magyar személynévből köznévvé vált szóval a már sor- de még nem katonaköteles fiatalembereket je­lölték. E név első viselője Árpád fejede­lem fia volt, aki a kilencedik század közepén a Dunán átkelve az Etelközből három csatában is legyőzte Simon bol­gár fejedelmet (később aztán rosszul végezte: csatában esett el). Talán attól való félelmükben, hogy ezek a fiatalok — esetleg a sarkukban levő Vörös Hadsereg kötelékében — harcolhatnak ellenük, elhatározták, hogy Németországba szállítják őket. Nosza, gyorsan megegyeztek Szálasi „testvérrel", aki nemzetvezetői minő­ségben döntött az emberek sorsáról a királyság területén, hogy azonnal hoz­záfognak a terv kivitelezéséhez. Csalló­köz több falujára 1944 szilveszterén került sor: a délelőtt folyamán összete­relték az 1924—28-as korosztálybeli fiatalokat, hogy gyalogútnak indítsák őket, mintegy megtizedelve ezzel a la­kosságot : Tejfaluról például több mint száz fiatalt vittek el, a lélekszám tizen­két százalékát. Még aznap átlépték (a szó szoros értelmében) Szlovákia hatá­rát (Somorjától kőhajításnyira), majd Pozsonypüspökin egy kissé kifújták ma­gukat, ahol már több menetoszlop várt rájuk. Innen folytatódott a szilveszteri távgyaloglás Dévényújfaluba, ahol már úri mulatságban is részük lehetett: be­­vagonirozták őket, hogy a Marcheggig tartó húszkilométeres úton nehogy elfá­radjanak. Németország határán mégse mehettek át az apostolok lován. E kis kitérő már iskolai tananyag: hat évvel korábban Ausztria népe „jobb" belá­tásra térvén az Anschluss keretén belül „önként" csatlakozott az ezeréves fenn­­álásra tervezett Harmadik Birodalom­hoz. Az éjszakát Marcheggben töltötték egy kiürített iskolában. Negyvenöt janu­ár elsején, Újév napján két határon túl, a harmadik országban az édes otthon­tól. Innen eztán gyors tempóban jóval messzebb kerültek: először Stuttgart elővárosába, majd innen szétszórták őket a szélrózsa minden irányába. A háború utolsó hónapjaiban az egyik légitámadás a másikat érte. A tejfalusi­ak egy része — köztük apám is — a Berlin felé induló csoportba került. Az angol vadászgépek állandó támadásai tették igazán izgalmassá — és hátbor­zongatóvá — a vándorlást: boszorká­nyos ügyességei lavíroztak a levegőben, hogy egyre újabb sorozatot engedjenek a megriadt fiatalok közé. Még az erdő sem nyújtott hatékony védelmet elle­nük : egy hüvelykes (2,54 mm) átmérőjű „flakkos" fedélzeti géppuskáik lövedéke embervastagságú fatörzsön is könnye­dén áthatolt. A német katonák — híven neveltetésükhöz és poroszos szelle­mükhöz — minden fordulónál tűz alá vették a gépmadarakat, de az ördöngö­­sen lavírozó RAF (Roy al Air Force) pilótákon nem tudtak kifogni: a szám­talan bevetés során egyet sem tudtak „leszedni" belőlük. Több mint négy hónapnyi vándorlás után az egyik este az Unteroffizier felsorakoztatta a fiatalokat, röviden felvázolta előttük a harci helyzetet, amelyeknek a lényege az volt, hogy a háborúnak vége, mehetnek isten híré­vel. A naptár május negyedikét muta­tott. Apám két csölösztői és két keszt­helyi társával elindult hazafelé. Hama­rosan egy tanyára értek, ahol, mint kiderült, egy harcias kedvű SS-osztag tanyázott. Amikor erre rájöttek, lázas tanácskozásba kezdtek: Ha civilben meglátja őket az SS, azon minutum­­ban főbe lövi. Gyorsan átöltöztek kato­na ruhába. Ekkor viszont egyikük eszé-14

Next

/
Oldalképek
Tartalom