A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-10 / 32. szám
MÁS SZEMMEL A MÁSSÁG DICSÉRETE Az ötvenes években — 1957-ben — külső munkatársként az Új Ifjúság egy — humoros — oldalát szerkesztettem. Az oldalon Más szemmel... cimmel önálló rovatom is volt. Régen volt, nagy akarások és szép remények korában. Cselekvő fiatalság, irodalmi szárnypróbálgatások, az írás hatalmába és jövőjébe vetett hit ideje, kiteljesítésükhöz a kor szabott feltételeket és kereteket. A jövőnek adott elmélete volt, melynek gyakorlattá kellett (volna) válnia, a gyakorlat pedig követte vagy nem követte az elméletet! Elmélet és gyakorlat között feszült az élet — életünk —, melynek ellentmondásai módot adtak a szatírában megvalósuló, „más szemmel" való nézésre, véleménybeli különállásra. Emlékszem szerkesztőkkel és cenzorokkal való vitákra, visszaadott és meghúzott kéziratokra. tiltásokra és csúsztatásokra. Életünk négy évtizedes korszaka úgy hanyatlott le, hogy elmélet és gyakorlat között egyre mélyült a szakadék. A mód, ahogy lenni kellett volna, egyre távolodott a valóságtól. Az ellentmondások egész idő alatt ösztönözték a különállás szükségét és a másság dicséretét. Az írói munka folyamatossága a korfordulóktól függetlenül adott. Történelmi változások idején az írói felelősség azonos marad! A felelősség ma is a művészi igazságot és az Írói hitelességet támasztja alá. A körülöttünk zajló változások bonyolultak, forradalmi jelentőségűek, ám — mily ellentmondás! — jövőképünknek nincs filozófiája, nincs megalapozott elmélete. A holnap útja: befolyásolt (ellenőrzött?) ösztönösség! A demokrácia létforma (van vagy nincs!), a piacgazdaság pedig társadalmi szervezettség és termelői mechanizmus. Szabadabbá teszik a közéletet és felszabadítják az egyéniséget, tehát szükségesek, ám mindkettő nagyobb teret enged mind az erénynek, mind a bűnnek. Ettől is fontosabb, hogy mindkét minőséget meg kell valósítani s életbe léptetni, ez pedig építést-építkezést jelent, sokkal nagyobb feladatot, mint a múltat lebontani. Új rendet kell alkotnunk, egy összeomlott rendszer romjain! A céloknak, melyek felé indulunk, nyugati példái vannak, de példa máról holnapra nem utánozható s a cél nem érhető el egyhamar. Magunknak kell kifejlesztenünk a saját adottságainkból és állapotainkból kinövő új rendet, tapasztalatok híján kikísérleteznünk. Valószínűleg úgy leszünk vele, hogy inkább a jövő formál majd minket, mint mi a jövőt! Alig tervezhető korszakok következnek életünkben, melyeket nagy fokú ösztönösség és rögtönzés jellemez. A pártok programjában sok a közös vonás. Ez természetes, fö célkitűzéseikben azonosak! Ám ebből az következhet, hogy a parlamenti és pártviták nem arra irányulnak majd, mi az objektiv tennivaló, mi az igazság, habem arra: kinek van igaza: Valószínűleg évekig politikai harc folyik. A döntések lényege pedig nem az objektiv szükségszerűség és ésszerűség lesz (lehet), nem az optimális közös érdek, tehát az igazság, hanem a testületi viszonyok eredője, a szavazati többség! A miénkhez hasonló, felaprózott többpártrendszernek ez is tulajdona. Az elkövetkezőkben milyen legyen az írói önállóság és különállás, a művészi vélemény mássága, mely dicséretet érdemel ? Az első köztársaság korából számunkra is történelmi tapasztalat a pártérdekek megosztó és egységbomlasztó hatása, s hogy az igazság keresésébe elfogultságot visznek. A totalitás elvétől sem szabadulunk meg egykönnyen, elemeit és lehetőségét a többpártrendszer sem nélkülözi. Az érdekekből következő elfogultság jelei már érezhetők. Magukat függetlennek hirdető lapok elvi megfontolásokból vagy puszta veszélyérzetből adnak vissza írásokat. Nemsokára talán a szerző személye is megfontolásra adhat okot! Friss óvatosság-bacilusok és új érdekvirusok keletkeznek, a közgondolkozás modern kórokozói, az erkölcsi AIDS-fertözés hordozói és terjesztői, kisszerű politikai élősködők. A független szabad sajtóért szólok! Nem hiszem, hogy mindent le kell közölni, a kézirat visszaadható. Azonban a lapoknak és intézményeknek legyenek szempontjaik, legyenek elveik és eszmei-erkölcsi arculatuk. Igazságérzetük legyen s ne érdekeik! Tehát: más szemmel! Megcsillan a múltban a távoli példa, ám a romantikus lelkesedés kora elmúlt. Elillant a fiatalság s túl sok a tapasztalat. Nemzedéktárs halottaink is vannak már, „erősödik a tüzelés" mondta volt Karinthy Frigyes hajdanán. Ma az Író szükségszerűen politizál (politikában gondolkodik) vagy — elmagányosodik. Közvetve érintkezik a világgal, visszavonul szellemi tusculanumába, benső világához és önmagához méri a dolgokat (Fábry is ezt tette). Külön áll, hogy jobban lásson, „más szemmel" lásson és önmaga maradjon. Ami körülötte történik, szükségszerű, de az is törvényszerű, hogy a saját szemével lássa a valóságot. Mire támaszkodhat? Egyetemes irodalmi értékekre, a megélt és letűnt korszak elemző értékelésére és tanulságaira s mindenekelőtt a saját igazságérzetére. Az iró — a múltban is, ma is! — művészi igazát magában érleli láthatóvá. A nagy individualizálódás küszöbén valami egészen fantasztikus történik körülöttünk. Jobban kiválik és jó érzékkel könnyebben meglátható a közösség igaza. Azon tömegek érdeke és igaza, melyek elégedetlensége lehetővé tette -a rendszerváltást, hogy új vezetők kiemelkedjenek s mások eltűnjenek, akiknek érdekeit továbbra is képviselni kell s képviselik is, és akik ismét várnak és reménykednek. akik csalódtak a múltban s már a jelenben is. Az új rend megteremtése az ö hasznukra (s terhűkre!) történik. Ök hordozzák az igazságot, mely mellett van az iró helye. A közösség érdekét, mint jelszót, levettük a napirendről, mint valós szempont megmaradt. Nem tehet mást az író, személyes igazságát az ő valóságukba gyökerezteti. Aztán már rajta múlik, hogy a látottakat helyesen értékelje és sajátosan fogalmazza meg! DUBA GYULA ••• Arra a kérdésre, lehet-e a hatvan évvel „hetvenkedni", egyszerű a válasz: lehet, de minek? Arra viszont, hogy meg kell-e tagadni a letűnt évtizedeket, aligha mondhatunk mást, minthogy embere válogatja. Van, aki állja a megmérettetést. Ezek közé tartozik Szeberényi Zoltán is, aki több mint harminc éve áll a csehszlovákiai magyar irodalom és szellemiség szolgálatában. , Van valami szimbolikus abban, hogy első írásai egyike {ha nem az első!) Kölcsey Ferencet idézte, a „hass, alkoss, gyarapíts!" költőjét. Persze, utalhatnék itt arra a Kölcseyre is, aki nem átallotta megszólítani az Igazságot, mondván: „Vak vagy-e te szent Igazság?/ Néked látni kellene; / Látni mint hévül a gazság / Jámborságnak ellene". Mondanom sem kell, hogy nem véletlenül idéztem ezeket a" sorokat. Az ünnepelt az elmúlt évtizedekben nem egyszer kapta munkája „jutalmául" a mellőzést, és nem az elismerést. A mellőzés elsősorban főiskolai pedagógusként, tanszékvezetői minőségben érte. Hallgatói, olvasói azonban akkor is, most is úgy ismerik őt, mint a kisebbségi magyar irodalom áldozatkész, önzetlen és szerény munkását. Irodalomtörténészi és -kritikusi tevékenysége szerteágazó. Kiváló ismerője a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalomnak, s alig van nálánál jobb ismerője az 1948 utáni „harmadvirágzás" irodalmának. Az a racionalitás, melyet a valós élet mélytengeri örvényléseiből hozott magával, az irodalomkritikusra is jellemző. Fizikai munkásként, egy szakma ismeröjeként ült be az iskolapadba, s küzdötte fel magát később az irodalom régióiba. Valóságlátását, elfogulatlanságát, igazságkeresö szenvedélyét az élet mérte ki számára, s ez erénye irodalmunknak is. Távolról sem szeretném öt, persze, a tévedhetetlen kritikusok „pózában" mutatni, hisz ilyen nincs is. Az irodalomkritikusi szerepkör eleve együtt jár a szubjektív ítélet tényével, s ezzel a tévedés lehetőségével is. A jó szándék és a jóindulat — és ezzel a „mérsékelt" erély — azonban a legtöbbször az Írói indulásoknak szólt, amikor a biztatás szándéka teszi „elfogulttá" a kritikust. Munkásságában megkülönböztetett hely illeti meg A vox humana poétája (1972) cimü monográfiáját, melyben Györy Dezső csehszlovákiai költészetét elemezte. A kötet úttörő jellegű vállalkozás volt, hisz irodalmi életünk „hiánycikkei" közé tartoznak az alkotókat, életműveket elemző tanulmányok és monográfiák, melyek nemcsak eligazítanak az irodalomban, hanem az értékrend kialakítása szempontjából is hasznos támpontul szolgálnak. Az említett monográfia erénye, hogy a szerző sokrétűen ábrázolja Györy Dezső emberi és költői arcélét, értékeli költészetének formakincsét, rámutatva azokra a formajegyekre, melyek a progresszív magyar irodalom, mindenekelőtt Ady hatására utalnak annál a költőnél, akit Fábry Zoltán „par excellence kisebbségi magyar költőnek" tartott. Györy Dezső munkásságának társadalmunkban a legkevésbé sem a polgári hagyományok erényeinek felmutatása volt a jellemző. Sokrétű munkásságának hű keresztmetszete az a kötet is, mely Visszhang és reflexió címmel (1986) jelent meg. Szeberényi irodalomtörténészi és kritikusi tevékenységében az eszmeiség és esztétikum egyaránt meghatározó szerepet játszik. Ebben a kötetében a nyolcvanas évek irodalomtörténeti és -kritikai munkásságából ad Ízelítőt. Örökségmentés — hagyományápolás cimü ciklusa irodalomtörténeti tanulmányait tartalmazza. Kötetének másik ciklusa (Visszhang és reflexió) az 1948 utáni irodalom fejlődésével foglalkozó tanulmányait, kritikáit, recenzióit tartalmazza. A maradandó irodalmi értékeket keresi, s ennek érdekében „egyéni" is mer lenni; eszmei vonzataiban pedig a társadalmi haladás szempontjai dominálnak. Kötetéből két tanulmányt emelhetünk ki, A történelem sodrában címűt, melyben a csehszlovákiai magyar antifasiszta lira vonulatát, történetét elemzi, valamint a nyitrai Hid kiadói tevékenységével foglalkozó, forrás értékű Írását. Munkásságát az alaposság és az új kutatási eredmények iránti figyelem jellemzi. Az írói arcélek közül a Forbáth Imréről irt tanulmányát (Apolló homlokát kecske nyalja), valamint a Györy Dezső költői hagyatékát felmérő (A megbolydult Európa őrhelyén) írását említhetjük. A Visszhang és reflexió cimü ciklus írásai hasznos útbaigazítást adnak egy-egy íróról vagy műről. Felfigyeltetö az a tanulmánya is, melyben az irodalmi élet és a kritika fejlődését vá-A szolgálat felelőssége A 60 ÉVES SZEBERÉNYI ZOLTÁN KÖSZÖNTÉSE
