A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-10 / 32. szám
Rovatvezető: MÁCS JÓZSEF kiépíteni, egyúttal támogatásukat is kerve — elsősorban azoktól, amelyek már azelőtt is kapcsolatban voltak a Bolyaival — hogy gyakoroljanak nyomást és igy járuljanak hozzá a romániai magyar egyetem elképzelésének megvalósításához. Végső esetben azt sem tartják kizártnak Erdélyben, hogy — egyházakra támaszkodva — magánegyetemet hoznának létre. Érdekes, hogy ott is mennyire hasonló az észjárás: román egyetem lehet (már legalább négy új jött létre, még olyan helyeken is, ahol ennek semmi hagyománya nincs), magánegyetem lehet (pl. Bukarestben), de államilag támogatott magyar egyetem nem. A (nálunk is ismert) ellenérvek — anyagi okok stb. — tehát eleve nem fedik a valóságot, csupán antidemokratikus álláspontot bizonyítanak. Végül a két és fél milliós magyarság számára egyáltalán nem abszurd az egyetem követelése. nem is jelentene olyan nagy megterhelést. különösen ha tekintetbe veszszük, hogy az oktatásba, művelődésbe való befektetés a legjobban kamatozik. Erdélyben nem győzik hangsúlyozni az önálló (autonóm) nemzetiségi oktatási rendszer fontosságát. Az alárendelt tagozat ugyanis állandóan ki van téve a nevezetes szalámipolitikának, márpedig a felsőfokú iskolai intézmények feladata töretlenül anyanyelven művelni a kultúrát, tudományt (tagozatként ez nem lehetséges). Hogy ez mennyire nem szeparatizmus, azt jól mutatja a két (Babe§ és Bolyai) egyetem jó együttműködése. Voltak közös tanárok, közös tudományos szekciók, közös könyvtár — sok minden közös volt, mert sok minden közös lehet, ám a kulturális munka — természeténél fogva — csak önálló lehet. A lehetőségek, perspektívák nem valami rózsásak. Az áttekinthetetlen romániai helyzet pillanatnyilag nem sok optimizmusra ad okot. Az erőszakos neokommunista rendszer mintha csak azon munkálkodna, hogyan csapkodja be maga előtt az Európába vezető úton az ajtókat. Minden volt szocialista államban. így Romániában is, nemcsak a gazdasági prosperitás lehetőségeit kell megteremteni, hanem a nemzetiségi jogok teljes megvalósítását is biztosítani kell. Ez — különösen Romániában — kulcsfontosságú kérdés. A magyar egyetem ügyében ezért is bíznak annyira a nemzetközi porond ítéletében. Hiszen az anyanyelvű oktatás lehetősége (minden szinten!) a valódi (oszthatatlan) demokrácia fontos ísmertetőjele. A jelek szerint azonban Iliescu Romániájában még nem tisztázták, mit fedez valójában a demokrácia fogalma. A ICH PÉTER Fotó: Méry Gábor Miről gondolkodom éppen? A múlt év októberében Budapesten részt vettem a Magyar Néprajzi Társaság 100 éves jubileumi ülésszakán. Sok-sok szép élménnyel és egy halom ajándékkönyvvel indultam haza. A határon a vámvizsgálatot végző tiszt végigmért a tekintetével és megkérdezte: Mi van a' csomagban? Könyvek! — feleltem. Államellenes dolgok nincsenek? — kérdezte ő szigorúan. Nincsenek — válaszoltam mosolyogva. Tessék kibontani a csomagot! — utasított. Eleget tettem felszólításának. A vámtiszt kiemelt egy könyvet a sok közül. Éppen Lükö Gábor könyvét, és betűzni kezdte a címét: A magyar lélek formái. Jómagam is segítettem neki. Megkérdezte: Ez milyen jellegű könyv? Néprajzi — feleltem. Töprengeni kezdett, mit tegyen velem. Végül ridegen kijelentette: Jól van. visszacsomagolhatja! — és elment. Úgy jöttem át a magyar—szlovák határon ,,A magyar lélek formái"-val. Otthonról — haza. E történetke azóta is elevenen él bennem. A címben feltett kérdés lehetőséget ad arra, hogy a történet kapcsán gyűrűző gondolataimat szavakba öntsem. Mert — ahogy Wesselényi Miklós írja: — „A lélek nemzi, de csak a szó szüli világra a gondolatainkat." Ki ne ismerné Tamási Áron szállóigévé lett mondatát: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” És ki ne ismerné Petőfi híres verssorát: „Haza csak ott van, hol jog is van." Haza és jog. Nyelvünkben e kettő gyakran egyet jelent. Megyek haza — otthon vagyok. Hogyan is Írtam az előbb, utazásommal kapcsolatban? Otthonról — haza. Ellentmondás feszül e mondatban, de ez az ellentmondás feloldható. Ami feloldhatja. az a jog. A csehszlovákiai magyar nemzetiség csak akkor érezheti magát igazán otthon a szülőföldjén, a csehszlovák haza csak akkor lehet igazi hazája, ha az alkotmány ugyanolyan jogokat biztosít számára (és a többi nemzetiség számára is), mint a cseh és a szlovák nemzet számára. Ha megszűnnek azok a viszonyok, amelyekről Kodály Zoltán 1927-ben irta: „Múzeum! Ellenségei oda szeretnék már zárni az egész magyarságot, hogy majd üveg alatt mutogassák." Azt a magyarságot, amelyről pár sorral lejjebb Kodály igy vall : „Ha kimutatják is a tudósok, hogy a magyarság tízféle szilánkból állott össze: aki közelebbről látta, tudja, hogy a magyar lélek egyugyanaz Somogytól Szatmárig és Csiktól Nyitráig." De amelyet' Kodály meg is ró: „Hogy a magyar nem szeret egyesülni: oly végzetes nemzeti hiba, aminek a javítására minden eszközt meg kell ragadni." A végzetes nemzeti hiba nemzeti kisebbségi viszonyok között még végzetesebb. A magyar léleknek ettől az átkos terhétől féltem én a csehszlovákiai magyarságot. Féltésem aligha alaptalan, ha napjaink politikai eseményeire gondolunk. Nem vagyok az egypártrendszer híve, mégis vallom: De jó is lenne egy szivvel, egy lélekkel kiállni és kiáltani nemzetiségi érdekeinkért: nemzetiségi létünk bölcsőit: iskoláinkat a jó szülő aggodalmával még szorosabban, még odaadóbban fogni a kezünkbe! Megértetni a többséggel, hogy a szellemi önállóság nem elszigetelődést jelent. Még Kodály szerint sem: „Idegen kultúra hatása nélkül elsenyved a nemzeti kultúra. Éppen a legnagyobb nemzeti mozgalmak egyegy megelőző, nagy, idegen hatás következményei voltak." Megértetni, hogy a nyelvhez való hűség nem bűn, hanem erény; nem nacionalizmus, nem sovinizmus, nem szeparatizmus, hanem igazi internacionalizmus. A magyar anyanyelvéhez hű állampolgár és a szlovák anyanyelvéhez hű állampolgár az két becsületes ember; jó barátságuknak, közös munkájuknak erkölcsi alapja éppen ez a hűség. Mert aki hűtlen tud lenni anyanyelvéhez, egy más alkalommal — ha a helyzet éppen úgy kívánja — hűtlen tud lenni más anyanyelvű munkatársaihoz is. Történelmünk folyamán nyelvünkhöz való hűségünket talán csak a törökök tekintették természetes emberi magatartásnak. Feltételezhetően ennek tulajdonítható, hogy értelmező szótárunkban hiába keressük az eltörökösit igét. GÁGYOR JÓZSEF Mit tudunk mi ? ! Kedves meglepetéssel szolgáltak a zselizi magyar tannyelvű alapiskola tanulói szüleiknek és tanítóiknak, amikor 1990. június 7-én „Mit tudunk mi?!" címmel bemutatták, hogy mennyire sokoldalúak. Az elsőtől a nyolcadik évfolyamig, minden osztályban akadtak kiemelkedő egyéniségek. Elhangzottak itt szavalatok: Újváry Andrea, a Duna Menti Tavasz első helyezettje, Kákarov Anita, a járási verseny harmadik helyezettje. Gubík Ágnes, a tavalyi Duna Menti Tavasz országos győztese, de feltűntek új tehetségek is, mint pl. Petrás Krisztina, aki csángó népmesét adott elő rendkívüli színészi tehetséggel. Voltak itt hangszerszólók, megszólalt a hegedű, harmonika, zongora: Veszprémi Gábor, Fóthy Zoltán, Forgács Gábor, Paparinszky Andrea és Paulovics Andrea bizonyították, hogy mesterei ezeknek a hangszereknek. Könnyeket csalt az édesanyák szemébe a kis Soóky Marianna, aki szívhez szóló dalt énekelt az édesanyákról, viszont megmosolyogtatták a közönséget az osztály-jelenetek, amelyek egy-egy érdekes epizódra voltak felépítve. Persze, nem hiányozhatott a Lambada sem, a harmadikosok és a hatodik osztályosok is bizonyították, hogy nem is olyan boszorkányos ez a tánc. Nagyon érdekes volt a harmadik osztály „Körbe-körbe-karikába" című összeállítása, amelyben Weöres Sándor százszorszép versei hangzottak el. A kis énekesnők: Erdélyi Éva, Tóth Angelika és Kovács Marika szájáról tisztán, csengőn röppentek a népdalok és gyermekdalok, szárnyaltak a szebbnél szebb dallamok. A műsorra a 8. osztályos ifjú urak és hölgyek tették fel a koronát, akik társastáncot mutattak be. Harmonikus, összehangolódott mozdulataikat figyelve, büszkén mosolyogtak szüleik: „Nem volt hiába a tánciskola, nem volt kidobott pénz a tandíj!" Fáradtan, de boldog mosollyal nyugtázta a tapsot Drenka Zsuzsanna a színfalak mögött. Nyustyin Ferencnek és Pólya Károlynak, az alapiskola igazgatójának és igazgatóhelyettesének arcáról egy pillanatra sem tűnt el a mosoly. Büszkék voltak diákjaikra, de ugyanúgy a pedagógusokra is, akik féltő gonddal óvták, tanították, irányították ezeket az apró emberpalántákat. N. KÁKAROV SZILVIA
