A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-10 / 32. szám
, múltban is szerveztek a búvá- I. rok távoli országokba expedíciót. Talán a két Sri Lanka-i volt az, ami után Waltzer Iván doktor fejében megszületett az ötlet, hogy a legközelebbi expedíciót a Vörös-tengerre kellene szervezni, amelynek élővilága talán a leggazdagabb. Igen ám, de a tapasztalat azt mutatta. hogy hajó nélkül — amely a búvárokat kiviszi a távolabbi szigetekre és korallzátonyokra — nem lehet teljes értékű munkát végezni. Közvetlenül a tengerpartnak pedig nem olyan gazdag, tarka az állatvilága, mint a nyílt tengeren lévő szigetek körül. Erre a célra a helyszínen hajót bérelni számunkra megfizethetetlen. Ekkor született az a gondolat, hogy tengerjáró vitorláshajót kell építeni, és tapasztalt vitorlázókkal közösen kell megszervezni az akciót. Közben vagy nyolc ev telt el a építésével és a dolgok úgy alakultak hogy el lehetett kezdeni a szervező munkát. Ekkorra Varsányi Jóska hajója már megtette az első tengeri útját. A terv szerint egy Tatra tehergépjárműnek is részt kell majd venni az expedíción, amely a szárazföldön keresztül teszi meg az utat a Vöröstengerig. Ott a két csapat majd találkozna és együtt végeznek el a búvármunkát. Az autónak azonkívül a további felszerelést és az élelem egy részét is el kel! majd szállítania Afrikába, mert a hajó nem tud mindent elvinni az öt hónapra tervezett útra. Az előkészületek majdnem két évig tartottak. Elsősorban ki kellett választani a résztvevőket. Jó vitorlázókra volt szükség, és olyan tapasztalt búvárokra, akik a szakképzettség mellett a látott és átélt eseményeket film és fotók segítségével képesek dokumentálni. Egy nagyobb létszámú csapat szerveződött, amelyből a végén kialakult az expedíció magja. Nem kis feladat volt a szükséges anyagi feltételek biztosítása. Közben tárgyalások folytak a külügyminisztériumon keresztül azoknak az országoknak a nagykövetségeivel, amelyeket szerettünk volna meglátogatni. Nemcsak egy egyszerű turistaútról volt szó, hanem szervezett búvárexpedícióról. Az ilyen tevékenységhez — különösen a víz alatti filmezéshez — mindenhol a világon külön engedély kell. Február elején végre elérkezett az a pillanat, amikor Vágsellyén elkezdhettük a hajóba berakni a szükséges felszerelést és élelmiszert. Jól meg kellett gondolni azt, hogy mit viszünk magunkkal. Felesleges dolgokat ne rakjunk fel a hajóra, viszont semmilyen fontos holmi se maradjon otthon. Tudatában voltunk an-Komáromban feltettük a vitorlást egy uszályra Jobb: a Utolso simítások az indulás akta Csehszlovák búvár- és vitorlásexpedíció i / •• < Galacban összeszereljük a vitorlást Búcsú Gáláétól nak, hogy nagy gondot okozna később, ha valami otthon maradna, mert pénzünk csak a legszükségesebb dolgokra volt. Az összes élelmet otthonról vittük az útra. A hajón nem kevés helyet foglalt el a búvár, fotós és filmes felszerelés. Amikor a hajót feltöltöttük, nehéz teherautóra tettük és elszállítottuk a komáromi kikötőbe. Itt egy uszályra raktuk, de nem indulhattunk el azonnal. Több mint egy hetet vártunk arra, hogy megemelkedjen némileg a Duna vízállása. Egy alpesi kiadós eső után végre a Fatra tolóhajó segítségével útnak indulhattunk. Ekkor egy régi vágyam teljesülhetett, nevezetesen az, hogy végighajózhatom a Dunát. A Zuzana legénységének négy tagja utazott így a hajóval. A további három emberrel Galacban kellett találkozni. Ók vonattal utaztak oda. Az út nyugalmas volt. Teherhajónk több helyen megállt, árut adott le és vett fel. A sűrű köd miatt több esetben vesztegeltünk lehorgonyozva. A sok uszályból összerakott egység olyan csendben haladt előre, hogy a hajónkban pihenve szinte lehetetlen volt megállapítani, hogy állunk-e vagy haladunk. Napközben lényegében nem volt mit tennünk, ezért elvégeztünk minden olyan munkát a hajó korúi, ami otthon eimaradt. A hajó belsejében nagyon magas volt a páratartalom, és hideg is volt. Emiatt sokat szenvedtünk. Előkerültek a meleg ruhák. Mindenünk átnedvesedett. Ezért az élelmiszer egy részét átválogattuk és kiselejteztük a nyirkos és penészes kenyeret, hagymát. Néhány száz kilogramm speciálisan csomagolt kenyeret vittünk magunkkal. Garantálták a tartósságát, de ezeket a körülményeket nehezen állta. Ettől tartottunk a legjobban, ugyanis ekkor még nem tudtuk az életünket kenyér nélkül elképzelni. A Fatra kapitánya nagyon kedves volt hozzánk, de elmondhatom ezt a legénységről is. Megengedték, hogy a Fatran használhassuk a zuhanyt, es ott tartózkodhattunk a tágas hajón. Minden kényelmünk megvolt. Tudtuk jól, ha majd Galacban vízre tesszük a hajót, nehezebbre fordul a sorsunk. Hosszú időre le kell mondanunk a kényelemről, mert a kis hajón életünk pár négyzetméternyi térségre korlátozódik csupán. 1990. február 28-án érkeztünk meg Galacba. A kikötő mólóján már a barátaink vártak. Féltettük őket, ekkor még Romániában viharos volt a helyzet, de különösebb problémájuk nem volt. A kikötő nagy daruja kitette a vízre a Zuzanát és mi nekiláttunk, hogy felszereljük az árbocokat és a kötélzetet. Közben elbúcsúztunk barátainktól a Fatra hajón, es ettől a pillanattól kezdve teljesen magunkra voltunk utalva. Kellemesen meglepődtünk azon, hogy a román kikötői munkások önzetlenül es nagy barátsággal segítettek. így aztán két nap alatt elkészültünk a munkánkkal. Elindultunk a hosszú útra. Időnyerés céljából természetesen motormeghajtással hajóztuk le az utat Gáláétól Szulináig. Közben megcsodáltuk a Duna deltáját. A vitorlákat csak a tengeren akartuk kibontani. Átéltünk egy viharos napot is. Ekkor még nem sejtettük, hogy ez csupán az „előszele" annak a nagy viharnak, amely mindjárt az első nap „fogadott” bennünket a Fekete-tengeren. CSUKÁS LÁSZLÓ (a szerző felvételei)
