A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-19 / 3. szám
Periel Magda födött az önálló magyar gimnázium létesítésének szándéka, a megvalósítás reménytelen. Kevés a diák. A pedagógusok többsége mindkét tagozaton tanít. A kötelező óraszámot be kell tartaniuk. Hát csqk ezen áll vagy bukik a magyar gimnázium léte? Ezért kell a közös igazgatóság? Szerintem ez csak adminisztratív ok. így kötötték meg a tanárokat, hogy eszükbe se jusson külön gimnáziumot követelni. Mert az állásukat tennék kockára! így mosódott végképp egybe a két gimnázium arculata. Ugyanabba az épületbe járnak igy is úgy is a gyerekek, ugyanazok a tanárok tanítják őket, a szülői munkaközösség egy és a szülői értekezletet is egyszerre tartják az egész iskolában — szlovákul. — Hát akkor nem mindegy, hogy milyen tanítási nyelvű osztályba járatom? — kérdezi, s joggal a szülő. Nem mindegy! Mert ahol magyar a családban beszélt nyelv, azt a gyereket szellemileg megnyomorítja ez a kettősség. Szereti szülőjét és tiszteli a tanítóját. És választania kell! Életpályája könnyen zátonyra fut. Csak a túlkapásoktól sem mentes, hibás nemzetiségi iskolapolitika szülhette ezt az állapotot! És nem a két nemzet érdeke! Ez az iskolapolitika a tanár cselekvő kezét megkötötte, szólásra nyíló száját befogta. Ezért indult sorvadásnak a magyar tagozat. Azt hiszem, felnőtt már mindkét nemzet ahhoz, hogy önálló, sajátos arculatú gimnáziuma legyen. Olyan iskolái, amelyek egymástól különböznek, de nem egymás ellenére vannak. A kettős nevelés akkor is káros, ha nem a nemzeti tudatra hat, hanem a világnézetre. A vallásos családban felnövő gyereknek nagy-nagy lelki teher volt az iskolai kötelező ateizmus, a marxista filozófia elsajátítása. Mert az volt az egyedüli pozitív példa. Szerencsére ez már a múlté. Rajtunk múlik, szülőkön és pedagógusokon, hogy a nemzeti tudatra ható lelki tehertől is megszabadítsuk gyermekeinket! FISTER MAGDA Gyökeres György felvételei ••• Szilveszter napján, 1988-ban az alábbi sorokat írtam le nagy kihagyásokkal vezetett naplómba: „Forog a világ, nagy változások követik egymást, de én már nem tudok bizakodó lenni; ötven év tapasztalatai és sokszoros becsapottságunk óvatosságra int: ne fogadjak el semmit abból, amit a napi propaganda csinnadrattája dob felszínre. A nemzetiségi állapotok pedig egyre katasztrofálisabb képet mutatnak, olyannyira, hogy már józan értelemmel szinte fel se foghatók... Nyugodt, békés lehetőségeket kéne hogy hozzon a holnap kezdődő év." Az alig egy évvel ezelőtt sebtében papírra vetett gondolatokat azért idéztem fel, mert a folyó esztendőnek — még 1989-et írunk, december végét, s a karácsony előtti napokat éljük — az utolsó két hónapja nálunk is megforgatta a világot. Hogy ami még 1988 végén utópiának számított, az november 1 7-e után egyszeriben úgy lett életünk realitása, hogy e realitásra ocsúdó szemünk szinte hinni sem meri látványát. Holott „ valóság ez — valóság ez is! Az év első felében, amikor a nemzetiségi oktatásügyünk állapotáról készítettem — az akkori lehetőségek keretein belül — felméréseket, a munkára az az aggodalom sarkallt, hogy a hatalom által módszeresen végrehajtott iskolasorvasztás katasztrofális helyzetéről valamiféle eligazító dokumentumokat hozhassak a felszínre, tárhassak a nyilvánosság elé. FOROG A VILÁG Az évtizedes mulasztások, hiányok — ma már egyértelmű — már-már az egész magyar nemzetiségi iskolahálózat felbomlását eredményezték. Ma, amikor — egyebek mellett — ezekről a kérdésekről is nyíltan szólhatunk, tudatosítani kell, hogy a valóságban a magyar nemzetiségi iskolaügy helyzete szinte semmit sem változott, semmit se javult. A megszüntetett iskolák továbbra is üresek, az akut pedagógushiány sem változott, s a közös igazgatás alatt „vezetett" iskolákban dolgozó magyar pedagógusok lefokozott helyzete is folyamatosan tovább létező tény. Semmit sem változott, mert nem is változhatott ily rövid idő alatt — az ország teljes politikai struktúraváltása mellett sem — azon magyar gyermekek aránya, akiket szüleik nem magyar iskolába járattak, illetve járatnak. A régi, megcsontosodott klauzula, miszerint a szülő szive joga megválasztani, hogy gyermekét milyen iskolába adja tanulni, nem veszítette érvényét, s így a szlovákiai magyar gyermekeknek mintegy harmincöt százaléka nem az anyanyelvén tanul. Minden józanul gondolkodó ember tudja, hogy ez nem csupán nyelvi, hanem szellemi traumákat is okoz a gyermekeknél. Olyféle hasadtságot, amit soha később orvosolni nem lehet. Március elején egy bizottság előtt, amikor a többi között erről is szó esett, azt mondtam, hogy ezekből a gyermekekből írástudó analfabéták lesznek. Érthető, hogy megjegyzésemre ott és akkor igencsak felszisszentek. Sajnos, ma sem tudok másként vélekedni erről, legfeljebb azzal toldhatom meg, hogy tehetséges fiatalok tömege kerül igy a társadalom és a kultúra senkiföldjére. S mindez itt Európa legközepén zajlott és zajlik. Ez persze — mármint a nemzetiségi iskolák helyzete — csupán része a nagy egész mozgásának. Ám a jövő társadalma ezekben a mai iskolákban készül — ha készül! Jó lenne hinni, jó lenne bizakodva látni, hogy a nagy megújhodáson belül ezen a kis térfélen is kedvező irányba mozdulnak előre dolgaink. Nyugodt, békés lehetőségekről tűnődtem magamban egy bő esztendővel ezelőtt, akkor, amikor azok eljövetele ábrándnak számított. Nyugodt, békés lehetőségek eljövetelében szeretnék hinni ma is, elfogadható jövőben, az emberi értékek kölcsönös tiszteletbentartásában és a felemelt emberi fő méltóságában. GÁL SÁNDOR Arra a következtetésre jutottam, hogy ... a csehszlovákiai magyar olyan speciálisan fejlett ember, aki három nyelven kommunikál anélkül, hogy tanulná, csak úgy egyszerűen a levegővel szívja magába a nyelvtudást. Legalábbis ezt várják el tőle. Tudnia kell magyarul, mert ez az anyanyelve. A társadalom megköveteli tőle — méghozzá függetlenül attól, hogy milyen iskolába járt —, hogy az anyanyelvén az egyes szakhyelveket is magas szinten értse és beszélje, ha kell bármikor képes legyen tolmácsolni, fordítani. Márpedig a családban használt szókincs ezt nem teszi lehetővé. A konyhanyelv az konyhanyelv. A szaknyelv, a hivatalos nyelv, a köznyelv elsajátítása az iskolában történik. Amilyen nyelven folyik az oktatás, olyan nyelvű az ismeret. Fából vaskarika tehát, ha a magyar szakközépiskolában a szaktantárgyakat szlovákul oktatják. Úgy térítik a gyereket mellékvágányra, hogy észre sem veszi. A szülő pedig semmit sem tehet, nincs más választás. Tudnia kell szlovákul. Alkotmány adta jog ide vagy oda, az orvosnál, a patikában, a biztosítónál, az iskolai szülői értekezleten, hivatalos ügyei intézésekor csak szlovák nyelven boldogul. Nyomtatványok, okiratok még véletlenül sem készülnek két nyelven. A tévé, a mosógép használati utasítása szlovák vagy cseh nyelvű és az eladó, bár lehet. hogy magyar, nem tudja, nem tudhatja magyarul helyesen elmondani, mert nem úgy tanulta, nem ismeri a szakkifejezéseket. Szakmát tanulni — anyanyelven — mezőgazdasági szaktanintézetben vagy kőművesnek és ácsnak lehet Csóró László: Szitkozódó csak. Felsőfokú képzés pedig csak szlovák nyelven folyik. Továbbá azt, hogy a csehszlovákiai magyar ért és beszél, a főiskolán, egyetemen helytáll csehül is, a hibás nemzetiségi politika következtében mindenki természetesnek veszi. A hivatalos álláspont az, hogy egyenlő jogaink vannak, nem ér minket hátrányos megkülönböztetés. Tanulhatunk cseh főiskolán, mint bárki más ebben az országban. Nekem erről a lehetőségről a rókáról és a gólyáról szóló ezopuszi mese jut az eszembe. Ahol kínálta a róka a gólyát lapos tányérból és a gólya a rókát hosszú nyakúból, de hiába. Éhesek maradtak. És ugyanez a hibás hivatalos álláspont még minket tett felelőssé, amiért nem jelentkezik elég gyerek főiskolára illetve egyetemre! A hivatalos álláspont is tudatosítsa végre, hogy számunkra a szlovák és a cseh nyelv idegen nyelv. Az igy megszerzett tudás nem magától való dolog. Ha a társadalomban elkezdődött változás lesöpri ez eddigi helytelen tudatot, akkor nem lesz semmi baj, mert hiszen a csehszlovákiai magyar olyan speciálisan fejlett ember, aki három nyelven kommunikál. F. M.
