A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-22 / 25. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA A különböző előadók különböző véralkatúak, így lesz egy-egy vers más és más színezetű, ahogy más kerül közelébe, és más támasztja fel a maga vérén átszűrve, élesztve. A szubjektív szűrőközegek különfélék, így kap a vers különféle hangsúlyokat. Ma igen sokszor, helytelenül, szürkévé fakítják a verseket. Sterillé. Vákuummá. Ez sokszor már a főiskolai oktatásban a „mondd egyszerűbben" instrukciók szarvashibája. Én még úgy tanultam: „mondd színesebben". Ez az instrukció is helytelen, mert mindkettő az elmondás mikéntjét, a versnek csak zenei-ritmusi részét boncolgatja. Sokszor beszédtechnikai gyakorlattá sekélyítenek egy-egy csodálatos dallamot, amely a rengeteg farigcsálás, hangolgatás, gyúrás után utált és beidegzett mechanizmussá válik. Ez a fiatal korban mechanizmussá váló recept akasztódik a későbbiekben, mint díszes ruha rossz fogasra, a többi versre is. Ez a „mondd egyszerűbben" a legveszélyesebb mondat, ami egy csapásra leszűkít, leszürkit vérbibort és tüzragyogást. Hogyan legyen egyszerű egy kezdő színész vagy tanonc színész? Az egyszerűség évtizedek alatt születik. Aki nem volt összetett, komplikált, alaktalan, sokszögű, sokízű, az nem lehet egyszerű, csak együgyű. Mert miből egyszerűsít? Kezetben végig kell botorkálni egy barokkosodási, túlburjánzási folyamaton, amely részeredményekben lehet, hogy elviselhetetlen lesz, de a különböző színekben egyszer elő kell jönniök. A színek ez esetben az emberi kifejezés egész csontvázát, idegrendszerét, érrendszerét, bélrendszerét jelentik. Meg kell születniük a soroknak, világra kell lökődniök. És egyáltalában, hogyan szülhet egyszerűen az ember lánya? Létezik ez?' Lehetséges valamely értelmi szülés? Vagy csak érzelmi? Vagy csak indulati? Csupán egy-egy komponens működése képes az emberi gondolatot felszínre hozni? A gondolkozás teljes testi-lelki-szellemi funkció. Egy konstans komponens megold egy sokismeretlenes egyenletet? És még nem esett szó arról a megfoghatatlanról, amit csak hetedik-tizedik érzékkel lehet letapogatni, amit „eszelős sejtésnek" nevezünk, ami a „jellel jelölt, kiválasztott" költő sajátja. Amitől az egész rabonbánibonci szertartás varázslatossá válik és lenyűgöz. Olyan egyszerű a természet örök mozgása, változása? Olyan egyszerű a csoda, az ember, a költő? Ézsaiás, Dante, Shakespeare, Ady, József Attila olyan kis bagatellek, mint egy beszédtechnikai gyakorlat? Huszonkét éve mondok verset mindenfelé, huszonkét éve próbálom átélten elmondani a verseket, itt-ott, az ország különféle tájain, termeiben. Eleinte úgy hittem, a szorongás, a feszültség később enyhülni fog. Huszonkét év után sem szűnik meg, inkább növekszik a felelősség, a tudás is. A „természetesen" elvárt teljesítmény is sarkall, a magam igényessége is növekszik. Mindaz, amit az előbbiekben megpróbáltam megfogalmazni, bennem dübörög. Sámánná kell lennem, sikerül-e a varázslat? Egyre gyorsabban röpülnek az évek, és egyre nehezebb verssé lenni. Mert hiszen mindebből az következik; aki verset mond, annak költővé kell növekednie. Azzá kell lennie, hogy eljátszhassa a költő szerepét, elmondhassa a verset. Eleinte segít a fiatalság, a frissesség, a rügyfakasztó ambíció, de mikor már a virágból gyümölcs lesz, a mag terebélyes fává terpeszkedik, nehéz a gyökérig menni, a költő csodáját megidézni. Megélni. Pedig egy verset jól elmondani, akárcsak a szavakat nem szépen, de jól ejteni, tehát igazul, ízesen, hitelesen, hittel, áttételesen, pontosan és határozottan; magamból kiszakadni, a hallgatóságba belezuhanni: a választottak megkönnyebbülése. Kivételes öröm. Mintha az ember a világ egy kis pontján rendet csinálna. Mintha országnyi szerkezet forgása bénult volna meg. Mintha kibillent volna, — mit nekem kell helyreütnöm itt! Nekem kell rendbe tennem azt, — mit nem szolgálni: kárhozat! (Illyés) Latinovits rajzvázlatai versekhez Kezemben Latinovits Zoltán összegyűjtött írásai; „Emlékszem a röpülés boldogságára". Ki tudja hányadszor olvasom újra a versmondásról szóló részeket, hogy végül ismét csak megállapítsam: hát igen, így kellene a „Költő versét mondani"! Boldogságot adóan előadónak és hallgatónak egyaránt! Elmondani az Életről valamit, amit a költő előttünk felismert, az előadó megismert és újraalkotott. S ez nagyon nehéz feladat, hisz előfordulhat, hogy az „újrateremtés" helyett pusztán szövegfelmondássá kerekedik az előadás, ha nem sikerül ráérezni a kellő arányokra. Otthon, kedvtelésből talán különösebb felkészülés nélkül is képes jó „produkcióra" az ember, de ne feledkezzünk meg két dologról: az adott pillanatban valószínűleg lelkiállapota, hangulata mondatja vele a verset, tehát az érzelmi megközelítés tökéletes — míg egy versenyen a hangulat és az előadás időpontja nem biztos, hogy egybeesik, óriási tehát a mellékvágányra kerülés veszélye; másrészt figyelembe kell venni a színpad követelményeit, hogy az őszinteség ne sikkadjon el valahol a színpad és a nézőtér között félúton. Ugyanakkor nincs egyetlen receptem arra, ■ hogyan lehet jól mondani a verset, szöveget — hisz több járható út létezik. A legjobb szándékú tanácsadó is csupán lehetőségeket sorolhat, hogyan közelítsük meg az előadandó müvet, hogy az előadás rázzon meg, rázzon fel vagy éppen töltsön el életkedvvel, derűvel — hisz nevetni jó. A néző mindenképp többet akar kapni, mint amit az olvasott szöveg képes nyújtani. (Sok versenyző panaszkodott a Jókai Napokon, hogy a felkészülés időszakában a legritkább esetben kapnak segítséget, Így megfeneklenek az ösztönös hangsúlyoknál. Irodalmi rovatunkat e héten az ő kedvükért teljes terjedelmében e témának szenteljük.) De milyenre is sikeredett idei országos seregszemlénk? Elsősorban rövidebbre a szokottnál, kevesebb volt a résztvevő, kevesebb a néző, s a megszokott fesztiválhangulat sem uralta a várost. Ugyanúgy mint korábban, az idén is bosszankodhattunk a pontatlan kezdések miatt. Kevesebb volt a nyüzsgés, kevesebb az ének — ugyanakkor tisztességes volt a verseny színvonala minden műfajban. A vers- és prózamondók versenyében harmincötén indultak, s ez évben a középiskolások mezőnye bizonyult az erősebbnek. Sorskérdéseinkről, nemzedékük gondjairól szólt a legjobbak előadása, s nem hiányzott az irónia sem. A IV. kategória versmondóinak győztese Stubendek Katalin lett R. Bihari Sándor Határsávon túl című versével. A komáromi versenyző jól érzékeltette a „velünk — rólunk — nélkülünk" fájdalmát, szinte bravúrosan oldotta meg a verset. Daru Marica pozsonyi versenyző kitűnő színészi érzékével vált ki a mezőnyből, s Ágai Ágnes Nemzedék című versét hitelesen tolmácsolta — övé lett a második dij. A harmadik helyre Kiss Szilvia komáromi versenyző került. Arany János A tudós macskája című versét hallottuk tőle kedves, játékos megfogalmazásban, s ha még egy kis iróniát is sikerült volna becsempésznie az előadásába ...! A IV. kategória prózamondóinak versenyében három fiú vitte el a pálmát. A lévai Forgács Miklós újszerű megoldásokkal jelentkezett, vette a bátor-Ságot, hogy a világ grimaszaira visszafintorogjon — Kornis Mihálytól mondott részleteket. A Rimaszombatból érkezett Juhász László kifejezetten színészalkat, s jó játékérzékének köszönhetően került a második helyre Darvas Szilárd „A Patyomkinnál fogok jelentkezni" című írásának előadásáért. Jarábik Imre jó érzékkel közvetítette Keszeli Ferenc Orfeuszra várva című írásának iróniáját, humorát. Az ö révén a harmadik díj Dunaszerdahelyre vándorolt. Meg kell még említsem a döntőbe bekerült Pfuntner Edit nevét, aki kitűnő megszemélyesítéseivel és szép beszédével hívta fel magára a figyelmet. Az V. kategória versmondói néhány nagy vállalkozással leptek meg bennünket, így Pokstaller Lívia Szenczi Molnár Albert 35. zsoltárával indult a versenyen. Sikerült megtalálnia a kellő arányokat, a zsoltár hullámzásán belül tudta érzékeltetni a saját indulatait. Ő lett a kategória győztese. A komáromi Varga Mária Kányádi Sándor Fától fáig cimű versét mondta a lehető legegyszerűbben, lecsupaszítva az érzelmeket — megrázó versmondás az övé. Az érsekújvári Juhász Gyula élt a szabad szelek fútta lehetőséggel, s Faludy György Magánzárka című versét választotta. Jó versértelmezésének köszönhetően ő került a harmadik helyre. A felnőtt prózamondók közül egyedül Molnár Norbert pozsonyi egyetemista került be a döntőbe, aki Örmény István öt egyperces novellájából állított öszsze egy egyszemélyes kisszinpadi produkciót. Az elődöntő színvonala ugyan elmaradt a tavalyi nívótól, de a döntőben már valóban értékes előadásokat hallgathatott meg a komáromi közönség. A verseny után Beke Sándor, a Jókai Színház igazgatója vendégül látta a döntőbe jutott versenyzőket, hogy elmondja, amennyiben tehetséget éreznek magukban, jelentkezzenek a június 2-i felvételi vizsgákra, mert hát a színháznak a jövőben a fiatalok kezébe kell kerülnie. Elmondta azt is, mik a színházzal kapcsolatos tervei, hogyan képzeli el az utánpótlás kérdésének megoldását, stb. Úgy tűnik apróság, mégis elgondolkodtatott, hogy az elmúlt évtizedek során miért nem jutott ez senkinek sem az eszébe, hiszen rengeteg tehetséges fiatal fordult meg Komáromban eddig is — fordult és ment. Noha évről évre felmerült, mivel lehetne vonzóbbá tenni a Jókai Napokat. Flát Íme: a színház vonzáskörével. Ezenkívül: nagyobb publicitással. A rádió ugyan az idén is jelen volt, de a tévé magyar adása mind ez ideig nem találta méltónak országos seregszemlénket arra, hogy tudósítson róla. Vagy a versmondás, a színjátszás nem a kultúra része? Nem elég látványos a szerkesztő uraknak? Pedig még fel is fedezhetnének szép beszédű fiatalokat, akik esetleg alkalmasak lennének a tévébemondói posztra, mert az eddigi kínálat — a műsorvezető szerkesztők teljesítménye — sajnos siralmas! S ha esetleg azért nem jöttek el, mert senki sem hívta őket. úgy én már most megteszem: a jövő évi Jókai Napokra a Szlovák Televízió magyar szerkesztőségének képviselőit is várjuk! Van miről tudósítani és van mit tanulniuk a versenyzőktől! CSANAKY ELEONÓRA A XXVII. Jókai Napok után
