A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-15 / 24. szám
Katasztrófák földön-égen BOROS PISKÓTA 4 tojássárgáját 12 dkg porcukorral jól kikeverünk, hozzáadunk 12 dkg lisztet és a tojások felvert habját. Tepsit kikenünk vajjal, beleöntjük a masszát és meleg sütőben megsütjük. Sütés közben kétszer fél-fél dl fehér borral meglocsoljuk. Kockára vágva, porcukorral meghintve, melegen tálaljuk. HABCSÓK 30 dkg kockacukorból és 1 dl vízből szirupot főzünk, 3 tojásfehérjéből „kőkemény" habot verünk, majd hozzáadunk 3 dkg porcukrot. Az elkészült szirupot még forró állapotban, állandó keverés közben a habhoz adjuk és egész kihűlésig keverjük. A tepsit egész vékonyan zsírozzuk és lisztezzük. A masszát nyomózsákból különböző formájúra a tepsire nyomjuk. Meleg sütőbe tesszük, de vigyázzunk, nehogy megégjen. Inkább szárítjuk, mint sütjük. TOJÁSOS SÓS MANDULA 1 tojásfehérjét 1 dkg sóval elkeverünk, majd 10 dkg tisztított mandulát adunk hozzá. Sütőben addig forgatjuk, mig a fehérje a mandulára szárad. Szerkesztőségi üzenet: Kedves Gáspár Vilmosáé! Köszönjük, hogy beküldte a mákos pogácsa receptjét. Sajnos, a készítés menetét nem írta le, ezért kérjük, közölje szerkesztőségünkkel. Egyúttal írja meg a személyi számát (rodné číslo). Megértését köszöni: Ploczek M. Erzsébet, a rovat vezetője. HASZNOS TANÁCSOK Káposztát 2—3 nap alatt házilag is savanyíthatunk. Egykilós fejes káposztát vékony szálúra felszeletelünk, lábasba vagy üvegbe tesszük és annyi meleg vizet öntünk rá, hogy ellepje. Hozzáadunk 1 evőkanál ecetet, egy kávéskanál sót, egy babérlevelet, néhány szem fekete borsot, végül a tetejébe egy szelet kenyeret. Többször kevergetjük (természetesen ilyenkor a kenyeret előbb kivesszük), harmadik nap már jó székelykáposztát készíthetünk belőle. A szilvásgombóc tésztájába nem feltétlenül szükséges a főtt krumpli. Egyszerűbb a „forrázott tészta". Ahány púpozott bögre liszt, annyi szűkén mért bögre forró sós vízzel leforrázzuk, fakanállal tálban elkeverjük, hengert formálunk belőle és annyit vágunk le, amenynyi egy szilva betakarásához szükséges. Tojás sem kell hozzá és a gombóc sem fő szét a forró vízben. Az itt látható állatokból és tárgyakból állítsatok össze olyan párokat, amelyek valamiben hasonlóak. A helyes megfejtők között egy ifjúsági vagy gyermekkönyvet sorsolunk ki! NAGYAPÁM MESÉIBŐL Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Úgy hívták, hogy Jáger Miska. Ott lakott a feleségével, szolgájával, szolgálójával a falu közepén. Nagy, széles portájuk volt. Megvolt mindene, ami a gazdálkodáshoz kellett. Ökrei, lovai, teli magtár. Csak egy bibije volt. Nagyon szeretett vadászni. És amig ö az erdőben vadászott, a felesége összeszürte a levet a szolgával. Egy szép napon, amikor Jáger Miska megint vadászni ment, egy nagy sasmadarat vett észre. Hamar lekapta a puskáját, hogy lelője, de az akkor megszólalt: — Ne lőj le te engem. Jáger Miska! Adok én neked egy varázsvesszőt. Ha ezzel valakire rásuhintol. azzá válik, amivé akarod! De el ne áruld a titkodat senkinek, mert rosszul jársz! — Ugyan minek volna az nekem? — Csak vedd el! Nem bánod meg! — azzal Jáger Miska elé ejtett a csőréből egy vesszőt, s elszállt a fészkére, hogy megetesse kicsiny fiókáit. — Majd csak jó lesz valamire! — gondolta Jáger Miska. Felvette, hazavitte. Feltette a mestergerendára. Ahogy kifordul az elsőházból a pitvarba, a felesége elkezdi gucsmolni, hogy ugyan milyen vadász az, aki üres tarisznyával tér haza a vadászatból. Jáger Miska tűrte egy darabig, de aztán csak megmondta, hogyan járt a sassal. A felesége úgy tett, mint aki hiszi is, meg nem is amit az ura mondott. — Elhiszem, ha látom! — mondja. — Hát ide nézz! — szólt Miska. Azzal csak befordult az első házba, felnyúlt a mestergerendára. Levette a vesszőt, és rásuhintott vele az asztal alatt sündörgö macskára. — Eddig voltál Cirmos cica, ezután légy varangyos béka! Alighogy kimondta, egy nagy varangyos béka ugrott el az asztal alól. A feleség nagyot visított, és felugrott a karos lócára. Ott rimánkodott, adná neki oda Jáger Miska a varázsvesszőt, mert ö vissza szeretné változtatni macskává a varangyost. Jáger Miska mit sem sejtve odanyújtotta neki a vesszőt. Az asszony pedig csak feléje suhintott, s ezt mondta: — Eddig voltál Jáger Miska, ezután légy komondor kutya! Jáger Miska abban a minutumban hatalmas fehér komondor kutyává változott. Messze vidékről jöttek a kereskedők, hogy megvásárolják házőrzőnek. Több se kellett az asszonynak! Vasárnaponként már a szolgával indult a szomszéd faluba, mert a mienkben akkor még nem volt templom. A komondornak pedig kint az udvaron igazitottak helyet egy hosszú láncra kötve, hogy vigyázzon az aprójószágra. Csak estére engedték szabadon, hogy a tolvajokat, rablókat elriassza a háztól. A szolgáló sajnálta Jáger Miskát, de nem segíthetett rajta, mert hétköznap az asszony vigyázott a pálcára. Egy vasárnap azonban, amikor a ház népe templomba ment a szomszéd faluba, beóvakodott az elsöházba, levette a vesszőt a mestergerendáról, s kiállt a kapuba. Várta a gazdasszonyát, meg a szolgalegényt. Jöttek is azok hazafelé nemsokára! De mielőtt az udvarra léptek volna, a szolgáló csak rájuk suhintott: — Eddig voltál Jáger Miskáné, ezután légy szamárkanca! Azután a másikra: — Eddig voltál szolgalegény, ezután légy szamárcsődör! Ekkor fordult a komondorhoz: — Eddig voltál komondor kutya, ezután légy Jáger Miska! A két szamarat már Jáger Miska vezette az istállóba. A szolgálóval hamarosan megtartották a lakodalmat, s éltek boldogan, mig csak meg nem haltak. Igaz is, majd elfelejtettem! Mivel életük jóra fordult, elhatározták, hogy templomot építtetnek a faluban. Akár hiszitek, akár nem, annak a templomnak minden kövét azzal a két szamárral hordták ki a szentesi hegyből! GYÜRE LAJOS A gyilkos felhő Martinique egy 1 100 km2 nagyságú, 330 ezer lakosú sziget a Karib (Antilla)-tengerben. Hivatalos státuszát tekintve Franciaország egyik tengeren túli megyéje. Jelenlegi fővárosa Fort-de-France, de 1902-ig St.-Pierre kikötőváros volt a sziget központja, s ha nem sújtotta volna az az iszonyatos tragédia. amelyről a továbbiakban szó lesz, talán még ma is az volna! St.-Pierre városa azonban ma már nem létezik. Pusztulását a Mont Pelée vulkán kitörése okozta. Az 1 400 m magas tűzhányó 50 évnyi nyugalom után 1902 márciusában ismét „életjelt" adott magáról. Eleinte csupán apró morajok és kénes gőzök jelezték, hogy a Mont Pelée aktivizálódott, később robbanásokat, hamufelhőket és kilövellt kőzetdarabokat is észleltek, s a 30 ezer lakosú városka egyre nyugtalanabbá vált. 1902. május 8-ra választásokat írtak ki, az embereket viszont inkább a menekülés gondolata foglalkoztatta. A helyi sajtóban ezért olyan cikkek láttak napvilágot, amelyek a maradásra szólítottak fel, a riadalmat indokolatlannak, de legalábbis eltúlzottnak minősítették. Közben egyre vastagabb hamuréteg rakódott le az utcákon és a házakon, május elején már a kocsik kerekeinek a zaját sem lehetett hallani, mert szinte elmerültek a finom hamuban. 1902. május 8-án, reggel, helyi idő szerint 7 óra 45 perckor iszonyatos robbanás rázta meg a vidéket: a Mont Pelée ismét kitört. Néhány perc múlva egy hatalmas sötét felhő érkezett a város fölé és nagy sebességgel végigvonult fölötte. Nyomában tüzek kaptak lábra, szinte az egész város lángban állt. Mint utólag megállapították, a vulkáni felhő tulajdonképpen egy izzófelhö volt, amelynek a hőmérséklete valószínűleg több száz Celsius fok lehetett. Aki közvetlenül kapcsolatba került ezzel az izzófelhövel azonnal meghalt, de a szobákban tartózkodók is rövid idő alatt kiszenvedtek. A 30 ezer emberből csak ketten maradtak életben: egy cipész és egy néger rab, aki a helyi börtön alagsorában a reggelijét várta. A tragédia hírére a helyszínre érkező mentöosztag talált rá napokkal később, s bár eredetileg életfogytiglani elzárásra ítélték, csodálatos megmenekülésének köszönhetően szabadlábra helyezték. A tragédia részleteiről jóformán semmit nem tudott mondani, a cipész elbeszéléséből viszont kiviláglott, hogy az izzófelhő volt a bűnös. St.-Pierre kikötőjében két hajó is horgonyzott, az egyik nem sokkal a tragédia előtt kötött ki, fedélzetén kirándulókkal. A hajók utasai közül is sokan meghaltak, illetve súlyos égési sérüléseket szenvedtek. A kitörések a következő hónapok során többször is megismétlődtek, de St.-Pierre-ben már senkit nem fenyegettek, mert a város teljesen elpusztult. 1902. augusztus 30-án a Mont Pelée azonban újabb áldozatokat szedett. Az egyik kitörést követően az izzófelhö nem a „megszokott" irányban indult el, hanem egy 2 000 lakosú városka felé, amelynek lakóival ugyanúgy végzett, mint május 8-án St.-Pierre lakosaival. A vulkán, mintha csak tudatában lett volna iszonyatos tettének, még emléket is „állított" az áldozatoknak. A kiömlő láva egy helyen 310 m magas oszloppá rendeződött, a tragédia komor mementójaként. — lacza — 21
