A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-15 / 24. szám
Magyar égtájak Ki volt ez az ember, akinek századunk neves drámairója — csodálatos empátiával — a fenti sorokat adta a szájába? Milyen ismerős név! „Hát persze, ö az!" — mondja magában az olvasó, aki vélhetően (remélhetően) nem járatlan a szexuális felvilágosítást szolgáló irodalomban, s eszébe jut a nemi eltévelye-SADE: „Bármit teszünk csak álomképe annak amit tenni akarunk és a tapasztalat változékony igazságain túl más igazságra nem lelhetünk Én nem tudom mi vagyok inkább hóhér vagy akit szétdarabolnak Kieszelem a legborzalmasabb kínzásokat és ha lefestem mind magam szenvedem el Mindenre képes vagyok és mindentől elszörnyedek" (Peter Weiss: Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a Charentoni elmegyógyinté zet színjátszói előad jak de Sade úr betanításában) déseket ismertető fejezetek egyik címszava, amely alatt rendszerint ilyesmi olvasható: „Szadizmus: mások kínzásában való gyönyörködés és kielégülés, melyet a XVIII. században élt, pornográf, beteges regényeket író Sade márkiról neveztek el..." A fogalom valószínűleg mindenki előtt ismert. S a „névadó"? Legendák ködébe burkolt sötét alakját tájainkon még ma is a kultúrtörténet ismeretlenjei közé kell sorolnunk: művei magyarul csak a közelmúltban láthattak napvilágot. Igaz, ezért nem kell szégyenkeznünk — a márki „sátáni" könyveit még a „művelt Nyu gáton" is szigorú tilalmak sújtották, jószerivel másfél évszázadon keresztül. Nevét ritkán ejtették ki, szinte mindig borzadállyal és suttogva: a századforduló éveiben fedezték fel újra, egy rajongójának köszönhetően, aki nem volt más, mint Apollinaire. A szürrealisták elődjüket, „szentjüket" tisztelték benne („Sade szürrealista a szadizmusban" — írja a mozgalom első kiáltványában André Breton). Méltatói között ott találjuk Sartre-t és Camus-t, Simone de Beauvoir-t és Adornot; Pasolini a márki Szodoma 120 napja című regényéből készíti utolsó, döbbenetes hatású filmjét, Peter Weiss pedig e szavakkal mutatja be már említett darabjában: „kire a rosszhír csillaga vet sugarat sok meghurcoltatás és vizsgálat után ide került intézetünkbe öt éve tán De Sade úr ö az egykori márki itt felügyel e zseniális darabnál amit ö talált ki félreismert és elégetett müveket irt remekbe és ezek miatt internálták évtizedekre" (Görgey Gábor fordítása) Ezek Coulmier-nek, a charentoni elmegyógyintézet igazgatójának a szavai. De vajon igazak-e? Talán kiderül, ha felidézzük a márki életét, tetteit, s mindenekelőtt a gondolatait. Különös hányatott sorsát születésekor sejteni sem lehetett: arisztokrata sarj volt, párizsi palotában látta meg a napvilágot 1 740. június 2-án. Nagybátyja, egy nem éppen erényes életű abbé nevelte. Huszonhárom éves, amikor megnősül, ám a szeretett lány helyett egy másikat kell feleségül vennie, mert így kívánja a családi érdek. Sade fellázad. Megszökteti a sógornőjét, istenkáromlással vezeti le dühét, féktelen tivornyákkal vigasztalja magát, nem utolsósorban pedig szeretők keresésével. Züllött életmódja miatt többször letartóztatják, s joggal: a márki egyre több bizarr orgiát rendez, amelyeken ritkán marad el a korbácsolás. Harminckét évesen már vesztőhely fenyegeti: szentségtörésért, fajtalankodásért és gyilkosság! kísérletért ítélik halálra — ez utóbbiért teljesen ártatlanul, s ami az előző kettőt illeti: XV. Lajos korának francia arisztokratái számára „megszokott" bűnök voltak. Sade-nak azonban van egy bosszúálló anyósa, aki a halálbüntetés elől megmenekült vejét 1778-ban meghatározatlan időre lecsukatja. A fogság tizenkét évig tart; ez jelenti a márki életében a sorsdöntő fordulatot: a börtönben írni kezd, szakadatlanul olvas, művelődik; rácsok mögött él, de határtalan képzelete szabaddá teszi — álmaiban féktelen orgiák résztvevője lesz, kegyetlen bosszút áll az erényen, melynek nevében ugyan jogosan vonták felelősségre, ám végül is jogtalan és aránytalan büntetést mértek rá. Az egyéni ösztönök, elfojtott vágyak gáttalan kiélésének szószólójává lett Sade csak a tolla által tudja megvalósítani, amit hirdet. A szexualitás el-12
