A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-15 / 24. szám
Rovatvezető: MACS JÓZSEF RENDEZNI VÉGRE KÖZÖS DOLGAINKAT... Sági Tóth Tibor Otyan korban élünk, amikor óriási léptekkel megiramodtak az események. Hazánkban — a szomszédos országokhoz hasonlóan — rendszerváltás következett be. Ez a tespedő politikai, gazdasági és kulturális élet megélénkülését fogja jelenteni. Új politikai pártok és mozgalmak léptek porondra, választásokra készülünk. Nemzetgazdaságunk fő jellemzőjévé a piacgazdálkodás válik. Ez bizonyára fellendülést hoz a gazdasági életben, mégis aggályaim vannak, ha a két kezük munkájából élő dolgozó emberekre, a fizikai vagy szellemi munkát végző alkalmazottakra, az ő jövőjükre, életszínvonaluk várható — valószínűleg csak átmeneti — romlására gondolok. Ám aggaszt engem az az eluralkodó, szinte a középkort idéző „sötétség" is, amely a magyar nemzeti kisebbség vitathatatlanul jogos követeléseit fogadja nálunk és Romániában. Az utóbbi időben szomorúan látom, hogy a balti államok függetlenségi harcát az állítólag szabadságszeretö és demokratikus nyugati nagyhatalmak — nem is szólva a Szovjetunióról — mekkora közönnyel figyelik, és ez jó figyelmeztetés számunkra is: a kis nemzetek — sajnos — a nagyhatalmak számára csupán világuralmi törekvéseik „kellékeit", elhanyagolható eszközeit jelentik. Mint pedagógust természetesen jelenleg elsősorban a csehszlovákiai magyarság iskoláinak és pedagógusainak jövője foglalkoztat. Az utóbbi évtizedek „nemzetiségi" politikája felbecsülhetetlen károkat okozott nemzeti kisebbségünk iskoláinak fokozatos megszüntetése, a szlovák nyelvoktatás bűnös elhanyagolása és a magyar pedagógusképzés indokolatlan fékezése által. Amikor végre az a rendszer, amely mindezt előidézte, eltűnt a történelem süllyesztőjében, valamennyien fellélegeztünk: végre olyan demokratikus jogállamban fogunk élni, amely nemzeti kisebbségünk jogait, köztük a létszükségletet jelentő anyanyelvi oktatást minden fokon lehetővé teszi számunkra. Sajnos, csalódnunk kellett. A szlovák sajtó idevágó cikkeit, olvasói leveleit (köztük szlovák pedagógusok leveleit is) olvasva, egyre szomorúbb kép alakul ki előttünk. A középkort, vagy a fasizmus legsötétebb korszakát idéző, hihetetlennek és gyakran tragikomikusnak tűnő magyarellenes kirohanásoknak, gyűlöletnek, nacionalista és soviniszta uszításoknak vagyunk — teljesen jogtalanul és indokolatlanul — szenvedő alanyai. Pedig a „bűnünk" csupán egy: magyarnak mertünk születni ezeken a tájakon, s ragaszkodni akarunk szülőföldünkhöz, nemzetünkhöz, kultúránkhoz, anyanyelvűnkhöz, annak használatához és az anyanyelvi művelődéshez. Jelenleg — sajnos — sem az oktatásügyi miniszter személye, sem oktatásügyünk koncepciója, de még csak számos magyar nemzetiségű képviselőnk „tevékenysége" sem garancia arra, hogy a megszüntetett magyar iskolákat ismét megnyitják, hogy a magyar tanítási nyelvű alapiskolák, gimnáziumok, szakközépiskolák és szakmunkásképző intézetek számát — a szükségleteknek megfelelően — növelni fogják, hogy a kényszer nyomására közös igazgatás alá vont magyar tannyelvű iskolákat ismét önállósítják, hogy a magyar nemzetiségű diákok saját nemzetük történelmét és művelődéstörténetét is tanulni fogják és hogy növekedni fog a felsőfokú végzettségű magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárok száma azáltal is, hogy részben a Komáromban létesítendő magyar egyetemen fognak tanulni (nem csupán a nagy számban szükséges pedagógusjelöltek, hanem mások is), részben lehetővé válik — az eddiginél jóval nagyobb mértékben — egyetemi és főiskolai tanulmányok folytatása az újjászületett Magyar Köztársaságban. Mindezen problémáink megoldásához olyan politikusokra, országgyűlési képviselőkre és aktiv értelmiségiekre van szükségünk (természetesen nem csupán és elsősorban saját sorainkból), akik minden nacionalista és soviniszta fertőzöttség nélkül, kellő intelligenciával, a demokrácia és a jogállam mibenlétének egyértelmű és feltétlenül helyes értelmezése által képesek is az ország dolgainak elörevitelére, köztük 9 nemzetiségi kérdés európai szintű megoldására. Az idei szabad választások talán alkalmat adnak mindannyiunk számára, hogy ezeket az embereket megtaláljuk. Nos — gondolom nem különös, hogy csehszlovákiai magyar pedagógus lévén, legtöbbet éppen arról gondolkodom, amit fentebb elmondtam. SÁGI TÓTH TIBOR Születendő demokráciánk egyik nemkívánatos kísérője a nemzetiségi súrlódások egyre erősebb megnyilvánulása. A szlovákiai hírközlő eszközökben egyre többször jelennek meg olyan írások, amelyeket a nemzeti türelmetlenség jellemez. Megszaporodtak a szlovák nyelvű sajtóban, tévében és rádióban a magyar nemzeti kisebbség elleni vádaskodások. Túlzott követelésekkel, elfogultsággal, a másik iránti tolerancia hiányával vádolják az itt élő magyarságot Szemünkre vetik a dél-szlovákiai szlovákok terrorizálását, akadályozását nyelvének szabad használatában, a szlovák tömegek elmagyarositását és elköltözését Dél-Szlovákiából. Azt állítják, hogy Szlovákiában a nemzetiségi kérdés modern európai mércével mérve is mintaszerűen megoldott, sőt bizonyos tekintetben kisebbségünk privilegizált helyzetben van a szlováksággal szemben. Minden eredményünket, melyeket a nemzetiségi életben kivívtunk, a szlovák nép nagylelkű adományának tekintik, nem pedig a 20. századvég Európájának haladó szele - miségéből adódó, minket természetszerűleg megillető jognak. Ezen jogok létezésének alátámasztására, hadd hivatkozzam a helsinki és bécsi dokumentumokra, melyeket Csehszlovákia is aláírt. Elég bejárni Dél-Szlovákia településeit, és máris nyilvánvalóvá válik a nemzetiségi problémák ilyen jellegű taglalásának erősen elfogult volta. A fenti vádaskodások alaptalanságát bizonyítják azok a kedvezőtlen irányzatok, amelyek a 70-es évek elején indultak be a kisebbségi lét különböző területein: oktatásügy, kétnyelvűség a vegyes lakosságú területeken, közterületek, intézmények kétnyelvű megjelölése, óvónőképzés, tanítóképzés elsorvasztása, intézményeink, nemzetiségi hivatalaink — Szlovák Nemzeti Tanács, Szlovák Kormány, Központi Népművelési Intézet kereteiben működő hivatalok — leépítése, arányszámuknál kisebb képviselet a választott szervekben stb. Történik pedig az ilyen szemléletű tájékoztatás annak ellenére, hogy mi, csehszlovákiai magyarok, nem adtunk okot az ellenünk irányuló vádaskodásokra. Egyetlen hivatalos képviselőnk, vagy szervezetünk programjában sem szerepel irreális, soviniszta követelés. Egyszerűen arról van szó, hogy miután a demokrácia térhódításával lehetőséget kaptunk a szabad véleménynyilvánításra. megpróbáltuk megfogalmazni jogos követeléseinket, melyek minket már csak az általános emberi jogokból kifolyólag is megilletnek. Ennek ellenére úgy tűnik fel, hogy bizonyos erőknek érdeke a nemzetiségi ellentétek kiélezése. Egyes felelőtlen toliforgatók mumusként állítanak be minket, akiktől a szlovák népnek jogosan van félnivalója, és akik „privilegizált" helyzetük ellenére is csak követelnek, cserébe viszont semmit sem akarnak nyújtani a köztársaságnak. Állításaim igazolásául szolgáljon a csehszlovák sajtóban megjelent két írás: Eva Kristfnová: Spamätajte sa... (Nedeľná pravda 1990. III. 9): Michal Račko: Zakrývame si oči? (Smer 1990. III. 13.) A reális tájékoztatástól messze állnak az ilyen jellegű írások, a józan olvasó azonnal érzékeli a tényékként közölt valótlanságokat. A mi közép-kelet-európai régiónkban sehol sem szokás annyira elkényeztetni a kisebbségeket, hogy esetleg ők jelentsenek veszélyt az államalkotó nemzet tagjaira. Ha nem annyira kényes és számunkra létfontosságú témáról lenne szó, esetleg megmosolyognánk az ilyen primitiv módon hangulatot kelteni, érzelmeket felszítani akaró fércmunkákat. Különben is paradox ez a helyzet, amikor is ezen irományok kiagyalói élesen bírálják a letűnt totalitárius rendszert, annak minden vonatkozásában, kivéve a nemzeti kisebbségek területét, mivel azt szerintük igen humánusan és nagyvonalúan kezelték. Pedig a totalitárius rendszerek egyik alapvető jellemzője a tolerancia hiánya a másság iránt. Ezért ezek a rendszerek igyekeztek homogenizálni a széles tömegeket, hogy lehetetlenné tegyék az alulról jövő szervezkedéseket, csoportérdekek, specifikumok felszínre jutását. A hírközlő eszközök érdemben nem tájékoztattak a kisebbségek problémáiról, a hetvenes évek elején bekövetkezett sérelmeinkről a tömegkommunikáció mélyen hallgatott. Az alkalmakként leközölt agyoncsépelt szólamokból a lakosság csak azt tudhatta meg. hogy nálunk ez a kérdés példásan megoldott, és kisebbségeink számára minden feltétel adott a teljes értékű nemzetiségi lét kibontakoztatásához. Ilyen előzmények után talán nem is annyira meglepő a szlovák közvélemény ilyen érzékeny reagálása az itteni magyarság követeléseire. Mégis hogyan lehetne ezen az áldatlan állapoton túljutni ? Elsősorban azzal, hogy mindnyájan megfontoltan, érzelmektől mentesen nyilatkozunk együttélésünk problémáiról. Minden körülmények között meg kell őriznünk józanságunkat, nem szabad hagyni kiprovokálni magunkat, mindig korrekt, tárgyilagos vitapartnereknek kell lennünk. Be kell bizonyítanunk szlovák polgártársainknak, hogy nem ellenük cselekszünk, a legkisebb mértékben sincs szándékunkban korlátozni jogaikat, csak mi is szeretnénk élni törvényadta lehetőségeinkkel, a mindennapi élet gyakorlatában. Ebben számítunk minden igazán demokratikusan gondolkodó és a haladó európai eszmeiséget magáénak valló szlovák segítségére. Különösen fontos feladata a csehszlovákiai magyarság demokratikus erőinek, hogy ne engedjenek teret a sorainkban meglevő soviniszta hangok megnyilvánulásának. és befolyásolják a közgondolkodást a más nemzetek, nemzetiségek és általában a másság iránti toleranciában. A közös hang megtalálásának érdekében azonban pontosan ilyen arányban kell hatni a szlovák közvéleményre is demokratikus értelmiségük részéről. Meggyőződésem, hogy ha minden érdekelt fél az írásomban feltüntetett elvek szerint közeledne a nemzetiségi gondok megoldásához akkor gyorsan lehetne jelentős haladást elérnünk. EGYÜD LÁSZLÓ Miről gondolkodom éppen ? 7
