A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-06-01 / 22. szám

A Föld-Hold kettősbolygó A csillagászat paradoxona, hogy a távoli csillagok kialakulásáról és fejlődéséről több biztosat tud állítani, mint kozmikus szom­szédunkról, a HoldróI. Sokak számára megle­pőnek tűnhet ez a kijelentés, hiszen legjobb tudomásunk szerint a Hold az egyik legbeha­tóbban vizsgált égitest, automatikus űrszon­dák tucatjai végeztek kutatásokat környeze­tében és felszínén, földi laboratóriumokban közel 400 kg holdközet aprólékos elemzésé­re nyílt alkalmuk geológusoknak és vegyé­szeknek, és nem utolsósorban az Apollo­­program jóvoltából immár 12 űrhajós tartóz­kodott rövidebb-hosszabb ideig bolygónk természetes kísérőjén. Mielőtt megismer­kednénk azokkal a problémákkal, melyek a legtöbb fejtörést okozzák a kutatóknak, néz­zük meg közelebbről a Föld-Hold rendszert. A legszembetűnőbb mindjárt a Hold nagysága. Átmérője 3 746 km, tömege pedig mindösz­­sze 81,3-szor kisebb a Földénél, ami boly­gónkhoz viszonyítva óriásinak számit. Habár Naprendszerünkben vannak jóval nagyobb holdak is (Ganymedes, Titán, Triton, stb.j, azok tömege anyabolygójuk tömegéhez vi­szonyítva elenyészően csekély. Pl. a Szatur­nusz Titán nevű holdja — amely valószínűleg a legnagyobb hold — mindössze 1/4 000-ed része gyűrűs bolygónk tömegé­nek. Ilyen vonatkozásban tehát a Holdat valójában a Föld ikerbolygójának tekinthet­jük. A Hold — éppen a tömege miatt — jelentős gravitációs hatással van a Földre. Különösen a tengermeliéki országok lakói tudják tapasztalatból, hogy milyen fontos ismerniük az apály és a dagály időpontjait, akár nagyobb hajók kikötéséről vagy halá­szatról is legyen szó. Évszázadok óta ismert ugyanis, hogy a tengerek és óceánok partja­inál a vízmagasság periodikus változásait a Hold okozza. A Föld víztömegei a Hold irányába és az átellenes oldalon dagálypúpot hoznak létre, s a forgó Föld azon földrajzi hosszúságain, melyek ezekhez a helyekhez érnek, dagály következik bet*az erre merőle­ges irányokban pedig apály. A vizszintválto­­zás mértéke függ a tengerpart tagoltságától ill. a földrajzi szélességtől. Észak-Skóciában a vízszint ingadozása a 15 m-t is eléri, míg az Északi-tengeren a 4 m-t. Két dagály, ill. két apály közötti időtartam 12 óra. Ez a látszólag hétköznapi, már megszokott jelen­ség hosszabb távon jelentősen befolyásolja a Föld tengelyforgási idejét. Az árapály jelen­ségnek köszönhetően, az ún. dagálysúrlódás miatt fokozatosan csökken a Föld rotációs energiája, vagyis lassul a forgása. Pontos számítások azt mutatják, hogy százévenként 0,001 másodperccel hosszabbodik a nap hossza. Emberi léptékkel mérve ez a lassulás elhanyagolhatónak tűnhet, kozmikus időská­lán azonban már jelentős módosulásokat jelent. J. W. Wels 1963-ban felhívta a kuta­tók figyelmét az ún. fosszilis órák jelentősé­gére. Földtani és őslénytani kutatásai során rájött ugyanis, hogy a korallkövületek és a Nautilus csiga mészvázai a fák évgyűrűihez hasonlóan leheletfinom mészlerakódások sorozatából áll. Ezen lerakódások vastagsá­gából megállapítható az apály-dagály válta­kozása, a „holdnap" ill. a holdhónap száma is egy év folyamán. A kutatások azt állapítot­ták meg, hogy pl. a devon kori (mintegy 350 millió évvel ezelőtti) koraitok mészvázában 385—410 réteg épült egymásra egy év fo­lyamán, ami átlagban 21,9 óra tengelykörüli forgásnak felel meg. A Föld tengelyforgási lassulásának legfőbb oka a már említett dagálysúrlódás, nemkülönben az a tény, hogy a Hold folyamatosan távolodik boly­gónktól. 600 millió évvel ezelőtt 430 napos volt egy év, melyekben a napok hossza közel 20 és fél óráig tartott, egy holdhónap pedig mindössze 26 napig. (Napjainkban a holdhó­nap hossza 27,322 nap.) Jelen időszakban a Hold 100 év alatt 1,5 m-el távolodik el Földünktől. Nem nehéz visszaszámolni, hogy a távoli múltban milyen távolságban kerin­gett tőlünk. A számítások szerint 2 800 millió évvel ezelőtt távolsága mindössze 64 000 km volt. (Jelenleg a Hold átlagos távolsága 384 400 km.) Annyi azonban bi­zonyos. hogy a hold sohasem keringhetett 19 ezer kilométernél közelebb a Földhöz, ugyanis ennél az ún. Roche-féle határnál a gravitációs árapály erők szétszakították vol­na. Egyes elméletek szerint a Hold távolodá­sa nem tart örökké, hanem idővel a folyamat visszafordul. Számítógépes modellezések­kel, bizonyos feltételek figyelembevételével ez a modell beigazolódni látszik. Az idők folyamán természetesen nemcsak a Hold fejtett ki gravitációs erőhatást a Földre, ha­nem ez fordítva is érvényes volt, csakhogy a tömegek arányában ez utóbbi hatás sokkalta erőteljesebb, mondhatni „látványosabb" volt. A Hold tengelykörüli forgását a Föld ugyanis fokozatosan megállította s kötött forgást kényszerített rá. Ez alatt azt értjük, hogy a Hold tengelykörüli forgása pontosan megegyezik a Föld körüli keringés időtarta­mával, vagyis éppen egy hónapig tart. Ennek szemmel látható bizonyítéka, hogy a Hold mindig ugyanazon oldalát fordítja a Föld felé. A Hold látszólag a Föld körül kering, a valóságban a Föld-Hold rendszer közös tö­megközéppontja körül. Ez a pont 1 700 kilométerre a Föld felszíne alatt található, azonban mégsem esik egybe bolygónk ge­ometriai középpontjával. Ez a tény további bonyolult mozgásokra kényszeríti a Földet és természetesen vele együtt a Holdat is. A csillagászoknak a legnagyobb fejtörést a Hold kialakulása, keletkezésének körülmé­nyei okozzák. Felszínének legfeltűnőbb kép­ződményei a kráterek, melyek már kisebb távcsövei is jól kivehetők. Az 1 m-nél na­gyobb átmérőjű kráterek száma eléri az egy­milliót. Keletkezésük könnyen magyarázha­tó: a bolygóközi térben keringő kisebb-na­­gyobb kozmikus testek — légkör híján — akadály nélkül csapódnak a felszínbe, nem­ritkán tíz, de akár százkilométeres lyukakat is ütve azokon a helyeken. Az ilyen események napjainkban már rendkívül ritkák, a ma meg­figyelhető kráterek túlnyomó többsége a Naprendszer korai időszakaszában jött létre. Földünket az ilyen „támadásoktól" a légkör óvja meg, mivel a kozmikus testek nagy sebessége miatt a légkörben felizzanak és többségük a másodperc tört része alatt el­párolog. A krátereken kívül nagy kiterjedésű síkságok, ún. tengerek is megtalálhatók a Hold felszínén, ezek viszont vulkanikus múlt­ra utalnak: láva és megolvadt kőzetek öntöt­ték el hajdanán a Hold egyes területeit. Az első holdközetek Földre szállításáig (Luna 16, Apollo program) a Hold keletke­zésére három fö elmélet volt érvényben. Az első szerint a Hold a Földből szakadt ki még a Naprendszer kialakulásának korai szaka­szában. Ennek helyét a Csendes-óceán déli részén határozták meg, ahol is a legmé­lyebb az óceán. A második elmélet szerint a Hold egy a Föld által befogott idegen égi­test, míg a harmadik azt feltételezte, hogy e két égitest egyidejűleg alakult ki az eredeti gáz- és porködböl. A holdi kőzetek beható tanulmányozása nagyon sok régen várt vá­laszt adott meg a kutatóknak, de talán még többet vetett fel. Kiderült ugyanis, hogy a vizsgált minták között 3 milliárd évesnél nincs fiatalabb kőzet, legtöbbje pedig eléri a 4,6 milliárd éves kort. Ebből arra lehet következtetni, hogy a Hold mint szilárd égitest 4,6 milliárd éve létezik (a bizonyta­lanság mindössze 1 %). A kőzetek összeté­telében viszonylag sok eltérő tulajdonság mutatkozik a Földiekhez viszonyítva, külö­nösen ami a magas olvadáspontú kőzeteket illeti. Az elméleteket tekintve teljesen kizárt annak a lehetősége, hogy a Hold a Földből szakadt ki, és az is, hogy befogás útján került Földkörüli pályára. E két égitest eltérő sűrűsége pedig azt bizonyítja, hogy a na­gyobb sűrűségű Föld hamarabb kondenzá­­lódott, ugyanakkor az eltérő kémiai összeté­tel azt látszik alátámasztani, hogy nem ugyanabban a fizikai-kémiai rendszerben alakultak ki. Feltételezések szerint a Hold a Naphoz közelebbi térrészben jött létre, csak később került a Föld környezetébe. Ezzel szemben viszont ellentmondani látszanak azok a megegyező eredmények, amelyek a Hold és a Föld kőzeteiben az oxigénizotó­pok előfordulási arányát mutatják. Sakk­nyelven szólva patthelyzet alakult ki az el­méletek és a megfigyelési eredmények kö­zött, és további — valószínűleg még évtize­dekig is eltartó —, részletekbe menő kuta­tásoktól várják a kérdés eldöntését. A jelen­legi nézetek szerint a Hold a Földtől nagy távolságban keringő bolygóközi törmeléka­nyagból kondenzálódott. Ez a távolság olyan lehetett, ahol a Föld gravitációja még fogva tartotta a kialakuló Holdat, de nem volt olyan közel, hogy jelentősen befolyásol­ta volna a kondenzálódási folyamatot. A Hold keletkezését valószínűleg nem választ­hatjuk el a Föld kialakulásának folyamatától, minden bizonnyal egyidejűleg egy kettős rendszer jött létre. A Hold kialakulását kö­vető 200—300 millió évben a könnyű ele­mek (hidrogén, hélium) elillantak a világűr­be, így légkör híján, a kozmikus testek jelentős bombázásának volt kitéve. A legna­gyobb becsapódások a 400—800 millió éves Hold időszakára esnek, amelyek a legnagyobb mélyedéseket idézték elő a fel­színén. Ezeket a mélyedéseket öntötték el a valószínűleg belső eredetű megolvadt, magmatikus kőzetek, amelyek a mai tenge­reket alakították ki. Az utóbbi 3 milliárd évben a Hold lényegében változatlan égi­test, „sebhelyes" kőarcában őrizve korai időszakának viharos emlékeit. Vajon mi lesz a Hold jövője? Az árapályerők és az impul­zusnyomaték figyelembevételével a Föld; Hold rendszer legvalószínűbb jövője, hogy stabilizálódik a Hold pályája a mai pályaát­­mérö 1,59-szeres távolságában. Ekkor már kör alakú pályán fog keringeni és a Földről mintegy egyharmadszorta kisebbnek lát­nánk, mint ma. A Föld forgása is leáll, illetve megegyezik majd a Hold keringésidejével, ami 55 napot tesz majd ki. Előfordulhat azonban, hogy a Föld pálya módosulásai (külső tényezők hatására) olyan helyzetet teremtenek, hogy szorosabb lesz a Nap- Föld csatolási rendszer, ami miatt a Hold elszakadna a Földtől. Mind az első, mind pedig a második lehetőség bekövetkeztét aligha fogja az emberiség végigszemlélni, ugyanis ez olyan sokára történne meg, amennyi idő — még a legoptimálisabb becslések szerint sem — nem áll rendelke­zésre a földi élet számára. BÖDÖK ZSIGMOND

Next

/
Oldalképek
Tartalom