A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-01 / 22. szám
Aki mondanivalómat közös nevezőre akarja hozni, az a vox humana kifejezést használja. Mi a vox humana? József Attila „emberhez méltó gondja", mely Radnótinál „az emberséghez méltó értelemmé" fokozódik. A vox humana : magatartásforma, állásfoglalás dolga. Erkölcsi kritérium, morális elsődlegesség: irói elkötelezettség elkerülhetetlensége. A szellem: erkölcs. Fábry Zoltán 1965. VII. 27 Ezek e délelöttök ... Nekivágni — s mindennap — újra és újra a senki által ránk nem mért feladatnak, a senki számára — feltehetően — nem fontos gondolatok, ismeretek, tapasztalatok papírra rögzítésének ... Miért? Miért ?! Hát nem volna egyszerűbb letenni a tollat, félretolni az üres papirt, a könyveket, jegyzetfüzeteket, cédulákat?! Persze hogy könnyebb volna. De meddig ? Az értelem járó és őrlő malomkerekei akkor talán megállnának? A világból ránk zuhogó híráradatok akkor talán elkerülnének? A körülöttünk lévő hétköznapi valóság mindennapos gondjai akkor talán feloldódnának? A társadalom, a politika, az irodalom, a szlovákiai magyarság áthatolhatatlan sűrűje akkor talán megritkulna? Magyarságtudatunkat, emberségünket, nyelvünket leromboló fél évszázad belénk ülepedett, megkövült félelmei akkor talán semmivé bomlanának? És a jog? Jogaink? Emberi méltóságunk? ... Ezek a délelöttök ... Ezek a keserves délelöttök ... Vajon Fábry Zoltán életében hányszor türemkedtek össze — miként föld mélyében az izzó magma — az ilyen vagy hasonló kérdések? Vajon hányszor érezhette úgy magányában. bezártságában, mindenkitől elhagyottan, hogy egész életének hétköznapi keserves küzdelmei hiábavalók, feleslegesek, értelmetlenek. S vajon hányszor kellett, szinte emberfeletti erővel meggyőznie s legyőznie önmagát, hogy az eldobott ceruzát ismét kézbe vegye, s folytassa a tegnap vagy tegnapelőtt félbehagyott mondatot?! Csak sejteni lehet azt az óriási küzdelmet és fegyelmet, amely legyőzte a kételyt, s amely a folytatáshoz való energiát visszaadta — amely visszaadta a hitet, hogy kell a szó, hogy kell a gondolat igaza, hogy kell a holnapra tanú, aki lát, aki teremt, aki összefoglal. Még akkor is. ha látszatra „az élményből eszelős monoton monológ lett, kihatás, látható eredmény nélkül." Fábry Zoltán egész életművén végigvonul ez a kétely, akár a nyomjelzös lövedék útja az éjszaka sötétjén — a célig: a halálig. Haláláig. S most, húsz év távolából e lezárt életmű vajon célba ért-e? Mennyi belőle az, ami „megállt az időben", mennyi az. ami az idő rostáján kihullott? Kérdéseket fogalmazok, mert az idő kérdezni kényszerít. Volt egy — igy neveztük — haladó hagyományunk, amelyhez évtizede. ken át létezésünk bizonyítékait kapcsoltuk, amelyre, s amelyből — amely által — életművek épültek — igy Fábry Zoltáné is. Mostanra kiderült: mindez érvénytelen, vagy csak részben érvényes, esetleg az egészet újra kell értékelni. Tehát: hogyan kell — lehet — értelmezni ma Fábry Zoltán baloldaliságát, internacionalizmusát, antifasizmusát ? Miként viszonyuljunk ma a valóságirodalom, a szocialista realizmus esztétikai kategóriáihoz? Tudom, elismerem, az ilyen kérdések fölvetése Fábry halálának huszadik évfordulóján méltatlannak, nem helyénvalónak tűnhet. Ennek ellenére úgy vélem, elhallgatásuk jelentené a nagyobb hibát, annál is inkább, mert élete során maga Fábry Zoltán mindig képes volt arra, hogy önvizsgálatot tartson. Mindezen túl e kérdésekkel társadalmi és kulturális vonatkozásban mi, ma élők elöbb-utóbb ugyancsak kénytelenek leszünk szembenézni. Ugyanis e kérdések elöl hosszabb távon kitérni nemigen lehet. Mint ahogy sok egyéb kérdést is kénytelenek leszünk vizsgálat tárgyává tenni, olyanokat, amelyek nem okvetlenül irodalmunkkal kapcsolatosak. Olyanokkal, amelyek a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség létének általános gondjaival függenek össze. S e kérdések megválaszolásában már a Fábry-éietmű olyan'használható és hasznosítható értékeket tartalmaz, amelyekre bizton támaszkodhatunk, amelyekből bízvást meríthetünk. Az egészből elsőnek Fábry Zoltán emberi példáját emelném ki. Azt a magatartást, amely egy életen át megingathatatlanul példázta — példázza ma is! — egy egyén, az egy ember erkölcsi non plusz ultráját. Nem véletlenül nevezte Illyés Gyula Fábryt „oltárőrzőnek", s Németh László „északi oszlopunknak". Ez nem a részekre — az egészre vonatkozik; az emberi egészre. Ebben benne van a Fegyver s vitéz ellen-i „döntő élmény", a Gondolat igaza, az Európa elrablása, de benne van a Rés poetica, a Harmadvirágzás. s a többi nagyívű-sodrú eligazító esszé és tanulmány. A költészet felada-Husz évvel ezt a Stószi HNB e. ti téren sok szá. vettek végső t csőt tőle Fábry Zoltán munka közben tára döbbentő Kevesebb verset — több költészetet, az Antisematizmus és az Igényesség műfaja. De mindenekfelett és mindenekelőtt: A vádlott megszólal! Egy mü, amely több mint negyven éven át a hatalom váltakozó birtokosai számára vörös posztó volt, egy mű amellyel még ma sem mernek szembenézni a címzettek! KINCSÜNK AZ ANYANYELV Szokásmondások, szólásmondások Anyanyelvűnk művelődéstörténeti emlékeit Kertész Manó Szólásmondások cimü könyvében gyűjtötte össze és dolgozta fel. A könyv először 1922-ben került az olvasók kezébe, s nagy figyelem és érdeklődés kísérte. Kosztolányi Dezső a könyvvel kapcsolatban azt mondta, hogy neki több napos „mutatásra", lelki felvidulásra adott okot. Igen lelkesen, de mértéktartóan és pontosan méltatta a könyvet,„s imigyen fogalmazott: „Mi a nyelvünket, melyet ükapáinktól örököltünk, úgy beszéljük, mint a kisgyerekek. Sok mindenre nem emlékszünk. De a nyelv rejtetten mindenre emlékszik." Kertész Manó könyvében valóban azon fogalmak, szavak rejtelmeit igyekszik felfedni, megfejteni, amelyekre nem emlékszünk, vagy értelmük pontosságában bizonytalanok vagyunk. Sok érdekes ősrégi szavunk a szokásmondásokban vagy szólásmondásokban maradt fenn, őrződött meg az utókor számára. A könyv tanulmányozása, lapozgatása közben érezzük igazán Krúdy Gyula megállapításának súlyát, amikor a szólásmondásokat a magyar nyelv „aranypénzeinek" nevezte. A szokásmondásokban megbújó szavaink valóban az arannyal vetekszenek. A könyv tizenöt fejezetre osztva könnyíti meg az olvasók gondját az eligazodás, eligazítás szempontjából. A halászok-vadászok életéből merített szokásmondásokkal kezdődik, majd a paraszti életen át, a népszokásokból, a néphitből, a vitézi.és céhek életéből, az ipar, a kereskedelem területéről, még a boszorkányságból is gyűjt szokásmondásokat. Zárszavában Kertész Manó többek közt ezeket irta: „Íme a sírba szállt magyar századoknak, tiz-tizenkét emberöltő óta porladó apáink hétköznapjainak mennyi emléke szunnyad a minden magyar ajkon ma is élő szóban, szólásban, közmondásban!" Engem sajátos módon a vadászattal, a vadászat ősi eszközeivel és módjával, valamint ősi nyelvének egyes szavaival, s azokkal kapcsolatos szellemes, fortélyos szólásmondásokkal hódítottak meg igazában. Kertész Manó mélyen értelmezte a halászat-vadászat fontosságát, annak tudatában, hogy a szóbanforgó két nagyon is rokoni „szakmát" őseink nem kedvtelésből, „sportból" űzték, hanem létfontosságú ősi foglalkozások voltak, amelyek több ezer embernek biztosították a puszta létét, megélhetését. A vadászaton belül hivatásszerű szakmák alakultak. A leggyakoribbak voltak a következő elismert foglalkozások: vadóvók. madarászok, solymárok, hódászok, hálóvetők, nyúlászok, agarászok és pecérek. Bizony, sok szép foglalkozás szűnt meg, amikor a jobbágyokat. az egyszerű nép fiait királyi törvény tiltotta el a vadászattól. A vadászati jog a kiváltságosok kezébe került, a hűbéresek aztán külföldi vadászmestereket hozattak, akik új módszereket, de főként idegen nyelvet vittek a vadászatba. Idővel nyelvünket elárasztották a főként német nyelvből átvett, szolgai fordítású vadászati kifejezések. De azért igy is maradt nyelvünkben sok szép régi szó és mondás. A vadásznak mindig nagy fortélyra, leleményességre volt szüksége, hogy a vadat elejthesse. Árkokat, vermeket ásott, úgy csalogatta és vadászcsellel ejtette el a vadat. Innen maradtak fenn a ma is használt szólások, mint a verembe visz. verembe ejt és verembe esik, amelyek értelme manapság már más. Gyakorta használt és ismert közmondás: „Aki másnak vermet ás, maga esik bele". Rendszeres volt a „törözés", a vadászatnak manapság már elavult formája. Ma is köznyelven forgó szavaink: tőrt vet valakinek, tőrbe ejt, tőrbe csal — mind-mind a „tőr", vadászszerszámmal kapcsolatosak. Vannak közmondások is, közülük talán a legismertebb: „Tört csinált, maga akadt bele.” A tőrrel nagyon rokon szavunk a „kelepce”, amelynek számtalan változatát használjuk. A „hálóba kerít" szólásunk ma ugyancsak mást jelent, mint annak idején, amikor a hálót gyakorta használták vadászatra. Igaz, napjainkban is újra divatba jött az élővad hálóval történő befogása. A „lépre csal" mondásunk értelme is más, mivel manapság a madarászok más módon fogják be a kisebb madarakat, de nem kizárt, hogy vannak vidékek, ahol az apró énekesmadarakat ma is „léppel" fogják be. Sajnálatos, hogy az egykoron oly kedvelt vadászati módról, a solymászatról alig maradtak fenn szólásmondások. A tréfás szólások: félti az irháját, elhordta az irháját és hordd el az irhádat! — mind a vad bőrével, bundájával, szőrméjével, azaz irhájával kapcsolatosak. Manapság emberekre is vonatkoztatjuk ezt a szólásmondást, de aligha gondol valaki az ember bőrére. Az „agyarkodik" valaki ellen eredetét onnan származtatjuk, amikor a megszorult vadkan csattogtatta fogait, agyarait, tehát agyarkod ott. A póráz szavunk közismert, ma is pórázra fogják, kötik a vadászebeket. Ám a „fogd 10 „Ami ezután lesz, az még nehezebb lesz” Húsz éve halt meg Fábry Zoltán
