A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-05-18 / 20. szám
Magyar égtájak Dohány Tibor flour e/ fa// ttuModatuxu/ Bizony, mire lemosakszom, már este nyolc óra is van. Belenézek a tükörbe: hü, a nemjóját! Olyan szőrös a képem, mint egy majomé! De borotválkozás után sem sokkal különb. Csupa redő, csupa ránc, pedig még fiatal vagyok. De hát nem könnyű az élet, legalábbis nem mindenkinek ... Munkás vagyok az egyik épitövállalatnál. Igaz, nem nagy buli, de hát mitévő legyek? Ezt is kell valakinek csinálni. Mindennap 10—12 órát dolgozom. Sajnos, ez a nagybüdös helyzet. Munkaidő alatt pedig a sok por, piszok, olaj... Úgy rátapad a bőrömre, hogy fürdés után sem érezhetem tisztának magam. Itt aztán nincs mellébeszélés, itt melózni kell, de keményen. Ez a helyzet! Hárman vagyunk az egyik teherautónál. Az egyik munkatársam, a Sanyi, akit én csak kollégának szólítok, ő a gépkocsivezető. Rendes, megbízható proligyerek. Arra a legbüszkébb, hogy a nagyapja 1919-ben beszélt egyszer Kun Bélával. De az utóbbi időben egyre többször panaszkodik. Múltkoriban igencsak nekikeseredve mesélte: — Képzeld, most voltam bent a Górénál. Alig öt percig lehettem nála, s amikor kiléptem az irodájából, azonnal kinyitotta az ablakot. Odaszólt annak a nőnek: „Olyan bűz árad ezekből az emberekből, hogy az szörnyű!" Kedvem lett volna visszamenni, de aztán meggondoltam magam ... Nem vetted észre, hogy az utóbbi időben lassan teljesen megváltozik? Pedig jó fej volt ... Azelőtt minden újságot lelkiismeretesen átolvasott de most már csak legyint. „Sok a pletyka, sok a duma!" — mondogatja. Igen rossz szokása, hogy folyton káromkodik. Leginkább akkor, ha vasárnapra esik a szolgálat. Ilyenkor aztán szidja az egész világot. A „betyár szentségivel" kezdi, „isten verjével" folytatja. Egyébként remek fickó ... Másik munkatársam a Józsi. Mi csak Suttyónak hívjuk. Ezt a csúfnevet nem mi találtuk ki. Az előző munkahelyéről hozta magával. Ez a Suttyó gyanús alak. Nem lehet öt kiismerni. Ami igaz, az igaz, dolgozni bizony nem szeret. Azt hiszem, nem hazudok, ha azt állítom, hogy a munkát végtelenül utálja. Annál inkább kedveli a gyűléseket. Nemrégiben megkérdeztem: — Mondd csak, Suttyó, mi okosat hallottál a tegnapi gyűlésen? — Megette a fene — vonta meg a vállát, majd kis idő múlva így folytatta : — ígérgetnek annyit, hogy a fele is túlságosan sok lenne. De inkább már csak megszokásból beszélnek. — Mi a fészkes fenének jársz oda, ha még a szádat sem mered kinyitni? — kérdeztem dühösen. — Haverkám, te ezt nem érted. Csücsülök ott, mint a többi, a jó melegben. Közben feketekávét és néha virslit is kapunk. Érted? Igaz, hogy tegnap a virsli elmaradt ... És beszélni meg mi a fenének? Beszélnek ott helyettem is. De mindig ugyanazt papolják. Mi közöm hozzá? Ha nekik jó, akkor nekem se rossz. Minek szerezzek magamnak ellenséget? Szél ellen pisálni, haverkám ... Tehát ez a Suttyó egy gyanús alak, igen fura ember. Amikor együtt vagyunk, féltéglával veri a mellét és henceg : „Ne féljetek, haverkáím, majd megmondom nekik a magamét! ... Tőlem megkapják! „Igen ám, meg is mondja, de nem ott, ahol kellene. Nagyon is óvatos őkelme. Sajnos, ilyen emberek vannak, és nem is kevesen ... Ha már egyszer megemlítettem a Górét, róla is kell beszélnem. Az irodában ül és pihenteti széles ülepét, mert mióta nem dolgozik, azóta szemlátomást hízik. Annál többet kiabál velünk, melósokkal: „Azt hiszitek, nem ismerem ezt a munkát? Hiszen melós voltam jómagam is ... Engem ugyan nem vezethettek az orromnál fogva!..." Górénk és a többi tisztviselő egészen más világban él, mint mi munkások. Jól betanulták a szerepüket. Alattomos talpnyalók, akik körmük szakadtáig védik az íróasztalukat. Kérdem én : hol kapnának a munkácskájukért ennyi pénzt? Ök mindig urak, a nyolcórás munkaidő alatt éppen úgy, mint utána. Akármilyenre festik is a társadalompolitikánkat ... Egyszóval, alkalmazkodnak. Micsoda ember is a Góré? Örökké azt kürtöli, hogy „munkás voltam", de a mostani viselkedés pocsék. Ravasz, képmutató fráter. Ordítani megtanult istenesen: „Fegyelem nélkül nincs tervteljesités!" Esküszöm, hogy ilyenkor csak a hóvégi prémiumra gondol. Minap történt, hogy a teljesítményprémiumból ötven százalékot lehúztak. Szinte tajtékzott a dühtől. Egyre csak követe löd zött. Suttyó behívta egy pofa pálinkára az egyik garázsba. Ott aztán suttyomban piálgattak. Ö mondta el aztán, mit mesélt neki a Góré. Dühében csikorgatja a fogát, azt mondja: „A prémium tulajdonképpen ugyanaz, ami a korbács volt!" Azt hiszem, ez egyszer szívből beszélt, mert az öregapámtól hallottam, valamikor korbáccsal verték a munkást, hogy többet és gyorsabban dolgozzon. Igen ám, csakhogy ez már nagyon régen volt! És mégis, hasonló lenne a helyzet? Vagyis a prémium olyasféle korbács a górék kezében? Valaki megkérdezhetné, miért hangoztatom ezt? Ha már egyszer megszületett a prémium, akkor legalább igazságosan kellene elosztani. Úgy bizony! A prémium a munkástól megy felfelé és mire visszaér... Erről inkább nem is beszélek. Megjegyzem, amit a munkás kap, az nagyon csekély összeg. Szégyen! Górénk mondhat, amit akar, számunkra csak link duma. És a többi ürgének sem hiszünk. Ez az igazság! Mi munkások törjük magunkat a jövőért kérges kezünkkel, meggörbült háttal, az egész mindenünkkel ... Nem könnyű a munkás élete, mint ahogyan sokan hiszik. TÓTH LÁSZLÓ versei Csak bámulom, hogy az ember... Vérehulló alkonyat fürdetgeti arcomat ragyog köröttem minden s elszürkül szemeimben de csak bámulom báván mint angyalarcu sátán hogy isteneit az ember ragaszkodó rettenettel miként cipeli hátán 1985. március 28.
