A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-05-18 / 20. szám
BÖRÖNDI LAJOS VERSEI Csokonai 32, Petőfi 26, József Attila ugyancsak 32 évesen halt meg, de kész életművet hagyott az utókorra. Bár hozzátehetjük, nincs és nem is lehet befejezett életmű. Hiszen az iró szívesen folytatná munkáját, ha a halál közbe nem szólna. Inkább arról van szó, hogy a fönt említett írók korai haláluk ellenére érett, és mennyiségben gazdag életművet alkottak. Ma már közhelyszámba megy, hogy korunkban késön érnek be a költők. Csodálkozunk,'hogy némelyek 40—50 évesen érkeznek bemutatkozó kötetükhöz. A mosonmagyaróvári Böröndí Lajos, akinek a Szépirodalmi Könyvkiadó tavaly jelentette meg gyűjteményes kötetét, a körülményekhez viszonyítva még fiatal költőnek számít, hiszen „csak" 35 éves. Böröndi 1954-ben született Kapuvárott. Életútja Répceszemerén, Dalfon, Győrön és Sopronon át vezetett Óvárra, ahol jelenleg könyvtárosi állást tölt be. Az Emigráns remény tíz évi készülődés, éjszakázás eredménye, összegezése. E kötet kilencven verse a költő kendőzetlen arcának fölmutatása, „hogy látva lássák" a versolvasók. „Nem mosolygós, önfeledten vidám ez az arc, mögötte tél van, félelem és szorongás lapul" — Írja könyve fülszövegében a szerző. Ezt a félelmet, szorongást igyekszik versekké párolni, hogy feloldja nyomasztó magányát, kétségeit az „embersürüs vadonban": „Az első ember félelmében énekelni kezdett, védekezésül emelte maga elé verseit" — vallja Böröndi. — „Én is ilyen rettegésoldónak, félelemüzőnek képzelem, hiszem, hogy a fájdalom, a magány, ha föl nem is oldódik, elviselhetőbb, ha kimondom." Ha átforgatjuk a kötetet s összegezzük benyomásainkat, egy rokonszenves költőt attitűd bontakozik ki e versekből. Kétségek közt vergődő, érzékeny idegzetű versiró rajzolja fel a maga világát, hol elégikus hangvételű sorokban, hol impresszionista benyomású és hangulatú képekben, hol meg szabadon áradó variációkban. Az idő futása, az elmúlás deprimáló hangulata, a gyász, a veszteség, a reménytelenség, s tájfestésében is az őszi és téli hangulatok jelzik ezt a költészetet, amelyben csak ritkán csillan föl a derűsebb életérzés. Böröndi intellektuális költő, intellektusa finom szálakkal szövi át még tájköltészetét is. Érzékenysége, elfogódottsága gyakran mintha visszafogná, fékezné indulatait, költői napkitöréseit. Sok pillanatfelvétele megragad s tovább él az olvasó emlékezetében. Képek, színek, hangulatok jellemzik Böröndi Lajos verseit, amelyek sokszor törékenyek és esendők. Hiába is keresnénk vaskosabb, rusztikusabb, indulattól, haragtól fűtött verseket, rapszodikusan áradó zuhatagokat. Hiányoznak a nagyobb lélegzetű költemények is. Egy-egy gondolatsor, sóhaj, benyomás vagy ráérzés alakul verssé a költő lelkében, hogy visszaragyogjon bennünk. Még szerelmes versei is olyan áttetszöek, mint az üveg/ áteresztik és visszaverik a fényt. Bár ráejti könnycseppjeit a szomorúság Böröndi költészetére, mégsem kelt vigasztalanságot, keserűséget. Mert a sorok között mindig ott bujkál a remény. Az összedrótozott remény-ben írja: „amikor a sötétség majd fölszakad / az ember fölnéz magára ismer.../ mikorra minden sötét fölszakad/ megtelik szeretettel a világ/ összedrótozódik a remény/ súrolja arcunkat az ág". Össze lehet tehát drótozni a megrepedt cserépfazék-reményt, hogy tovább szolgálja-vigasz-Nagy Zoltán illusztrációja talja az embert ebben a meghasonlott életben. A virágzó mandulafában is az élniakarást, a létezés folytatását látja, amely példájával megszégyeníti az embert: „csak nézem ezt az ágat/ a megszégyenítő manduláét/ ahogyan gyönge szirmait/ kibontja/ a janusi időben". (Csak nézem) A költői indulás mindig nehéz volt, ma, amikor az olvasók nagy része elfordult a költészettől, különösen az. Az indulásnál is nehezebb azonban a továbblépés, a folytatás, s végül a névadás. Bizonyára Böröndi Lajos is eltöpreng: hogyan tovább. Kötetének versei vonzóak, szimpatikussá teszik a költőt, költészetének világát, bár itt-ott kisebb hibákat, zavarokat is találhatunk. A vers hava c. poémából rí ki például ez a sor: „szent mihály lova vágtat". Aligha. Hiszen Szent Mihály lova az a két bak vagy négylábú fatákolmány, amelyre a koporsót helyezik, hogy kivigyék a sírhoz. Nem hiszem, hogy ezt az utat vágtatva tennék meg a koporsóvivök. De ezek a parányi hibák nem rontják Böröndi költői hitelét, a versek esztétikai szépségét. A mosonmagyaróvári költő bizonyára megtalálja költészetének folytatásához a legalkalmasabb utat. Hiszem, hogy még sokat találkozunk nevével. (Dénes) KINCSÜNK AZ ANYANYELV KALKÍS ÉS POMPOS Emlékszik-e még valaki erre a két szóra? Kissé egzotikusán hangzanak ugyan, de nem ébresztenek bennünk bizalmatlanságot, hanem inkább kíváncsiságot. Valami nagyon régi. homályos, de bájos élményre vagy érzésre emlékeztetnek, valami egészen elfelejtett, homályos és az emlékezetünk mélyén szunnyadó emlékre hasonlítanak. Két kedves régi ételt jelölt ez a két szó. Kellemes, édeskés, illatukat szinte mintha körülöttem érezném, pedig már van annak vagy hetven éve, hogy utoljára ettem ebből a tápláló és vitamindús ételből. Pedig nagy becsületben álltak utoljára az első világháború idején, amikor nagy cukorhiány miatt édes, ételeket nem készíthettek öreganyáink az unokák számára. Édes étel volt mind a kettő, fontos táplálék a gyermekek számára, mert hisz a csontok növekedéséhez a cukor, illetve keményítő tartalmú élelmiszerek nélkülözhetetlenek. A kai kist csíráztatott búzából készítették. Lapos táblán vagy tepsin vékony rétegbe búzát helyeztek, meleg helyre tették, mérsékelten nedvesítették s ezáltal kicsírázott. Amikor 5—6 centiméteresre nőttek a csirák és 2—3 gyökerük is kifejlődött, az egészet összezúzták, ízlés szerinti mennyiségben liszttel keverve tésztaféle keletkezett belőle, ezt aztán kelesztették és megsütötték. Olyan kalácsféle sütemény lett belőle, melyben töltelékül a mérsékelten édeskés, lekvárszerű pép keletkezett a zúzott búzacsírákból. A kalkís kellemes illatú, vitamindús étel volt, valósággal gyógyszer az egyszerű háborús ételek mellett, mint a kukoricakása, hajdina kása, .krumpligombóc, darás csusza és hasonlók. A pompost fehér lisztből készítették, amit többnyire tejjel gyúrtak tésztává s 2—3 cm átmérőjű henger alakú tésztává formálták. Előbb természetesen élesztővel kelesztették. A henger alakú tésztát 50—60 cm hosszúra nyújtották, majd nagy S vagy U alakra hajlítva tették a tepsire és megsütötték. A friss pomposnak kellemes szaga és ize volt pusztán is, a kifli vagy zsemle szerepét töltötte be. Többnyire tejbe aprítva fogyasztottuk. Legkedvesebb és legizletesebb azonban a mákos pompos volt. A pompost szeletekre aprították és mozsárban törött mákkal gazdagon megszórták. Aztán hígított mézzel alaposan megöntözték. Mivel a fűtőanyaggal és az ételkészítéshez szükséges munkával és idővel is takarékoskodni kellett, egy sütés alkalmával nagyobb menyiségü pompost, iletve kalkist vagy cipót is készítettek, sütöttek. A pompos hetekig, sőt hónapokig is elállt, alaposan kiszáradt ugyan, de nem romlott el és a száraz pompost összetörve többféle étel készítésére is alkalmassá tették. A kalkís és pompos szavak magyarázata érdekes. Mindkettő a krimi tatár nyelvből fejthető meg. Mint ismeretes, a Krím-félszigeten és Dél-Ukrajnában élő tatárok a 12—14. században ott letelepedett kúnok leszármazottai, akikhez besenyő és más török nyelvű néptöredékek is keveredtek, sőt a honfoglaló magyarságból is maradt ezen a területen néhány nemzetség. Ezek a néptöredékek aztán a szlávokkal, Besszarábiában és Bukovinában pedig a románokkal is keveredve asszimilálódtak. Nagy részük azonban megőrizte őseik nyelvét és szokásait és még a második világháború előtt is körülbelül négymilliós nemzetet alkotott. A háború után azonban Sztálin nagy többségüket áttelepítette Közép-Ázsiába és Szibériába. De a 18. és 19. század folyamán, a cári Oroszországban is sok szenvedésen estek át, főleg az orosz—török háborúk idején, amikor is Ukrajna csaknem állandó hadszíntér volt. A háborúk következtében egyre nőtt a menekültek áradata, akik közül nagy számban menekültek a Kárpátokon túlra, vagyis Magyarországra és letelepedésre a királyi hatóságoktól engedélyt nyertek. Sok száz család eljutott egészen nyugatra, sőt Morvaországba is tekintélyes számban, de szórványosan Csehországba is. A mátyusföldi falvakba is sok jutott az ukrajnai menekültekből, akik itt letelepedtek, a helybeli lakosság szívesen fogadta őket, mert hisz megkönnyítették számukra a jobbágymunkát és a többféle robotot. Családnevük, ragadvány és csúfnevük és néhány kölcsönszó tanúskodik a bevándorló eredetéről, nyelvéről és nemzetiségéről. A családneveket veszem először sorra. A családi és nemzetségnevek, melyek megfelelnek a vezetéknevek fogalmának, jelentéstani szempontból megegyeznek a többi török népek névadási szokásainak és a névadás pszichológiájának. Gyakran valamilyen testi tulajdonságot jelentő szó szolgál alapul, pl. Csicsik, Csicsák név jelentése „himlőhelyes". Ez az alapszó megvan csaknem minden török nyelvben és első jelentése „virág". Ebből lett az átvitt értelme: himlő (fekete himlő), mely az egész arcot elborító sebek, hólyagok „virágzása" volna. Régente sok volt a himlöhelyes ember. A Bigyik név alapja a bijik bajusz jelentésű közszó. A j — gy hangcsere már a magyarban fejlődhetett ki. A Keszeg jelentése: csonka, tehát valami testi fogyatékosságot jelentett. Más magya. rázat szerint a szó jelentése: töredék, letört, vagy levágott, leszakadt darab valamiből. Valamely nemzetség vagy néptörzs töredéke is lehet. A Keszeg név alapszava a török kész- ige, melynek jelentése vág, levág, leszel. Ugyancsak testi tulajdonságot jelöl a Lalák név. Ennek jelentése gólya. Tehát hosszú lábú, nyakigláb embert jelent. Dr. BLASKOVICS JÓZSEF IBefejező rész a következő számban) 10
