A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-05-04 / 18. szám
■ Néprajz az iskolai oktatásban „Senkinek nem jutna eszébe, hogy — csupán azért, mert észleli a továbbélését — hátat fordítson a reneszánsz festői remekeinek. Tébolyultnak minősülne, aki a feudalizmus korának csodáit — a gótikus kátédráfisokat — pusztulásra ítélné azon az alapon, hogy már nem jár templomba. A népművészet korunkig eljutott kincseit legközvetlenebbül a jobbágyság, a parasztság mentette át, koronként formálva, gazdagítva. A jobbágyság korszaka éppúgy letűnt, akár a feudalizmusé, reneszánszé. De a népművészet egykori és mindenkori alkotásainak tanulmányozása éppannyit mond az e/őretörekvőnek, akár az imént említetteké/' (ILLYÉS GYULAI Sokszor elmondtuk, leírtuk már, hogy a hagyományos népi kultúra értékei éppúgy részesei általános műveltségünknek, mint mondjuk nagy költőink, zenei óriásaink alkotásainak, történelmi sorsfordulóinknak vagy éppen a relativitás elméletének az ismerete. Beszélünk róla, de általában valahogy ennél a pontnál meg is rekedünk ... Nem találtuk még meg (egyáltalán: kerestük-e igazán?!) a fenti elvárás megvalósításához vezető utat. Az igaz, hogy a Csemadok négy évtizede bámulatra méltó kitartással, már-már csökönyös következetességgel ápolja „haladó néphagyományainkat", ám a népi kultúrának ez a színpadra vitt, korántsem a lényeget jelző kivonata mégis mintegy idegen testként leledzik csak egész művelődésünkben. Talán éppen azért, mert bizonyos, a népi műveltség rendszeréből kiragadott jelenségekkel (néptánc, zene, viselet stb.) foglalkozik, nem kötve azokat az egész népi kultúra összefüggésrendszerébe, ill. mindennapjaink kultúrájához, az ismeretlent az ismerthez s ráadásul a nézőtől meg mindössze passzív befogadást vár el (ami aztán homlokegyenest ellenkezik éppen e továbbéltetendő műveltség, a népi kultúra lényegével). A népiesség utóbbi évtizedekben többször is fellobbanó divatja sem ért el sok sikert honi művelődési rendszerünk, műveltségképünk átrendezése terén. Érdekes módon (vajon miért?) a táncházmozgalom sem lelt igazán termékeny talajra tájainkon ... Az érintett problémák feltehetően több oldalról is magyarázhatóak (és magyarázandóak!), ám most mindössze egy kérdéskört, véleményem szerint alapvetően fontos kérdéskört érintek csak, mégpedig a népi kultúra lényegi értékei iskolai oktatásban való felhasználásának a lehetőségeit kísérlem meg számba venni. Az tény, hogy a hagyományos népi kultúra bizonyos reprezentatív elemeit eddig is beépítettük az általános iskolai tananyagba. Elsősorban a zenei oktatásról van persze „csak" szó, de az irodalmi nevelés terén is tapasztalhattunk bizonyos, bátortalan kezdeményezéseket (ezek általában néhány népmese-, népdal- és balladaszöveg közléséig, ill. jobb esetben azok elemzéséig jutottak el). Az, ha a képzőművészeti nevelésben is helyet kapott olykor a népi díszítőművészet, gondolom, már csak az illető pedagógus egyéni érdeklődési körének, ambícióinak volt köszönhető. Az általános iskolai oktatás viszont általános műveltségi alapot kell hogy nyújtson a tanulóknak, s mivel a népi kultúra jellegéből adódóan az élet minden szféráját felöleli, ennek az egész iskolai tananyag szerkezetén, felépítésén is vissza kell tükröződnie. Véleményem szerint az egyáltalán nem lenne jó megoldás, ha a néprajzot önálló tantárgyként oktatnánk kisiskolásainknak. Egyrészt ezek a gyerekek nemigen értenék meg az egész lényegét, másrészt a már meglévő ismeretanyaguk rendszerébe sem tudnák szervesen beépíteni ezeket az új ismereteket. A hagyományos népi kultúra és az ún, magas kultúra ezer és ezer szállal kapcsolódott egymáshoz, s egy olyan — sokszor kibogozhatatlan — összefüggésrendszert hozott létre, amit most erőszakoltan kettészakítani fölösleges és zavaró lenne. A néprajzi ismeretek a ma is meglévő tantárgyakon belül éppen azt az űrt tölthetnék ki, ami az eddigi, féloldalas műveltségeszményből adódott. A már említett tantárgyakon kívül nagyon fontos hely illetné meg a történelemoktatásban. amely eddig jószerével a nagy csaták, fényes királyi udvarok leírására korlátozódott. A mindenkori hétköznapok plasztikus megjelenítését segíthetné elő, ha bizonyos település- és gazdaságnéprajzi adatokkal, ismeretekkel egészíthetnénk ki ezeket a leírásokat. A testnevelés órákat sokkal színesebbé és a gyerekek számára is vonzóbbá tehetnénk különféle hagyományos népi sportjátékok, ügyességi versenyek beiktatásával. Ezek kiválogatásánál természetesen elsősorban arra kellene törekednünk, hogy főleg helyi eredetű, a környezet hagyományos kultúrájában gyökerező jelenségeket, mozzanatokat emeljünk ki és próbáljunk meg továbbadni. S itt érkeztünk el egy másik problematikus ponthoz: az általános törvényszerűségek és a helyi sajátosságok egymásnak látszólag ellentmondó kérdéséhez. Az ellentmondás, amint arra utaltam is, csak látszólagos, hiszen e két szempont nagyszerűen kiegészítheti egymást. Amellett, hogy a folklorisztika és etnográfia általános törvényszerűségeket megállapító eredményeit hasznosítjuk az iskolai oktatásban (lehetőleg minél több tantárgyra lebontva), az önazonosságtudatot erősítő helyi specifikumokat fölmutató kutatási eredményeket is feltétlenül kamatoztatni kell. Bizonyos ismereteknek a valódik, szükebb szülőföldhöz (faluhoz, városhoz, kisebb tájegységhez) való kötésével, konkretizálásával azok jobban belevésödnek a gyermekagyba, sokkal maradandóbb emlékeket hagynak benne. Nem lehet célunk, hogy a gömöri magyar gyerekkel csallóközi Mátyás-történeteket tanítsunk és ezzel igyekezzünk a „szülőföld" szeretetére nevelni, s viszont azt sem várhatjuk el, hogy a még dombokat sem látott csallóközi tizenéves megértse a gömöri pásztorkodás vagy erdei munkák lényegét és ez bizonyos érzelmeket is kiváltson belőle. A pedagógusok nagyfokú szabadságára is szükség van tehát, hogy a kijelölt — igen laza! — keretek között a gyerekek számára az érzelmileg hozzájuk legközelebb álló példákon keresztül juttassa el a népi kultúráról (és ezáltal lényegében egész kultúránkról) a szükséges információkat (mindezzel persze nem azt akartam mondani, hogy nincs szükség egy olyan oktatási blokk bevezetéséhez — mondjuk a honismereten belül — amely a szlovákiai magyar tájakkal ismertetné meg a bárhol élő tanulókat. Erre feltétlen szükség van, mert egyszerűen nem tudunk egymásról, hiszen az Ung-vidék és a Mátyusföld meglehetősen messze esnek egymástól. Ezt aztán tovább lehetne vinni abba az irányba. KINCSÜNK AZ ANYANYELV Csak magyarul? A nyelvőrök joggal védik anyanyelvűnket az idegen szavak áradatától, vízözönétől, abban a félelemtudatban, hogy azok szemünk láttára falják fel jó magyar szavainkat. Riadóztatnak, hogy még időben meg kell állítani a megsemmisítő pusztítást, amely szókincsünket éri. Nem először és nem is utoljára hangzanak el a riasztó vélemények, harcra mozgósító gondolatok, az idegen vagy idegennek vélt szavak ellen, amelyek lopakodva kerültek be anyanyelvűnkbe. Emeljünk ki néhányat: ródli, infláció, muníció, rekvirálás, devalváció, mentalitás, szociális, agrár, traktor, akkumulátor, defektus, ornitológia, információ, specialitás, szentimentalizmus, asszimilálás, kvalitás és más szavak, amelyek jöttek, de manapság már egy csöppet sem hangzanak idegennek, naponta halljuk őket a rádióban, olvassuk az újsátj^&an, tehát termő táptalajra találtak, nyelvünk befogadta őket. Mindannak ellenére, hogy harcias nyelvőreink tűzzel-vassal irtották ezeket a gyanús szavakat. Nagyon szépen, világosan és érthetően szól ezekről a jelenségekről Halász Gyula Édes anyanyelvűnk című könyvében, amely a Nyugat Kiadó gondozásában jelent meg Budapesten, nem tudni mikor, de sejtem, hogy jóval a második világháború előtti években. Hozzám a könyv második kiadásának antikváriumai példánya került a múlt esztendő végén. Nagyon hasznos és olvasmányos könyv, megállja helyét napjaink nyelvi vitáiban is. Most azonban nem erről akarok szólni, hanem a „jiddis" szavakról, amelyek szintén táptalajra leltek, megmaradtak és élnek nyelvünkben. Használjuk őket, de nagyon keveset tudunk róluk. Általában a nyelvészek kikerülik ezt a témát, a szótárakban is csak annyi áll egy-egy szó után, hogy az héber, esetle jiddis eredetű. Mielőtt még a témában tovább mennénk, szeretném felhívni áz olvasók figyelmét Füst Milán levelének egy részletére. A levéllel kapcsolatban annyit, hogy azt megelőzően Füst Milán megküldte kéziratos regényét (A feleségem története, 1942) Zéngővárkonyba Fülep Lajosnak, megítélés végett. Az idézetből kiderül, hogy Fülep Lajos tett némi elmarasztaló megjegyzést a regény nyelvezetével kapcsolatban. Bizonyságul idézzünk Füst Milán leveléből: „Maga biztosan jobban ért a magyar nyelvhez, mint én. (Bár eddig is magyarul Írtam, és sokan voltak, akik erőteljes, jó magyar nyelvnek tartották az enyémet.) De hogy ez jiddis nyelven volna írva, ezt én még magának se tudom elhinni. Hogy én ennyire ne tudnék magyarul, csak jiddisül, amelyet nem tudok. Vagy, hogy ennyire korrumpálta volna nyelvemet Budapest városa. Élő nyelven van írva. nem nyelvtani nyelven, se folyamodvány stílusban — tudatosan nem úgy —, mert undorodom attól, ami papír..." Majd alább igy folytatta: „... Az élő nyelv ugyanis töri a nyelvtani nyelvet, okvetlenül, muszáj, hogy törje, különösen az ilyen életteljes műben ..." A jiddis nyelvről azt mondják, hogy a zsidóság felvett nyelve, a fel-német nyelvnek, nyelvjárásnak változata, amelyet a zsidóság Spanyolországból vándorolva vett fel. Ám az Idegen szavak és kifejezések szótára (Bakos Ferenc) szerint: „jiddis — Kelet-Európa és Amerika zsidó lakossága egy részének régebbi német elemekből álló. szláv és héber sajátosságokkal kevert nyelve." Kiegészítőül még annyit, hogy a mai Izrael államban az „ivrit", az új héber nyelvet használják. Mindezeket azért tartottam szükségesnek elmondani, hogy amitől Füst Milán óvakodott, vagyis a „jiddis nyelvhasználat", esetleg szavak használatától is, az amerikai Joseph Heller, a „Gold a mennybe megy" cimü könyvében valósággal hemzsegnek a jiddis szavak és kifejezések. Igaz viszont, hogy ez már a századvégi Amerika és Füst Milán könyve, A feleségem története, egészen más közegben és időben jelent meg. Joseph Heller könyvét olvasva rádöbbentem, hogy a jiddis szavak bizonyos részét értem. Nem, nem azokat, amelyeket bármely lexikonban fellelhetünk, hanem olyan szavakról van szó, amelyeket szülőfalumban (Nagycétény) és környékén mind a mai napig használnak az emberek. Némelyik változata azonban már formálódott, csiszolódott az ottani nép nyelvén. Idézzünk néhányat: mámzer-fattyú (Nagycétényben — mamzo), smok-pénisz, balfácán (Nagycétényben — smuki alak), macesz-pászka (Nagytétényben — macka), vánc-poloska (Nagycétényben — váncos, piszkos), d'erd-re — a földre (Nagycétényben — derdel Jankó, részeg jankó, aki elesik, földre esik. Már megint derdel voltál ? — kérdezik), fádig vagy fedig — kész, befejezettet jelent. Természetesen akad még 10
