A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-20 / 16. szám
Rovatvezető: MACS JÓZSEF Teljes emberként élni és dolgozni! Elhangzott a Csemadok rendkívüli országos közgyűlésén Évtizedek óta folyamatosan mondom, írom nemzetiségünk gondjait. Évtizedek óta próbálom elhitetni mindenkivel, hogy Szövetségünk nem 90 ezer ember önkéntes tömörülése, de az egész szlovákiai magyarság letéteményese. Vagy legalább is az volt a legközelebbi múltig, mert azóta több magyar tömörülés is magáénak véli ezt a jogot. Ez természetesen jó, ha jól használjuk erőinket, ha nem öt, vagy tíz felé indulunk, hanem ha képesek vagyunk, vagy leszünk egyirányba mozdulni az általános emberi és polgári jogaink kivívásában. Azonban ha ezt az egységet nem tudjuk megteremteni, erőink szétforgácsolódnak, s nemzetiségünk meglévő immunrendszere megsemmisül. Azt hiszem, valahányunk előtt világos, hogy a legfőbb feladatunk megakadályozni, hogy ez bekövetkezhessék. Az európai átrendeződést hatalmi harcainak káoszában ezt a küzdelmet megvívni nem lesz egyszerű. Óriási erőfeszítéseket és határozott kiállást követel meg valahányunktól. És nagyfokú toleranciát. Toleranciát minden irányban. Aki figyelemmel kíséri az utóbbi hónapok hazai eseményeit, láthatja, hogy a nemzeti kisebbségekkel szemben ez a tolerancia sok esetben hiányzik. Ezt a komáromi kihelyezett kormánytanácskozás is jelesen demonstrálta. Holott a fordulattól ennek az ellenkezőjét vártuk. Ám a realitásokat realitásokként kell kezelnünk. Ezért úgy vélem, hogy minden fórumon egyértelműen ki kell nyilvánítanunk, hogy nemzetiségi jogainkat nem könyöradorpányként várjuk. A kormányzatnak Prágában és Pozsonyban ezt tudomásul kell vennie. A szlovákiai magyarság gazdasági potenciálja, több mint hetven éves lojalitása ugyanis olyan gazdasági és erkölcsi értékteremtő erő, amelyet ebben az országban kikerülni nem lehet. Az a több millió tonna élelmiszer, az a szellemi potenciál, amelyet Dél-Szlovákia magyarsága birtokol, és megtermel, az egész országot gazdagítja. De ott van a szlovákiai magyarság az iparban és a közszolgáltatásokban is. Ha pedig ott van, a kötelességekhez teljes emberi és polgári jog illeti meg őket ■ — minket valahányunkat. Ebből következően egyszer azt a kérdést is feltehetnénk, hogy vajon kötelességeink számával arányban vannak-e jogaink? Úgy vélem, ez távolról sincs igy, s tapasztalom, hogy ezt a kormányzat alig is szorgalmazza. Ha pedig igy van, akkor nem marad más hátra kollektiv jogaink kivívására, mint olyan eszközöket latba vetni, amelyek által e jogok kivivhatók. Sérelmesnek találom az új választási törvényt, amely lehetővé teszi a nemzetiségek arányos képviseletének a kizárását. Nem látni miként alakul az új alkotmányban, vagy alkotmányokban általános emberi és állampolgári jogaink biztosítása és e jogok garanciái. A kialakult közhangulat pedig — miként egykor Sztálin és Beneš között létrejött egyezségben — a nemzetiségi kérdést már-már újra vagonkérdéssé fokozza le. Ennek gyakorlatát, mi idősebbek, jól ismerjük, és nem kérünk belőle. Ha mindezeket a gondokat a kormány, vagy a kormányok megfelelő módon nem oldják meg, akkor nekünk határozott figyelmeztető lépéshez kell folyamodnunk. Ugyanis, amikor egy nemzetiség jövőjéről van szó, nincs helye a tétovázásnak. Aki képes és mer is európai méretekben gondolkodni, s nem csupán a saját kicsinyes érdekeit tartja szem előtt, annak meg kell értenie, hogy a nemzeti kisebbségek általános emberi és polgári jogainak megnyugtató megoldása nélkül az oly nagyon óhajtott európai egység nem jöhet létre. Én magam még mindig hiszek abban, hogy van mód az értelmes párbeszédre, hogy van mód az elmúlt hetven óv nemzetiségi jogsérelmeinek orvoslására. De e hitem mellett azt is tudom, hogy határozottan és megfelelő eréllyel ki kell nyilatkoztatni e jogok iránti követeléseinket. Hazánk Európa — írta volt Fábry Zoltán. Én ebben az európai hazában kívánok teljes emberként élni és dolgozni. S ebben az európai hazában mi nem kilencvenezren. nem 600 ezren, de 15 millióan vagyunk. Célok, tervek, tömörülések ezerfélék lehetnek, de nép csak egy van. S nekünk a népet kell szolgálni. GÁL SÁNDOR Temessük be az árkokat! Elhangzott a Csemadok rendkívüli országos közgyűlésén A Tátra fölött villámok cikáznak — jutott eszembe a vonatból kinézve Pozsonyba jövet. Kora tavasz lévén, szerencsére még nincs égiháború, habár a felhők ugyancsak gyülekeznek. Tavaszodik a természetben és tavaszodik társadalmunkban. De ha a fellegeket fejünk felöl nem sikerül idejében eloszlatnunk, akkor a tátrai jeges eső senki számára sem teszi lehetővé a csúcsra jutást, ahonnan pedig Európára is kitekinthetnénk. „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek" írja több mint kétszáz évvel ezelőtt a Kassán élő költő, Batsányi János. Ma is általában nyugatra tekintünk. A közös európai házat emlegetjük amely bizony nincs olyan közel, mint ahogy azt elképzeljük. Főleg akkor tűnik távolinak, amikor a mindnyájunk számára megalázó nemzeti kisebbségünket sértő és gyalázó megnyilvánulásunkról hallunk, olvasunk. Pedig az ezeréves elnyomás már régen elcsépelt frázisai helyett sokkal inkább az ezeréves együttélésről kellene beszélnünk. Kassát képviselem ma itt a közgyűlésen. Olyan várost, amely az együttélés szimbóluma is lehetne. Hiszen itt hétszáz éven keresztül éltek együtt németek, magyarok, szlovákok, zsidók, ruténok, s kölcsönös megértésüket csak az elmúlt hetven év keserítette meg. Együttélés — mondtam néhányszor az elmúlt percekben. S nem véletlenül. A jövő kulcsa és megoldása csak ez lehet. És amig a Csemadoknak elsősorban a kultúrával, hagyományaink és népművészetünk ápolásával, amatőr művészeti tevékenységünkkel, a közművelődés fejlesztésével, intézményrendszerünk kiépítésével kellene elsősorban foglalkoznia, addig politikai mozgalmainknak ezeknek politikai és jogi garanciáit kell megteremteniük. Ehhez természetesen minél szorosabb együttműködésre lenne szükségünk és nemcsak más nemzetiségű partnereinkkel, hanem a szlovákiai magyar politikai élet összes reprezentánsával. Ezzel tartozunk a jövő nemzedékeinek, s ugyanezzel tartoznak ők is a mának és holnapnak. A kölcsönös tolerancia kell, legyen vezérfonalunk. Egymás megértése természetesen a józanság határain belül. Eddig sok mindentől féltünk. Ezeket a félelmeket nem vagyunk hajlandók újra felvállalni, még akkor sem, ha belügyminiszterünk ezt szeretné szuggerálni. A fenyegetés nem az az eszköz, amely a problémákat megoldhatná. Vagy mi is mondjuk el, hányszor vezettek orrunknál fogva bennünket Novotný vagy Husák idejében?Tálaljuk ki, miképpen jutott a megszűnés küszöbére húsz éve csak létfenntartási ösztöne hatására létező kassai színházunk, a Thália? Kik, és hogyan szeretnék a szlovák középfokú műszaki képzés őréül is szolgáló kassai magyar középfokú ipariskolát megszüntetni? Ne alacsonyodjunk le idáig! Nem lenne értelme annak sem, ha elmondanánk, milyen eszközeink lennének, hogy jobb belátásra bírjuk az illetékeseket. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy kitaláljuk: van rá sajnos a világon elég példa! Mi azonban együttélést akarunk. Jogaink biztosítását kívánjuk. Csak azt szeretnénk elmondani, és elérni, amit 130 évvel ezelőtt Deák Ferenc igy fogalmazott meg: „A közelebb lefolyt néhány esztendők a súlyos szenvedések kora volt ránk nézve. Ősi alkotmányunk eltöröltetett, s korlátlan hatalom idegen rendszere nehezedett ránk. És e nyomasztó rendszert még súlyosabbá tették azok, kik azt ellenséges indulattal, korlátolt felfogással s gyakran rosszakarattal kezeltek. Bűn volt előttük a szabadság érzete, bűn volt ragaszkodásunk nemzetiségünkhöz, bűn volt még a legtisztább honszeretet is. Országunk erejét kimerítették, a nemzet vagyonát jogtalanul elidegenítették, nemzetiségünket üldözés tárgyává tették. Minden nap új szenvedést hozott, minden új szenvedés egy gyökerét szakasztottá el keblünkben a hitnek és a bizalomnak. Mi teljes jogegyenlőség alapján akarjuk kifejteni s biztosítani alkotmányos életünket. Akarjuk, hogy a polgári jogok teljes élvezetére nézve se vallás, se nemzetiség a hon polgárai között különbséget ne tegyen, s törvényeink mindazon rendeletéi, melyek e teljes jogegyenlőséget korlátozzák, a méltányosság kívánalmaihoz alkalmazva módosítassanak." És ha már idéztem, hadd fejezzem be Fábry Zoltán némileg módosított gondolataival: A népek kapcsolatában a hidak összekötik az embereket. Mi eddig hidakat építettünk, de sokan árkokat ástak. Úgy gondolom, most ne a hídépítésre helyezzük a fö hangsúlyt. Az árkokat temessük be. S ha kell, hántoljuk be a gödrökbe a sírásókat is. igy talán kevesebb, népet, embereket elválasztó mesterséges akadályt kell leküzdenünk a jövőben. KOLÁR PÉTER Fotó: Gyökeres György 7
