A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-12 / 2. szám
natôrium) — Ez kissé erőltetett hasonlat .. . Ugyanakkor tény, hogy valamennyi páciensünknek a klinika földszintjén, a központi nyilvántartóban egyéni beteglapja volt. — Voltak az Állami Egészségügyi Intézetnek Pozsonyon kívül is kórházai ? — Szlovákia fővárosának határában hozzánk tartozott a vaskutacskai rehabilitációs szanatórium, Felső- Tátrafüreden pedig egy, a légzőszervi megbetegedéseket gyógyító intézmény. És fenntartottunk egy gyógyintézetet Gyógyfürdőn is. Ma már egyik intézmény sem tartozik november végén megszüntetett intézetünk jogutódjainak igazgatása alá. — Korábban sohasem került szóba, hogy az elitet gyógyító „állami" veszítse el kiváltságait, és a tézisszerüen hirdetett egyenlőség alapján legyen olyan, mint a többi kórház? — Ez nem merült fel. És a magánvéleményemet mondom, ha leszögezem: most a ló túlsó oldalára estünk, hiszen említettem, hogy minden országnak van ilyen kórháza. Ezzel a gonddal előbb-utóbb az új szlovák kormánynak is szembe kell majd néznie, elvégre Szlovákiában bővülőben van a diplomáciai testület, vagy továbbra is vannak például miniszterek, akiknek talán hivatalbeli elődeiknél is drágább az idejük. Aligha érnek rá a várótermekben autogramokat osztogatni, vagy kivárni, amíg Maris néne és Józsi bácsi elpanaszolják a rendelőben esztendők óta húzódó bajaikat az eleve késve érkező doktor úrnak ... — Önnek vitathatatlanul igaza van; s például a katonakórházban, vagy a Vöröskereszt melletti Borikon jobbára üresen álló vendégházban bizonyára nyílik is majd egy erre a célra berendezett klinikai osztály. Ezúttal azonban már nem a felső négyezer, hanem csak a valóban oda tartozók számára . . . Arról nem is beszélve, hogy a ,,pártkórház" is sokkal kevesebb embernek szúrt volna szemet, ha a létét nem övezte volna a bosszantó titokzatosság misztikuma és ha a közkórházakban nem olyan lehangolóak az állapotok, mint amilyenek! Ez utóbbiakban bizony nemegyszer negyven-ötven betegre jut egyetlen takaritatlan WC, jobbára kevés a nővér, zsúfoltak a kórtermek, ehetetlen a koszt, kevés a gyógyszer, hiányos a műszerezettség — és még hosszan sorolhatnám egészségügyünk kórisméit. . . — Ez ellenben nem jelenti azt, hogy ami ennél valamivel jobb volt, azt most az átlagra kell zülleszteni! Inkább azon kellene mesterkedni, hogy az egész egészségügy jóval több pénzhez jusson, és akkor máshol is emberi körülmények, jobb szervezettség lesz. Nálunk ugyanis épp a tisztaság és a szervezettség számított a legnagyobb előnynek. Ugyanakkor tévedés például azt hinni, hogy mi csodálatosan voltunk műszerezve. A gyógyszereket is csak hivatalos úton, a Medika révén szereztük be. Igaz viszont, hogy csekély mértékben a gyógyszer-, ennél nagyobb arányban az élelmezési normánk valóban felülmúlta a közkórházakét. Határozottan állítom viszont, hogy a döntő különbség nem ébrén, hanem tényleg a szervezettségben, az orvosok .hozzáállásában, az általános pedantériában volt. Nálunk például nemcsak kiskocsikról osztották a kosztot, hanem volt egyéni tálalás is. — A fizetésekről mondana valamit ? — Minden hiedelemmel ellentétben az alapfizetések nálunk semmivel sem voltak jobbak, mint a közkórházakban. Ehhez hozzákeresni az ügyeletekkel, illetve a szakképesítés bővítéséért járó pótdíjjal lehetett. — Ez a lehetőség egyebütt is megvan, az ,,államiban" mégsem volt betöltetlen állás. Esetleg azért, mert hálaképesebb volt a pacientúra 7 — Bátran kijelenthetem, hogy a hálapénz nálunk ismeretlen fogalom volt. Méghozzá kötelező érvénnyel, de libát, fenyőfát, drága konyakot sem hozott senki hálából az ambulanciákra. Hálaadásként egyedül az összeköttetések, a jó kapcsolatok létezhettek, de nem merném állítani, hogy intézetünk valamennyi orvosa élt is ezzel a lehetőséggel. Az orvosgárda zömét valóban az tartotta öszsze, hogy bizonyos szempontokból magasabb volt a külső körülmények nívója, kevesebb volt a páciens és szakmailag jobbak voltak az előrejutási lehetőségek. — Az orvosok körében kötelező volt a párttagság ? — Nem. Ennek ellenére az ott dolgozó orvosok többsége tagja volt a kommunista pártnak. — Elárulna egyet-mást a klinika kórházi részlegéről? — A szobáink legföljebb négy, általában azonban egy és két ágyasak voltak. — Voltak, pontosabban: vannak a klinika épületében lakosztályok is ? — Igen. Ezeket például az államelnök, a külföldi államfők, a párt legmagasabb rangú tisztviselői számára tartottuk fenn. Nekik azért is szükségük volt az apartmanra, mert biztonsági okokból kísérettel feküdtek be a kórházba. Ez úgy értendő, hogy az őket őrző személy is végig a közelükben tartózkodott a klinikán. Az érem másik oldalát tekintve azt szintén el kell mondani, hogy nemcsak lakosztályaink voltak, hanem olykor szabad ágyaink is; és ilyenkor a pártapparátus vagy a kormányhivatal alkalmazottainak, de másoknak sem mondtunk nemet, ha éppen kórházba kellett vonulniuk. — Önöknél is előfordult olyasmi, hogy a páciens egyszerűen nem kapta meg a szükséges gyógyszert, mert az nem volt raktáron ? — Elvétve bár, de előfordult az ilyesmi is. Igyekeztünk azonban úgy irányítani a gyógyszerkészleteket, hogy ne legyenek ilyen irányú gondjaink. — Kezeltek gyerekeket is ? — Igen, de távolról sem általánosítható szinten. Egyszerűen az volt a helyzet, hogy a legmagasabb szintű párt- és állami vezetők családi körébe ők is beletartoztak ... — Igazgatóhelyettesként a fülébe jutottak olyan híresztelések, amelyeket most, ha utólag is, de szívesen megcáfolna ? — Téved például, hogy nálunk a falakon tapéta, az ajtókon aranyozott kilincsek voltak ... Mint ahogy az sem igaz, hogy Szlovákiában nálunk voltak a legkorszerűbb operációs termek, hogy a műszerezettségünk javarészt svájci vagy nyugatnémet gyártmányú volt. Nyilván kevesen sejtik, hogy nem volt például számítógépes tomográfunk, a röntgenkészülékeket pedig már esztendőkkel ezelőtt újabbakra kellett volna cserélni, de erre az intézet fennállásának utolsó napjáig sem akadt fedezet... — Amennyiben így igaz, szinte hihetetlen. . . Mint ahogy az is. hogy ebben a felemás helyzetben miért övezte örökös titokzatosság a pártszanatóriumot ? Miért volt tabu minderről beszélni, netántán írni is valamit?. . . — Gondolom, ma már mindenki számára egészen világos, hogy ez holmiféle túlbuzgó baklövés volt. Éppen ez gerjesztette a mendemondákat, az emberek között terjedő pletykákat, az emberileg érthető irigységet is. Lényegében máig sem tudom, hogy a telefonjegyzékben miért nem volt feltüntetve az Állami Egészségügyi Intézet központjának, vagy akár az igazgatónak a telefonszáma. Sőt! Még a tudakozóban sem adták ki a számainkat... Ez az értelmetlen titkolódzás rengeteget ártott ennek az egyébként valóban jól szervezett és sok tekintetben más klinikák számára is példának tekinthető intézetnek. Ezért a nívóért és nem a vélt vagy valós kiváltságokat siratva beszélek róla kissé sajnálkozva, ma már valóban múlt időben. — Tényleg! Ha a miniszterelnök, a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke, vagy akár az SZLKP legfelsőbb szintű vezetői közül mostanában? belázasodik valaki, ki ír föl az illetőnek receptet, kitől kaphat penicillint ? — Azt kell mondanom: nincs rá utasításom, hogy az említettek köréből bárkinek receptet írjak, úgyhogy szolgálatilag valóban nem tudom, mi a teendő. Más kérdés, hogy az elsősegélynyújtás minden orvos természetes kötelessége. Tudtommal a kormány egyelőre nem döntött, hol és melyik kórházban lesz a minisztertanács, a diplomáciai testület és a hozzánk látogató külföldi küldöttségek „üzemi" rendelője. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György 13
