A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-13 / 15. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONORA A Hernád partján megyek végig, a Csermely-patakról elnevezett völgy, s a „Bankó” fenyvese felé. A nyári reggel üde és szeles, mint majd mindig a Városban, melynek légjárata a nagy hegyekről ömlik a szűk utcába, s a Tátra felöl elhozza a havasi növények és a hideg tavak fanyar-jóízü illatát. 'így kortyolom ezt a levegőt, mint a gyerek az anyatejet. ízében, illatában enne van az élet első élményeinek utóíze. A város oly ápolt, megfésült, megmosakodott e hajnali órában, mint egy előkelő hivatalnok, reggeli után, mikor az irodába megy. Kedves Város, legkedvesebb! Olyan másképp járok itt, a kövezet ismerős, szószerint, valami emlékezik idegeimben, itt volt egy hibás útszakasz huszonöt év előtt, itt kell lelépni a járdáról, itt kell befordulni, itt kell megállani egy kapualj előtt. Ez az ismerősség talán legmélyebb tartalma egy ember életének. Ismerem a levegő ízét és illatát, ismerem az utcák szagát, — ismerem az ablakok mögött a csillárokat; barátaim és rokonaim nagyrészt elhaltak, elvándoroltak, de az utcán arcok fordulnak felém, s fejforma, homlok, szempár, nevetés ismerősen figyelmeztet arra a cinkosságra, melyet csak a családtagok ismernek. Igen. a család él tovább. Név és személy szerint már alig ismerjük egymást, a régi és az új nemzedék; de végzetünk közös, s életünk és álmaink alkatrészei egy-anyagból valók. A szülőváros emberi és családi bizalmassága árad minden kapualj alól. E Városban másképp járok az utcákon, nyugodtabban, mintha óvna és rejtene itt valami, ma is, mikor ház, bútor és család nem várnak már sehol. A Hóhérbástya mellett megyek el, végig a folyóparton, s pillantás, mozgás, érzékelés minden pillanatban visszavezetnek e varázsos otthonosságba. Egy kapu előtt megállók, roskatag, emeletes bérház évszázados fákkal teleültetett, árnyas udvarát látom. A fák. a töredezett vakolat, az udvarrészlet ismerőssége hosszan megállít. Harminc éve nem jártam erre, most megismerem; ez volt a Mária-udvar. Itt játszottunk, ebben a kertben, melynek nyugati kapuja a folyóhoz vezetett, a bértiáz udvarán, ahol rokonok gyermekei éltek, az elmerült őskorban, vadóc és kalandos indián-életet. E préri-játékok a gyermekkor legszebb óráira emlékeztetnek. Ebben a kertben kezdődött számomra valami, játék, élmény, melynek igazi neve a kaland. A ház pincéje, lépcsöháza tele volt denevérekkel és patkányokkal. A folyó és a kert között játszottunk, mindig ugyanazt a lihegő, nyers, vad játékot, a kaland játékait. Nyári délutánokon napszállatig játszottunk itt, s aztán játéktól és izgalomtól verejtékesen, áthevülten, lobogó hajzattal, kerékpáron surrantunk haza, nesztelenül, magunk is afféle alkonyati denevérek, készen elviselni a késésért, az estébe és engedélytelen kimaradásba züllött kalandért az anyai pofonokat. A gyermekkor titkos kertje volt a Mária-udvar, s harminc év, tehát az élet teljes távolságán át lépek most ez élmény varázskörébe, az udvar közepére, megállók egyik platán alatt, nézem a földszinti és emeleti lakásokat, s engedem, hogy megrohanjon a nyugtalan játékok emléke. Minden él és minden megmarad. Egy élményt keresek ma is, mint harminc év előtt. Talán addig él az ember, amíg ez az emlék és vágy eleven. A Mária-udvarban valamikor rokonok laktak, a földszintes lakás homályos ablakai mögött örökké ágyban feküdt Mari néni, aki nemes asszony volt, szőlőt müveit Tokajban, a vendéget házi készítésű ürmössel kínálta, s az előszobában a szekrény tetején birsalmák és ugorkás üvegek sorakoztak, — de ez mind nem fontos. Az udvar volt fontos, titkos és félelmesen, sejtelmesen vonzó, boldogan rejtegető és ismerős, ez volt a megelevenedett May Károly-föld, a szkipetárok földje, a kaland pampája, a folyó és platánok között. Ez volt a játszótér és játszóbarlang, amelyről nem tudtak odahaza, ez volt az első szökések színhelye életemben, itt kezdődött a játék, itt kezdődött a homo ludens kalandja, s e kaland végső tartalma, a művészet. Huizinga pontosan megmagyarázta ezt; mikor magyarázatát olvastam, a játékösztön gyermekkori kalandjainak minden emléke felidézte a Mária-udvar látomását. Gyermekkorom nem volt boldog, de telítve volt igazi játékvággyal és őszinte szenvedéllyel. Ez a szkipetárokföldjén-hangulat, mely elárad az udvar fölött, kergetett később a világba, alkonyatok felé, melyek denevéreknél is félelmesebb szörnyekkel voltak telítve. A béke és a gyermekség utolsó pillanatait idézi föl ez az udvar, s amikor innen kiléptünk, már a háború várt a kapu előtt, a forradalom és az ifjúság. De ez már másféle kaland volt. (részlet) Márai Sándor: HALOTTI BESZÉD Látjátok feleim szemtekkel, mik vagyunk! Por és hamu vagyunk. Emlékeink szétesnek, mint régi szövetek. Össze tudod-e rakni a Margit szigetet? Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat, A halottak szakálla nő, a neve számadat. Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt. A pillangó, a gyöngy, a szív nem az már, ami volt. Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt. És megértették, ahogy dajkának énekét A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti még. Szívverésed titkos beszéd, álmod zsiványoké, A gyereknek Toldit olvasod és azt feleli: oké! A pap már spanyolul morogja koporsód felett: „A halál gyötrelmei körülvettek engemet...” Az ohioi bányában megbicsaklik kezed, A csákány koppan, nevedről lehull az ékezet. A Tyrrén tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát... Krúdy hárfája zengi be az ausztrál éjszakát... Még szólnak és üzennek mély szellemhangokon, A tested is emlékszik mint távoli rokon. Még felkiáltasz: Az nem lehet, hogy oly szent akarat... De már tudod: Igen! Lehet... és fejted a vasat Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már. Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár. A konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét Látnivaló: untatja a sok okmány és pecsét. Havi ezret kap és kocsit. A misstress és baby fényképe áll asztalán. Mi volt néki Ady? Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene ? Arany szavai, Rippl színei? Bartók vad szelleme ? Az nem lehet, hogy annyi szív... Maradj nyugodt, lehet! A nagyhatalmak cseléinek majd hosszú jegyzékeket. Te hallgass és figyelj! Tudjad, már él a kis sakál, Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál, már sarjad a kaktusz is, hogy elfedje neved A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek. Még azt hiszed, hogy élsz... valahol... és ha máshol nem is. Testvéreid szívében élsz.. . nem ... rossz álom ez is! Még hallod a dörgő panaszt: Testvér testvért elad! Egy hang aléltan közbeszól: ne szóljon ajakad! Egy másik nyög: Ki távol sír e nemzeten ... Még egy hörög: megutálni is kénytelen legyen... Hát így. Keep smilling. És ne kérdezd senkitől, miért ? Vagy rosszabb voltam, mint ezek ? Magyar voltál! Ezért! És észt voltál, litván, román. Most hallgass és fizess! Elmúltak az aztékok is. Lesz hát, ami lesz. Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet A radioaktív hamu mindent betemet... Tűrd, hogy ember nem vagy ott, csak osztály idegen! Tűrd, hogy már ember nem vagy itt, csak szám egy képletben! Tűrd, hogy isten tűri ezt, s a vád tajtékos ég! Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség. Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet! Köszönd a koporsóban is, ha van ki eltemet. Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat. Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad! Szorongasd még rongyaid, a bugyrodat, szegény, Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt... Mert ez maradt. Zsugorian még számbaveheted A Mikó utca zsenge fáit, mind a hetet... És Jenő nem adta vissza a Shelley kötetet... És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet És már elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk ... Látjátok feleim szemtekkel, mik vagyunk ... íme por és hamu vagyunk. 13
