A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-04-13 / 15. szám

HÚSVÉTI GYÁSZ ADALÉK A 130 ÉVE ELHUNYT SZÉCHENYI ISTVÁN FELVIDÉKI KAPCSOLATAIHOZ Krisztus feltámadásának emléknapja ősidők óta örömünnep. 1860 húsvétvasárnapja azonban nem a nagyheti gyász végét jelen­tette elődeink számára, hanem egy újabb, országos gyász kezdetét. Gróf Széchenyi Ist­ván, aki 1 848 őszétől a döblingi szanatórium lakója, 1860. április 7-röl 8-ra virradó éjjel — Húsvét éjszakáján — főbe lőtte magát. A magyar polgári reformmozgalom elindí­tóját sok szál fűzte a mi tájainkhoz is. Legis­mertebb közülük a pozsonyi kapcsolat — elég utalnunk az 1825. november 3-i or­szággyűlési felszólalására, melyben birtoka­inak egyévi jövedelmét ajánlotta fel a létesí­tendő Akadémia céljaira. írásunkban azokat a kevésbé, vagy egyáltalán nem ismert szála­kat szedtük csokorba, melyek a legnagyobb magyart az Ipoly-mentéhez, a történelmi Hont megye tájaihoz, embereihez fűzték. ... sár, szegénység, hívság ... A honti kapcsolat kezdete 1825-re tehető. A már említett, s a reformmozgalom kezdeté­nek számitó pozsonyi országgyűlésen ismer­kedik meg Széchenyi Hont megye követe­ivel : Gudics Jánossa\ és Majthényi Antal\a\. Naplójában kétszer is (okt. 4-én és 7-én) említi Gudics nevét, aki az országgyűlési napló szövegének ellenőrzésére megválasz­tott bizottság tagja volt. A Széchenyi re­formeszméivel szimpatizáló követek, sző­kébb pátriájukba visszatérve, megteremtik a későbbi Széchenyi-kultusz alapjait Honiban. E kultusz egyik legfontosabb mozzanata; Széchenyi kinevezése Hont vármegye tábla­­birájává. A nevezetes esemény 1830 már­ciusában történt, amikor a gróf résztvett a Hont megyei tisztújításon. Idézzük a legille­tékesebb tanút, magát Széchenyit, aki 1830. március 28-án a kővetkezőket jegyzi be naplójába: „(—) Minden zugban Abdera. A régi megyeháza egy fabarakk. Az új megyehá­zának egy negyede van készen... a pénz pedig elfogyott — valószínűleg ellopták! Sár, szegénység, hívság, és imitt-amott egy nevet­ségesen felcifrázott és hattyúprémmel szegett atilla!" Az idézett sorokban nem szerepel sem Ipolyság — ez időben Hont megye központja s a tisztújítás színhelye —, sem Hont neve. Az eredeti naplószövegben azonban valószí­nűleg szerepelt, a (—) ugyanis arra utal, hogy a Minden zugban Abdera előtti szövegrészt Tasner Antal, a Széchenyi-hagyaték gondo­zója olvashatatlanná tette. így tett eleget a gróf azon kívánságának, hogy naplójának „kényesebb", személyeket kompromittálha­tó részletei ne kerüljenek a nyilvánosság elé. Tasner buzgalma érthető, hiszen a megma­radt, s fentebb idézett jellemzés csöppet sem hízelgő az ipolyságiak számára. Abdera ugyanis egy görög várost jelent, melynek lakói ostobaságukról híresek. Nem szolgál a hontiak dicsőségére a vármegyeházukkal kapcsolatos meglátás sem. (Erről bővebben a Hét 33/1988 számában irtunk.) A sáros, szegényes külsejű megyeszékhely lakóinak tehát kevés okuk volt a „hivság"-ra (hiúság­ra). Nem sokat változik Széchenyi véleménye másnap, március 29-én sem: „Tisztújítás. A personalis jó beszédje — s úgy mintha fogat is csikoríthatna. Úgy tűnt föl nekem, túlságosan is Majthényi mellett volt. — Minő könnyű csekély súlyú törvényhozó intelligencia! 6 jól kiművelt emberfőben több praktikus tudás és intelligencia búvik meg, mint minden száz magyar koponyában. Tizenkét óráig vártunk. Semmit sem határoztak — eí kellett men­nünk. " Ha a március 28-i naplórészlet Ipolyságra, s Hontra való vonatkoztatása megkérdője­lezhető is, a másnapi bejegyzés eloszlatja kétségeinket. A „personalis": Mailáth György (1786—1861), királyi személynök, az 1825-ös diéta alsótáblájának elnöke, 1828-tól Hont megye főispánja. Öt a király nevezte ki a megye élére, a többi tisztségvi­selőt, s Így a megye tulajdonképpeni veze­tőit, az alispánokat a közgyűlés választotta meg a tisztújítás napján. A personalis által is támogatott Majthényi pedig azonos azzal a Mathényival, aki 1825-ben Hont országgyű­lési követe volt. Talán a „personalis jó be­széd jé"-nek is köszönhető, hogy Majthényit választják meg az első alispáni tisztre, s igy Hontban a „mérsékelt haladás" hívei kerül­nek hatalomra. Mint az idézett naplórészlet­ből kiderül, Széchenyi nem várta meg a szavazás végét. Valószínűleg ezért nem ta­lálható utalás a táblabírává való megválasz­tásáról sem, mivel erre a tisztújitás befejezé­se után került sor, ez esetben tehát már Széchenyi személyes jelenléte nélkül. Széchenyi tehát Hont megye táblabirája! Napjainkban hajlamosak vagyunk a „táb­labíróvilágot" lekicsinylő hangnemben, a magyar konzervativizmus jelképeként emle­getni. A táblabírák eredetileg az Ítélkező táblák tiszteletbeli bírói voltak. Széchenyi idejében táblabirónak nevezték a közügyeket tiszteletbeli, tehát nem fizetett állásban inté­ző nemeseket is. (Mai értelemben: a kerületi nemzeti bizottság képviselői). Ilyen értelem­ben kel védelmükre Jókai Mór A régi jó táblabírák c. regényében: „A táblabiró volt az ország közigazgatása, törvényhozója, bí­rája, ügyvédje, orvosa, költője, tudósa, könyvcsínálója és könyvmegvevöje". E tiszte­letbeli „hivatal" fejében a táblabiró résztve­­hetett az illető megye közgyűlésein, s ott ha nem is volt a megyében birtoka — szavazha­tott is. Nem tudjuk, élt-e Széchenyi ezzel a jogával; valószínűleg nem. A rendelkezésre álló irodalomban, beleértve naplóját is, nem találtunk utalást esetleges újabb ipolysági látogatására. Honthoz fűződő szálai azonban nem szakadnak meg 1830 után sem. ... képe a Gyűlés Teremébe fel függesztessen ... Széchenyi a 30-as évek közepén jut nép­szerűsége csúcsára. Az általa kezdeménye­zett Magyar Tudós Társaság (Akadémia) orgánuma, a Tudománytár 1835-ös V. köte­te igy tanúskodik e népszerűségről: „Nem­zetünk valódi férfiúját gróf Széchenyi Istvánt Iegujobban ismét hazánk több vidékei siettek érdemeiért megtisztelni... Nagy-Hont marti­­us 20. d. tartott köz gyűlésében a grófnak képét gyűlési termében felfüggeszteni rende­­!é". Módunkban volt átlapozni Hont megye 1835. évi jegyzőkönyvét, s így e kurta hírt a leghitelesebb forrásból bővíthetjük ki. A március 20-i közgyűlés,egyik fontos felada­ta a követi utasítások pótlása volt. Ehhez tudni kell, hogy minden megyét két-két követ képviselt az országgyűlés alsótábláján — ennek elnöke volt a már emlegetett „personalis". Feladatuk volt azon javaslatok támogatása, melyekkel az őket megválasztó megyei közgyűlés is egyetértett. Ritkán elő­fordulhatott az is, hogy a követ nem értett egyet megyéje utasításával, s inkább le­mondott követi tisztéről, semmint elveivel nem egyező ügyre szavazzon, igy távozott éppen az 1835-i diétáról Kölcsey Ferenc, Szatmár megye követe. Nos, az eredetileg már január 19-i közgyűlés által megfogal­mazott utasítások mellé e „pótló-utasítá­sok" 4. pontja megismétli a már valószínű­leg januárban megszületett javaslatot: Hont követei indítványozzák Széchenyi István ko­ronaőrré való kinevezését. Sajnos, a fent említett jegyzőkönyv januárra vonatkozó lapjai hiányoznak, s igy velük az indítvány januári „születése" nem bizonyítható. A januári dátum mellett szól azonban Széche­nyi naplójegyzése 1835. február 24-én: „Hont vármegye — mindenki másnak, hogy koronaőr leszek". A „mindenki más" a többi 51 megyét jelenti, kiknek „pártolását" Hont megye körlevélben kérte ki. Ugyanezen (márciusi) közgyűlés elrendeli azt is, hogy „aláírások úttyán a Megyébe szerzendö Költségen a tisztelt Gróf iefestet­vén, annak képe a Gyűlés Teremébe fel függesztessen". A megvalósítással megbí­zott két főszolgabíró a „gróffal magokat Levelezésbe tevén" a június 20-i közgyűlé­sen felolvassák Széchenyi válaszát. A gróf egyrészt a koronaőrt hivatalt „serényen ma­gától elhárítván", másrészt közli: nincs elle­ne „képe mássa" lefestésének. A két honti indítvány sorsa ennek megfelelően alakul: november 12-én Szilassy Józsefet, Torna megye főispánját választja meg az ország­gyűlés koronaőrnek, 1836-ban pedig „az első művészetéből megélni tudó" magyar festő Barabás Miklós megfesti Széchenyi képét Hont megye számára. A kép ünnepé­lyes leleplezésére 1837-ben kerül sor, s a festmény az 1920-as évek elejéig díszítette az ipolysági megyeház üléstermét. Mai hol­léte ismeretlen. Ennek megfelelően az álta­lunk most bemutatott kép nem Hont, ha­nem Bihar megye számára, ugyancsak 1836-ban készített festmény reprodukci­ója. (Közre adta a Vasárnapi Újság, 1908. április 5-i száma). Dr. KISS LÁSZLÓ (A befejező rész a következő számban) Látogatóban Dosztojevszkijéknál Moszkva, Dosztojevszkij utca 2. Napjainkban már metróval is megközelíthető (a „Novo­­szlobodszkaja") nevű állomáson kell kiszáll­ni), ez a városrész azonban még a múlt század végén is afféle külvárosszerűség, nincstelenek, csavargók, bűnözök, koldusok tanyája volt. Itt építették fel az 1803— 1806-os években — az özvegy Mária cárnő parancsára — a Szegények Moszkvai Má­­ria-kórházát, melynek épülete manapság is egészségügyi célokat szolgál, tuberkulózist gyógyítanak benne. A kórházépület két szár­nyában annak idején szolgálati lakások vol­tak, s itt, a mai Kommün tér, illetve a Szovjet Hadsereg Központi Színháza felőli szárnyban kapott orvosi lakást 1821 márciusában Mi­hail Andrejevics Dosztojevszkij is, akinek még ugyanabban az évben (október 30-án, vagyis az új naptár szerint november 11 -én) megszületett Fjodor nevű fia. A fiú még két éves sem volt, amikor a Dosztojevszkij csa­lád átköltözött a szemben álló épületszárny­ba, ahol aztán gyermek- és kamaszkorát töltötte a későbbi iró. Ebben a földszinti lakásban rendezték be még 1928-ban — Lunacsarszkij kezdemé­nyezésére — Dosztojevszkij múzeum-laká­sát, a szovjet főváros első irodalmi múze­umainak egyikét. Dosztojevszkijék lakása elsősorban puri­tánságával, berendezésének szigorú célsze­rűségével ragadja meg a mai látogatót. A „gyerekszobában" jóformán csak két láda van, amelyek (valószínűleg elég kényelmet­len) fekhelyül is szolgáltak egykor Fjodornak és 1864-ben elhunyt testvérének, az ugyan­csak müvészlelkü Mihailnak, aki néhány ak­­varellt is hagyott az utókorra. Az előszobából mindjárt az ebédlőként is használt dolgozószobába jutunk, amely igy, néptelenül, rendkívül tágasnak tűnik, ám ha meggondoljuk, hogy a szegénykórház orvo­sának az 1830-as évek második felében már hét gyereke volt, meg kell állapítanunk, hogy ennyi ember, illetve emberpalánta azért nemigen ugrálhatott benne. A gyerekek — édesanyjuk és dadájuk társaságában — szin­te állandóan itt tartózkodtak. Ebben a szobá­ban olvashat bele a kései látogató abba a levélbe is, amelyet Mihail Andrejevics Dosz­tojevszkij a Moszkvától mintegy 1 50 verszt - nyire fekvő családi birtokra, Darovoje falucs­kába írt a feleségének — 1833. augusztus 23-án. A levélhez az akkor 12 éves Fjodor is hozzáírt néhány sort — ez az első ránk maradt „Dosztojevszkij-kézirat"! 10

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom