A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-06 / 14. szám
köbméterek, a csökilométerek, a burkolatnégyzetméterek kerültek túlsúlyba úgy, hogy a lényeg jobbára akarva-akaratlanul kívülrekedt rajtuk. Nevezetesen az, hogy a törődés, az odaadás, a felelősségvállalás, a hozzáértés nem mérhető adatokkal. Ehhez jóindulat, toleranciával elegy társadalmi nívó, egészséges lokálpatriotizmus szükségeltetik. Külföldi, így hát elfogulatlan szakemberektől: történészektől és építőművészektől hallottam, hogy Budapesten és Bécsben, Prágában és Belgrádban a második világháború nem végzett akkora pusztítást a történelem hagyatékát őrző emlékekben, mint Pozsonyban az 1948 óta eltelt több mint négy évtized várospolitikája! Soroljam? Hírmondó sem maradt például a Hal-térből, esztelenül lebontották a zsinagógát, nincs már meg a jellegzetes hangulatú Vödric, kopár és lepusztult a Váralja, siralmas képet nyújt a Duna-partnak a Dóm és az atmoszférával. Pótolhatatlan károkat okozott, hogy akik a városházán, a pártszékházban és a többi magos hivatalban ültek, egyszerűen nem törődtek a régi város megmentésével. Rekonstrukció helyett szándékosan romboltak. Tagadhatatlan: voltak régi és értéktelen házak is, ám nem ez volt a jellemző. Egyszerűen az a gyakorlat járta, hogy a régi városrészek iránt közönyös döntések születtek; s ezek olyan emberektől származhattak, akiket sohasem fűzött szoros kapcsolat Pozsonyhoz, akiket nem ez a város és nem a történelem objektív fényeinek tisztelete nevelt. Szerintem falun csinálhatták ezt igy valaha: lerombolni minden régit, megtisztítani a terepet és újat építeni. Csakhogy Pozsony nem falu! Pozsony koronázó város volt hajdanán, ahol a Habsburg-ház 392 éves uralma alatt tizenegy királynak és hat királynőnek helyezték fejére az uralkodói koronát. Ahol Mátyás király egyetemet alapított. Ahol a XIX. század első felében a PILLANATKÉP felhallatszott hozzánk. Sőt! Légnyomásváltozás esetén még a távoli Dimitrov-gyár kénes bűze is elért bennünket. Persze, a gyerekkorom réges-régen a múlté, most pusztán azért időzöm fölötte, mert április 4-e táján szinte évről évre azt a feladatbt kaptam főnökeimtől, hogy tősgyökeres pozsonyi lévén én írjak a szülővárosomról. DE: a múlt bolygatása, a történelmi hagyományok terjedelmesebb ébresztgetése helyett írjak inkább a jelenről; ám még jobb lesz, ha a jövendőt fogom ecsetelgetni... Nos, a magamfajta akadékoskodó tollú riporter nemigen tudta megállni, hogy ne vesse újra meg újra papírra: a meghamisithatatlan történelem szele igenis, szüntelenül ott suhog azon utcák és utcikák házai között, amelyeknek megkegyelmezett a barbár múltrombolás. Pozsonnyal kapcsolatos írásaimban azonban így is a számok, a koronamilliárdok, a cementtonnák, a földalagút közötti része, teljesen eltűnt a Zsidó utca, ugyancsak nyoma veszett a Szél utcának, a Jókai utcának, a Pipa vendéglőnek; mintha bombatámadás érte volna, úgy tűnt el az egész Szárazvám. hiányzanak a házak a Szentháromság és a Zoch utca közötti részen, híre sincs már a Posta utca felső részének, nincsenek meg a Sánc út (Malinovského) bal oldali házai, féloldalassá lett a Fa utca, a Récsi-vámon még egy temetőt is felszámoltak csupán azért, hogy a békésen nyugvó holtak helyére egy géppuskás munkásör márványszobrát helyezhessék; már csak emlékekben és fotókon él Károlyfalu, de javarészt Főrévet is lebontották. Ligetfaluban pedig akkora volt a városszépitési lendület, hogy az eredeti házak közül egyetlenegy sem maradt meg! Soroljam még? Valami esztelen elgondolás alapján vörösre mázolt pléh rózsafüzérrel „díszítették" a hajdanán Vízikaszárnyaként ismert Szlovák Nemzeti Galériát, a magyar királyi korona színaranyból készült másával ékesített Dóm mellé építették az új hidat, a Széplak utcába (Obchodná) pedig bevezették a villamost ahelyett, hogy azt valamiféle hangulatos belvárosi bulvárrá fejlesztették volna ... Soroljam tovább? Nyilván ennyi bőven elegendő ahhoz, hogy mindebből szentimentalízmus nélkül kitűnjék : Pozsony még az én gyerekkoromban is rendelkezett valami olyasmivel, amije ennek a mai fenebüszke fővárosnak már nincsen: magyar országgyűlés tartotta üléseit. Ahol a vár tróntermében 1741. szeptember 11 -én a híressé vált „Vítam et sanguinem" jelenet játszódik le. Ahol Pázmány Péter huzamosabb ideig élt, alkotott és a holtában is itt nyugszik. Ahol éppen Pázmány idejében Zrínyi Miklós szintén megfordult. Ahol Bél Mátyás kiadja a „Nova Posoniensa"-t; ahol Deák Ferenc és Széchényi István Csokonai, Kölcsey, Tompa, Madách, Petőfi, Jókai, Haydn, Liszt, Mozart járt; ahol a hajdani Magyarország első könyvnyomdája létesült 1611 -ben. A durva, kíméletlen és avatatlan kezű beavatkozások nem maradhattak hatás nélkül a városkép alakulására. Mindezt csak olyanok tehették, akikben nincs érzés a város és érzék az arányok iránt; akik úgy csináltak nagyvárost Pozsonyból, hogy egy arctalan és jellegtelen hibridvárossá rondították. Hogy csupán egyetlen dolgot említsek még: vajon miért kell az autópályának épp a város közepébe befutnia, amikor manapság már a járásszékhelyeken is körgyűrűkkel igyekeznek a várostól távol tartani a forgalmat... Pozsonyban esztendők sora óta koncepciótlan és véletlenszerűen zűrzavaros állapotban érzi magát az ember. Mostanság is, mert még mindig nem sikerült véget vetni ennek az örökös ideiglenességnek. Soroljam ezt is? Évtizedek óta tart a Káptalan utca felújítása. Veszélyben van a Kapucinusok kolostora. Gazda nélkül várja további sorsát a Grassalkovics palota. Frissen lerombolt, üres házhelyek tátonganak a Lakatos utcán, málladoznak a házak a Korzón, a Konvent utcán, a Zöldszoba utcán, továbbra is pusztul a zsidó temető és nemcsak az Apácapálya, hanem az egész óváros bérházainak felét az enyészet fenyegeti. Csodálnivaló, ha felszökik az ember vérnyomása ?! Remarque azt mondta: az a város szép, amelyikben boldog az ember. Nos, a fentiek alapján nyilvánvaló: én már aligha lehetek boldog Pozsonyban. A közérzetem azonban még javulhat(na). Jó lenne legalább ezt megérni! MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György (6). Kontár Gyula (1) és archívum 5