A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-03-30 / 13. szám

••• A februárban Budapesten lezajlott XXII. Magyar Filmszemlén félszáz alkotás pergett le a közönség előtt. A közönség jelentős része külföldi filmszakemberekből tevődött össze, olyanokból, akik rendszeres figyelői és ismerői a magyar filmművészetnek, akik nem csak a kiemelkedő alkotásokból, de a müvek teljes mezőnye alapján bírnak áttekintéssel a magyar filmművészet állapotairól, akik szerte a világon tudják, és népszerűsítik annak érdemeit. Mégis, az idén mintha savanyú szájízzel távoztak volna, pedig a filmek nagyobbik része jó volt, fontos volt, csak éppen érdektelen a külföldiek előtt.

Lehet-e azonban jó egy-egy külföldit untató magyar film? Mitagadás, e fogós kérdéssel bizony meg is fogták, el is bizonytalanitották kicsit a magyar filmszakmát, melynek berkeiben egyébként is kellemetlen hullámverések csapkodják az áldemokratikusnak és a feudális hierarchia eszközeivel irányítottnak mondott modell szerkezetét. A fiatal

filmvásznon, de népesebb társaságban sem. Persze, sokan országon belül is megkérdezik: miért kell mindezt filmre vinni? Azt például, hogy ül egy ember a rögzített filmkamera előtt, akit történetesen Keményfi Bélának hívnak. Lelkileg lenyűgözően épnek látszik, testileg ténylegesen nyomorék, hiszen a második világháború után őt is elhurcolták arra az esetenként évtizednyi ideig is elhúzódó „málenkij robotra", melynek során aligha lehetett megőrizni a lelki épséget, a sztálinizmusba vetett hitet pedig végképp nem lehetett mégcsak megalapozni sem. A film cime: „Te még élsz?" A címre olyan választ is adhatna az ember, hogy igen, én még a lassan haldokló sztálinizmus ellenére is élek, ám nem vigasztal, hogy áldozatok millióit sikerült túlélnem. Hát igen, azt hiszem, valahol erről van szó s ez indokolja, hogy a félszáz bemutatott film nagyobbik része dokumentumfilm, mely nem műfaji természete, s nem is szakmai hiányosságai okán válhat érdektelenné a külföldi szeméveznek riportnak. Mégis tisztelet a jelzett film — és filmek — alkotóinak, Sára Sándornak és Kurucz Sándornak, mert ezek a filmek korántsem a jó szórakozás és szórakoztatás szándékával készültek kevés pénzből, hanem azért, mert elkészülhettek végre, s szinte az utolsó pillanatban, de most már elkerülhetetlenül. Ezeknek a filmeknek nincs különösebb izmusa, nincs rendezői bravúrsorozata, operatőri remeklése, képi szimbolikája. Ezek a filmek, csak lettek, vannak, s legfőbb erényük, hogy vannak végre. Tudjuk: alkotóik másra is képesek, de most ez volt a leghalaszthatatlanabb feladatuk. Ennek igazolására talán a legegyszerűbb eszköz az lehet, ha egyszerűen csak egymás mellé írja az ember az egymáshoz tartozó filmcímeket, köztük olyanokét is, amelyek játékfilm létükre, vagy időben a tiszaeszlári perig visszanyúlva is ugyanarról beszélnek, mert ugyanazt az igazságot keresve dokumentálnak egy igazságtalanságot. Tutajosok; Erős karokkal fogjatok le szépen, Félrevert harangok; Te még élsz? Málenkij robot L—II. rész; A halálraítélt; Halálraítéltek '56; Statárium; Engesztelő; Sváb passió; Vérrel és kötéllel; „Hol zsarnokság van"; A halál villamosa; Komor ég alatt; Hit;

... és nem csak az igazságtalanságot, a drámát, a háborús, vagy éppen békebeli

ÁLLÓKÉP

A MOZGOKEPROL

alkotók szakmai puccskísérlete többé-kevésbé eredményesnek minősíthető, de ez az eredmény korántsem látszik megnyugtatónak, jóllehet, filmes édennek az sem nevezhető, ami ellen fellázadtak. A helyzet tehát ellentmondásos. Annál is inkább, mert nem mind rossz filmes az, aki negyven évnél idősebb, s nem mind zseni az, aki alatta van e korhatárnak. A magyar filmművészet tekintélyét és nemzetközi sikereit kétségtelenül azoknak köszönheti, akiknek neve immár klasszikus értékű alkotásokat jelöl, akik műveiket a kultúrával és az igazmondással igencsak elbánó évtizedek során hozták létre. Oly korban tehát, amikor aligha lehetett volna a Magyar Televízióban azt kijelenteni, hogy ha kell, fegyverekkel foglalják el a Magyar Televíziót ama szent cél érdekében, hogy a tömegízlésnek és általános népakaratnak behódolva képernyőre juttassák saját, mindennél zseniálisabb müveiket. Ilyen kijelentés ugyanis elhangzott a Filmszemle ideje alatt sugárzott egyik Napzártában, ahol minden bizonnyal ambiciózus és igen tehetséges, bátor filmesek mondtak véleményt. Köztük azonban olyanok is akadtak, akik ifjú fővel máris kivették részüket a tömeguntatás mozgókép útján elkövetett vétségéből. Mentségükre szolgáljon az az enyhítőnek mondható körülmény, hogy műveiket mintha jódolgukban alkották volna meg, — persze nem mindegyikükről mondható ez el.

A kérdés egyébként is az: miért távozott sok külföldi filmszakember keserű szájízzel? Ha nagyon leegyszerűsíteném a választ, azt kéne mondanom, azért, mert elegük van a nyavalygásból. Csakhogy mindaz, ami itt nyavalygásnak minősítetett, nem egyéb, mint az utolsó negyven esztendő magyar történelmi valósága. Még élő, eleven emberek „száraz" életrajza, azoké, akiknek szájize sokkal keserűbb, mert úgy érzik, ahogy mondják: „elbaszták az életünket." Ha ez igaz, — márpedig a szalonképtelen megfogalmazás ellenére is igaz — ezt elkerülhetetlenül ki kell beszélni, hiszen eddig még „kisuttogni" sem igen lehetett. Nemhogy

ben, hanem azért, mert érthető módon nem érzékeli egy amerikai annak történelmi kontextusát. Az is lehet, hogy szelleműzö törzsi szertartásnak tekinti, mely a szemében még csak nem is egzotikus igazán, riportnak pedig nem riport, mert Amerikában mást ne7. Szédülés (Rendezte: Szász János)

2. Tutajosok (Rendezte: Elek Judit)

3. Iskolakerülök (Rendezte: Kardos Ferenc)

4. Potyautasok (Rendezte: Sőth Sándor)

5é Könnyű vér (Rendezte: Szomjas György)