A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-05 / 1. szám
1990 január 1 -tői minden második számunkban közlünk néhány egyszerűen elkészíthető receptet, könnyen elérhető nyersanyagból, főleg azok számára, akik újszerű ízeket, valamilyen specialitást szeretnének megkóstolni. Olasz burgonyapüré A szokásos módon egy kicsit sűrűbb burgonyapürét készítünk. Felét kivajazott tűzálló üvegedénybe töltjük és sűrű lecsós, kolbászos rántottéval megtöltjük. Befedjük a püré másik felével. Reszelt sajttal meghintjük, vajat morzsolunk rá és kb. 10 percig sütőben sütjük. Nóri-szelet Fél kg burgonyát héjában megfőzünk, meghámozzuk és áttörjük. 5 dkg puhára főzött rizzsel, 20 dkg reszelt sajttal, 2 tojással, sóval, törött borssal és finomra vágott petrezselyemmel eldolgozzuk. Szeleteket formázunk,amelyeket a párizsi szelethez hasonlóan bundázunk. Bö, forró zsiradékban hirtelen kisütjük. Rántott burgonya A hámozott nyers burgonyát nagy lyukú reszelőn lereszeljük. Sózzuk és kevés zsiradékkal elkeverjük. Serpenyőben kevés zsiradékot forrósítunk és a burgonyát lepényszerüen mindkét oldalán megsütjük. Egy liter tejbe belemorzsolunk fél kiló tehéntúrót és felforraljuk. Ha a tej felforrt, tésztaszürön keresztül átengedjük. A visszamaradt túrót összekeverjük 6 dkg olvasztott margarinnal, egy egész tojással, egy teáskanál sóval, egy teáskanál szódabikarbónával és az egészet lábasba rakjuk, majd takaréklángon addig keverjük, amíg az egész össze nem áll. Ezután vízzel kiöblített, tetszés szerinti formába simítjuk. Ha kihűlt, hűtőszekrényben megdermesztjük. Ezután már fogyasztható. Ízesíthetjük fokhagymával, köménymaggal, apróra vágott petrezselyemmel, zöldhagymával, kaporral, sőt — hogy jobb íze legyen — még nagyon apróra vágott kolbásszal vagy füstölt hússal is lehet. A Tien-San hegység csúcsai fölött repült egyszer a sas, ahol köztudottan a felhők és a szelek lakoznak. A sas eledelt vitt a fiókáinak. Zsákmányát az erdőben szerezte, s észre sem vette, hogy azzal együtt két magocska is tapadt a karmaihoz: az örökzöld fenyő meg az erdei tölgy magja. A mese úgy tudja, hogy még az erdőben is, ahol minden fának jól ment a sora, örökké vitatkozott és civakodott a fenyő meg a tölgy, hogy melyikük a szebbik, az erősebb. Ugyanígy civakodtak a magvaik is — a fenyő magja meg a tölgy makkja. Arról egészen megfeledkeztek, mily magasan szállnak és csak alig-alig tapadnak a sas karmaihoz. Oly hangos lármát csaptak, hogy végül a sas is észrevette őket, s hogy ne cipeljen magával fölösleges terhet, elhullajtotta mindkettőjüket. De a szél úrfi megkönyörült rajtuk és felfogta őket estükben. Hogy mégis véget vethessenek vitájuknak, az egyik hegycsúcson letette őket szépen egymás mellé. — Most aztán veszekedhettek, ameddig csak a kedvetek tartja — mondta és tovaszállt. De nem vitatkozhattak sokáig. A hegycsúcs tetején sokkal hidegebb volt, mint lent a völgyben. Aztán meg szállingózni kezdett a hó, Így mindkét magocska kénytelen volt a földbe bújni és kuksolni szép csendben. Hallgatagon átaludták az egész telet. Dehát a hegyek csúcsán se havazik örökké. Oda is beköszönt a tavasz, a napocska fölmelegíti a földet, kinyílnak a hegyi ibolyák, friss fű serken, és a moha előtör a sziklahasadékokon. Csírát hajtottak, s kibújt a földből a fenyő meg a tölgy is, és nőtt, nödögélt egymás mellett a két szomszéd. Most már nem kellett hallgatniuk. Kezdték is újra a torzsalkodást, s egyre hevesebben: arról vitatkoztak, melyikük a szebbik, a hatalmasabb. Különösen a fenyő hivalkodott, civakodott és dicsekedett fennhéjázva, hisz túlnőtte a tölgyet. Való igaz, volt mivel dicsekednie. Ahogy kibújt a földből, olyan karcsú, helyre fácska lett, hogy még a párduc, amelyik oda járt a hegycsúcsra pihenni, az is megcsodálta a szépségét. S a párduc elég öreg volt már, úgyhogy járatos volt a dologban. S valóban, ahogy teltek, múltak a tavaszok, a fenyő egyre pompásabb és magasabb lett, egyre több örökzöld ágacskája nőtt, s egyre büszkébben álltak tűlevelei. A tölgy csak lassan tört elő a földből, göcsörtös is volt meg görbe is, egyszer majdnem lelegelte a zerge, amikor felkapaszkodott ide a hegycsúcsra. Szerencséjére meghúzhatta magát egy sziklatömb mögött, így a zerge nem vette észre. Csak lassacskán, évente csöppecskét növekedett csupán. Hanem az évek teltek, múltak észrevétlenül, s ekkorra már mindkét fa jókorára növekedett. Most már a tölgynek se volt szégyenkeznivalója. Hatalmas koronája volt, teteje a felhők fölé magasodott. Ága ugyan nem volt annyi, mint a fenyőnek, levelei azonban kemények és csillogók voltak, mint a tengermosta sziklák. Ahány állat és madár csak megfordult a hegycsúcson — s elég sokan voltak — mégis mind úgy vélekedtek, hogy a fenyő sokkalta szebb és tekintélyesebb. S ahogy a fenyő hallgatta ezeket a véleményeket, egyre jobban a tölgy fölé magasodott, s büszkén mutogatta sürü ága-bogát. Egyszer aztán föltámadt az északi szél. Még a nap is elbújt, s egyszeriben olyan vihar kerekedett, hogy olyat még nem éltek át a Tien-San hegységben. Egész éjjel süvített az orkán a sziklák között, cibálta a fenyőt \és a tölgyet, mindenáron a szakadékba akarta lökni őket. S olyan sötétség támadt, hogy semmit se lehetett látni — sem a holdat, sem a csillagokat. Csak a tölgy zúgott a hegytetőn, szállt pörbe a vészjósló fergeteggel: — Nem, én nem adom meg magam! Hanem a fenyő már nem magasodott oly büszkén a tölgy fölé, egyre erőtlenebből hajladozott, óbégatott és siránkozott, ha a fergeteg nekirontott büszke ágainak, mint valami ellenséges hadtest. A szél egyre szilajabbul tombolt. Egyszer aztán a fenyő feljajdult és holtan zuhant a tölgy koronájára. A tölgy fölfogta. Aztán már csak egyedül küzdött a tomboló viharral. Reggelre a vihar elült, a hegyormon újból ragyogva sütött a nap. De az örökzöld fenyő már nem volt az élők sorában. Megjöttek a madarak. Nagyon sajnálkoztak s egymást kérdezgették szüntelen, miként lehetséges, hogy nem bírt ellenállni a viharnak. A tölgy továbbra is ott állt szilárdan, mint maga a hegyorom. Még az öreg párduc is csodálkozott nagyon. Aztán jött egy ember a völgyből. Nézte, egyre nézte a fenyőt, majd Így szólt: — Sajnálom, igazán szép, derék fa volt, csakhát több volt az ága, mint a gyökere. íme a tölgy — ez olyan, mint én. Több a gyökere, mint az ága, igy az ellenségei se bírnak vele. Jöhet az orkán! S attól kezdve, ha az ember nem bír helytállni a rázúduló veszedelemben, azt szokták mondani: — Olyan, mint az a fa, amit a vihar kidöntött. Több az ága, mint a gyökere. (Kínai mese) Vércse Miklós fordítása KITALÁLTA FEL? ________ Az ősember első vi/ \ tágító eszköze a tűz- ( - \ bői kiemelt száraz [ * faág volt, ebből lett l J a fáklya. Ezzel riasztóttá el táborhelye közeléből a vadállatokát. Ennek segítségével járta be a 'Vg"! J sötét barlangokat. Később üreges köbe állatzsirt tettek és mohát helyeztek rá: ez volt a mécses őse. A római korból nagyon szép alakú égetett agyagból készült mécsesek, függőlámpák maradtak ránk. Fényük nem volt túl erős, mert vastag belet használtak és az égés is sok kormot, füstöt hagyott a helyiségben. Évszázadokon át nem történt lényeges változás, mig valakinek eszébe jutott, hogy a belet laposra készítse, így a láng szélesebb helyen és erősebben világított. Csupán 1786-ban Aimé Argand svájci matematikus és vegyész találta fel a körégöt. A ma már nagyon egyszerűnek látszó találmány lényege abból állt, hogy Argand a lámpabelet kör alakban hajlította meg és így a kettős léghuzat erősítette a lángot. Állítólag egyik inasa véletlenül fedezte fel a lámpaüveget. Egyszer egy kettétört palacknak egyik darabját az égő lámpára helyezte és akkor vette észre, hogy a fény egyszerre erősebb és nyugodtabb lett, nem lobogott mint a gyertya lángja. Ettől kezdve különböző lámpákat készítettek, ezeket olajjal, zsiradékkal töltötték meg. Mikor a múlt század közepén Amerikában ráakadtak a petróleumra ez a hasznos anyag hamarosan elterjedt és elfoglalta a lámpaolaj helyét. Az első petróleumlámpát A. C. Ferris amerikai tudós szerkesztette. A petróleumlámpát faluhelyen még e századunk közepén is, a villany bevezetéséig használták. Sok helyen még az első szobá-. ban ma is dísztárgyként őrzik. Az istállókban pedig rövidzárlat esetére- készenlétben áíl a viharlámpa.-d-Csontos Vilmos Söpri a havat a szél. Fut, fütyörész, nem beszél, Mégis érted a szavát: Van-e rajtad nagykabát? Táncba kezd a seprűnyél: Nem fogsz rajtam ki, te szél! A lapát is járja — vele: S nem lesz minden hóval tele! 21
