A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-16 / 7. szám
Nyitra fontos határköve lesz kulturális életünknek. Néhány száz lelkes pedagógus határozta el ott a Csehszlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének megalakítását. Programtervezetét és működési szabályzatát megfogalmazta, közreadta, s miközben forró hangulatban reggeltől estig folyt az okos. megfontolt vita, oktatásügyünk bennünket leginkább érdeklő dolgainak a megtárgyalása, az én szemem előtt gyorsan lepergett a Nyitráig vezető igen-igen göröngyös út néhány emlékezetes állomása. A képzelet szárnyai messze röpítettek vissza az időben, egészen az 1958-as esztendőbe, amikor „nacionalista" és az ötvenhatos magyar forradalomról vallott, a hivatalos pártállásponttól eltérő nézetem miatt elbocsájtattam az Új Szóból, s majd féléves munkanélküliség után „száműzetésem” éveit töltöttem az Új Ifjúság szerkesztőségében. Az 1959-es esztendőben jutott el a párt odáig, hogy központi bizottsági elnökségi ülésen foglalkozott a csehszlovákiai magyar dolgozók politikai helyzetével, s bizonyos, számunkra kedvező megoldásokat is a határozatába foglalt, amely a pártsajtóban és brosúrában is megjelent. Az Új Ifjúság szerkesztősége a prágai úton volt akkor, elég közel a lakásomhoz, így, amikor csak tehettem, gyalog mentem a szerkesztőségbe. Azon a napon is úgy tettem meg az utat, de azzal az újságszámmal a kezemben, amelyben a politikai helyzetünkről szóló határozat volt. Sok mindennek örültem, amit abban kulturális épülésünk és oktatásügyünk további lehetőségéről olvastam, hiszen megpróbált segíteni azon az állapoton, amelyben akkor általában a magyar iskolák leiedzettek. Megmaradtak sorra a régi, öreg épületekben, s ha működési helyükön újak épültek fel, abba nem ök költöztek be stb. S benne volt a határozatban egy második hivatásos magyar színház létesítése is Rozsnyón, vagy másutt, amit a mai napig sem teljesítettek. A Thália nem második önálló magyar színházunk, hanem csak a komáromi Magyar Területi Színház Kassára kihelyezett részlege. Persze én most nem a kulturális élet egészéről akarok imi az ötvenkilences párthatározattal kapcsolatban, hanem csupán a magyar oktatásügyet érintő kérdésekről, azok között is a legveszélyesebbről, amelynek gyalogolás közbeni olvasásakor egyszerre nyugtalan lettem, sőt fel is háborodtam. Mert arról is szó volt benne, hogy ha történnek is erőfeszítések a magyar oktatásügy fejlesztésére, helyzetének javítására, nyomatékosan felhívják a magyar szülök figyelmét arra, hogy gyermekeiknek tökéletesen el kell sajátítaniuk a szlovák nyelvet, ha érvényesülni akarnak. Nem gondoltam én végig akkor a határozat eme kitételének minden következményét. csupán azon háborogtam. hogyan kerülhetett ez a képtelenség pártdokumentumba. Inkább csak éreztem, mint tudtam, hogy minden, az érdekeinket csorbító rossznak kiindulópontja lehet a jövőben. Olyan tétel ez, amelyet a szülő a gyermeke jövőjéért aggódó jóakarat kinyilvánításának fogad el. Tanuljon meg a gyermeke szlovákul, és kitárulnak előtte az érvényesülés széles kapui. Meg sem fordul fejében a gyanú, miért éppen a többségi nemzet érdeke, hogy érvényesüljön a magyar gyermek? A határozat megfogalmazóinak sem jutott az eszükbe, hogy az „érvényesülés" hogyanjára történő figyelmeztetéssel kilóg a lóláb, felébreszti a kételyt az értelmesebb szülőben, a magyar nemzeti kisebbség érdekeit mindenkor védelmezni kész értelmiségiekben, miért nem bízzák ránk, az érintettekre, hogy felismerjük, mit kell tennünk a gyermekeink jövője érdekében. Hogy akkori háborgásomnak nem valamiféle rossz alvás volt az oka, kiderült az elkövetkező hónapokban, években. A megszületett, nyilvánosságra hozott, a kerületi és járási párttitkárságoknak megküldött határozat az alsó fiókok valamelyikébe került, s amikor többszöri érdeklődésre, mi van a határozatba foglaltak teljesítésével, tenni kellett valamit, a határozat nagy késedelemmel feltevődött az asztalra. Aztán csodának tekintsem, vagy véletlennek, a kerületi és járási illetékesek csupán egyetlen mondatot olvastak ki belőle, le sem kell írnom talán, hogy melyiket, az olvasó maga is kitalálja, hogy ha érvényesülni akar a magyar gyermek, tökéletesen meg kell tanulnia szlovákul! Ezzel elkezdődött a határozat eme egyetlen pontjának a teljesítése! Hogy a magyar iskolák tanulói ne maradjanak a régi, öreg épületekben, be kell költöztetni őket az új iskolákba, de a gazdasági hasznosság elvét érvényesítve közös igazgatás alá helyezéssel. Mással is magyarázták a magyar igazgatás megszüntetését. Közeledéssel, az internacionalizmus legmeggyőzőbb kifejeződésével, tanárok és tanulók szorosabb barátságával stb. Persze, nem ment simán az iskolák erőszakos összevonása, közös igazgatóság alá helyezése, szülők és pedagógusok hevesen tiltakoztak, de a felkorbácsolt hullámot feltartóztatni nem tudták, végigsöpört Dél- Szlovákián, s a magyar iskolák nagy része elveszítette eddigi önállóságát. Ahol nagy volt a pedagógusok és a szülök tiltakozása, ott az önállóságot visszaállították, kerületenként valamiféle bizottságot is létrehoztak az „egyesítések" felügyelésére, a túlkapások megfékezésére és az adminisztratív úton történő összevonások megakadályozására, de ezek a bizottságok inkább az események után kullogtak, mintsem előtte jártak volna. A közös igazgatóságot a legtöbb helyen úgy hozták létre, hogy szlovák igazgatót neveztek ki az iskola élére, aki aztán fokozatosan vezette be a szlovák nyelvű tantestületi értekezleteket, s a magyar gyerekek szlovák iskolába jelentkezését is meggyorsította. A hatvanas évek elején a magyar gyermekek érvényesülésével való törődésnek se vége. se hossza nem volt. Az oktatásügyi hatóság elrendelte, hogy növelni kell a szlovák órák számát a magyar iskolákban, s a helyzet most olyan, nem tudom, van-e rá példa a világon, hogy az idegen nyelvű órák száma több a magyar nyelv és irodalmi órák számánál! Olyan magyar olvasókönyv megszerkesztésének a koncepcióját is kigondolta a hatóság, amely egyharmad részben cseh, egyharmad részben szlovák és egyharmad részben magyar szemelvényekből áll. Csak a szülők, pedagógusok és az írószövetség magyar szekciója vezetőinek a viharos ellenszegülése akadályozta meg az ilyen „internacionalistának" és „szocialista hazafinak" kikiáltott tankönyv megszületését. Az akkori felülről keltett félelmetes légkör érzékeltetésére említem meg, hogy az egyik mátyusföldi magyar iskola tanítója föltétien engedelmességét demonstrálva maga fordította le szlovákra Petőfi János vitézét, s a maga fordította változatot tanította a tanítványaival. 1968—1969 változtatott az áldatlan helyzeten, számos iskolánk visszanyerte önállóságát, s kifejeződött az óhaj a magyar iskolák autonóm jogkörű irányítására is, néhány magyar felsőfokú intézmény létesítését is beleértve, de az augusztus 21 -én bekövetkezett események más irányba tereltek mindent, s a nagyon keménnyé vált diktatórikus irányítási rendszer még a korábbi évtizedeknél is kiszolgáltatottabbá tette a magyar iskolákat. Az úgynevezett konszolidációs időszak kezdetén még felpislákolt a remény, hogy a valóságos internacionalizmus évei következnek el számunkra, bár az SZSZK kikiáltásakor nekem személy szerint Tamási Áron a világban is jól ismert Ábel című regénytrilógiájának indító mondattöredéke jutott eszembe, bár az SZSZK kikiáltásakor nekem személy szerint Tamási Áron a világban is jól ismert Ábel cimű regénytrilógiájának indító mondattöredéke jutott eszembe, hogy „mikor a románok kézhez vettek minket székelyeket" ... Naivan úgy gondoltam augusztus 21 -e után, hogy lesz valamiféle menekvés a korábbi évtizedek iskoláinkra nehezedő nyomásából, és még azt is hinni mertem, hogy lekerül a lemezjátszóról az 1959-es párthatározat megszületése után számunkra feltett és forgatott lemez: ha érvényesülni akar a magyar gyermek, tökéletesen meg kell tanulnia szlovákul! Csalódnom kellett persze, mert a konszolidálás éveiben még gyorsabban forgatták a lemezt, s olyan időszak vette kezdetét, amelyben az ellenőrző kiszállások is csupán arra voltak jók. hogy megállapítsák: a magyar iskolák képtelenek megtanítani tanulóikat szlovákul! Az elmúlt két évtizedben Olyan méretűvé vált aztán a lemezforgatás, hogy egyik iskolánk igazgatója gondterhelt arccal azt panaszolta nekem, már azon sem csodálkozna, ha a kéményseprő is beülne az osztályba, meghallgatni, hogy a szlovák szakos magyar pedagógus hogyan tanítja a tanulóit szlovákul. A lemezforgatás célja kezdettől bizonyíthatóan az volt, hogy a szlovák nyelven és irodalmon kívül más tantárgyakat is szlovákul tanítsanak a magyar iskolákban, s szakközépiskoláink többségében is szlovákul kezdték tanítani a tantárgyak zömét. Fájlalom, hogy szakközépiskoláinknak erről a helyzetéről alig vagy egyáltalán nem esett szó Nyitrán. Legelemibb jogunk, hogy iskoláinkban a magyar legyen a tanítási nyelv! A lemezforgatásos nyomás „eredménye" volt az is, hogy a magyar nevelési nyelvű óvodákban bevezették a szlovák nyelv oktatását, s én azokkal a Nyitrán elhangzott véleményekkel értek egyet, amelyek ezt helytelenítik, és megváltoztatására törekednek. Sorolhatnám még hosszan, ami 1989. november 17-ig az 1958-ban feltett lemez forgatásának az érdekeinket súlyosan csorbító következménye volt. Ez vezetett a hetvenes évek második felében a nyitrai Tanárképző Főiskola magyar tagozatának a leépítéséhez, a rémületet keltő iskolatörvény kidolgozásához, amely jóváhagyás esetén maximum két-három tantárgy anyanyelvű oktatását tette volna lehetővé iskoláinkban, s csak a tábla hirdette volna, hogy az intézmény magyar, falai között szlovák nyelven folyt volna a tanítás! Tétlenségre kárhoztatva kellett elszenvednünk körzetesítés címén kisiskoláink felének a megszüntetését is. S még tavaly november első felében is olyan volt a helyzet, hogy a nemzetiségi ügyeket tárgyaló kormányülés utáni sajtótájékoztatón Murin miniszterelnök-helyettes, a kormány Nemzetiségi Tanácsának elnöke néhány számunkra kedvező javaslat ismertetése után mindjárt a forgatott lemez hangját ütötte meg. amely szerint a csehszlovákiai magyar gyerekek változatlanul nem tanulnak meg iskoláikban szlovákul, s ezt tüntette fel a megoldásra váró legsürgetőbb gondnak. Mert a lemezforgatás az egyedül lehetséges módja a figyelemelterelésnek arról, hogy a lakosság számarányához mérten különösen közép-, szakközép- és szaktanintézeti iskolák tekintetében igen nagy a lemaradásunk, az ötven százalékot sem érjük el, s ha ehhez hozzávesszük még, hogy meglévő közép- és szakközépiskoláink is kis létszámúak, mert erről megint a kerületi nemzeti bizottságok illetékes alelnökei gondoskodtak bizonyos légből kapott osztálylétszámok engedélyezésével, akkor máris nyilvánvaló, miért nem tudjuk elérni a kívánatos arány szerinti számot a főiskolára való jelentkezésben! A mostani állapotokat figyelembe véve akkor sem érnénk el, ha minden érettségiző diákunk jelentkezne főiskolára, ahogy ezt egyszer Révész Bertalan docens meg is írta az Irodalmi Szemlében közölt tanulmányában. Bizony, bizony, ilyen gondolatokat ébresztettek bennem a Pedagógusok Országos Fórumán elhangzottak Nyitrán, s a sok hasznos javaslathoz a megoldás kulcsaként tenném a magamét, vetessük le a mostanáig forgatott, a szülőket megtévesztő, a valóságos helyzetet eltakaró lemezt, s építsük oktatásügyünket most már a nemzeti kisebbség igazi érdekeit kifejező alapokra. MÁCS JÓZSEF 10
