A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-09 / 6. szám
ahol általános Iskolai tanárokat képeznének magyar nyelven mind a humán, mind a reál tantárgyak oktatására. A jelenlegi helyzethez viszonyítva kétségtelenül nagy előrelépés volna, ha ez az önálló magyar pedagógiai főiskola megkezdhetné működését. Úgy vélem azonban, hogy ma már ennél többre van Az anyanyelv méltósága LnJ TUDOMÁNY TECHNIKA A Csehszlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének alakuló közgyűlésén több felszólaló is kitért az önálló magyar pedagógiai főiskola kérdésére. Valamikor 1968 augusztusában az Új Ifjúság hasábjain — első nyomdafestéket látott újságcikkemben — én is közreadtam e témával kapcsolatban néhány gondolatot és elképzelést, ezért megkülönböztetett érdeklődéssel figyeltem a fejtegetéseket. Sajnálatos módon ezek többnyire csak az önálló magyar főiskola szükségességét hangsúlyozták, de részletesebb elemzésekbe nem bocsátkoztak. Hogy kell az önálló magyar pedagógiai főiskola — azt senki sem vitatta, sőt a CSMPSZ jóváhagyott programnyilatkozatában feladatként szerepel a főiskola létrehozása. A Csemadok KB Elnöksége és a Független Magyar Kezdeményezés is ebben a szellemben foglalt állást, most már csak az kell, hogy a kormányzat is támogassa ezt az elképzelést. Mindezek ismeretében végül is örülnöm kellene a fejlemények ilyetén alakulásának, mégsem hallgathatom el csalódottságomat. Ha jól hámoztam ki a kevés konkrét utalásból a lényeget, kedves pedagógus barátaim egy olyan pedagógiai főiskolát képzeltek el, szükség. Az alakuló közgyűlésen vita kerekedett abból, hogy kik is taníthatnak a magyar középiskolákban és szaktanintézetekben, mivel gyakran előfordul, hogy a magyart csak „konyhanyelvi'’ szinten beszélő, a magyar szakterminológiát nem ismerő pedagógusok, mérnökök, mesterek, stb. oktatják a diákokat. Némelyek azt javasolták, hogy ilyen esetben kötelezővé kellene tenni a magyar nyelvvizsgát, mások vitába szálltak ezzel, mondván, hogy a magyarszakosok kivételével szinte alig van olyan gimnáziumi vagy szakközépiskolai tanár, aki magyarul tanult volna az egyetemen. S itt máris a problémák sűrűjében találjuk magunkat. Ki és hogyan gondoskodik majd a remélhetőleg egyre bővülő magyar középiskolai és szaktanintézeti hálózat pedagógusszükségletéről és -utánpótlásáról? Sok áthidaló megoldás elképzelhető ugyan, kezdve azzal, hogy a szlovák tudományegyetemek és műszaki főiskolák keretében magyar nyelvű képzést lehetne — az igényeket szem előtt tartva — bevezetni, egészen addig, hogy a leendő gimnáziumi és középiskolai tanáraink magyarországi egyetemeken és főiskolákon tanuljanak. Véleményem szerint azonban sokkal kézenfeköbbnek látszik az az elgondolás, hogy a tervezett pedagógiai főiskola lehetőséget nyújtson a középiskolai tanárok képzéséhez is, tehát valójában már nem is főiskola, hanem tudományegyetem lenne. Mielőtt még bárki is álmodozónak vagy fantasztának vélne, szeretném gyorsan leszögezni, hogy tisztában vagyok mindazokkal a problémákkal, amelyek akadályként tornyosulnának ennek az elképzelésnek a megvalósítása elé. Egy korszerű felsőoktatási intézménynek mindenekelőtt olyan épületekre van szüksége, ahol tanár és diák egyaránt kényelmesen elfér. Jól felszerelt laboratóriumok, előadótermek, műhelyek, dolgozószobák stb. nélkül aligha folyhat színvonalas oktatás. A tudományegyetemek tanárai pedagógiai tevékenységük mellett általában tudományos kutatómunkát is végeznek, s ez, gondolom, az elképzelt csehszlovákiai magyar tudományegyetemen sem lenne másképpen. Ez a perspektíva egyúttal reális keretet is kínál a csehszlovákiai magyar tudományosság számára, elvégre az egyes tanszékeken folyó kutatásokat összhangba hozhatnánk a csehszlovákiai magyarság szükségleteivel. A társadalomtudományi (néprajzi, szociológiai, történeti, irodalmi, nyelvészeti, régészeti stb.) kutatások mellett természettudományi kutatásokkal is számolni kell, mindenekelőtt a környezetvédelem, a geológia, a flóra- és faunakutatás, a genetika, a talajbiológia, a meteorológia, a számítástechnika stb. területén. Mindehhez stabil szellemi és műszaki bázisra is szükség van. Természetesen gondolni kell arra is, hogy a tanároknak lakást, a diákoknak szállást és menzát kell biztosítani. Szóval akad itt tenni- és építenivaló bőven. Nem is menne a dolog egyik napról a másikra, talán még 5—6 év is kevés lenne hozzá, de ha komolyan gondoljuk, amit elképzeltünk (az egységes csehszlovákiai magyar oktatási rendszer kiépítését az óvodáktól egészen a főiskoláig) akkor vállalnunk kell minden nehézséget. Azt hiszem nem kell külön is hangsúlyoznom, milyen szellemi kisugárzása lehetne egy önálló csehszlovákiai magyar tanárképző egyetemnek, amely nemcsak bennünket gazdagítana, hanem Csehszlovákia minden nemzetét és nemzeti kisebbségét is. Végezetül még néhány megjegyzést ahhoz a vitához, amely a leendő pedagógiai főiskola székhelyének a megválasztása körül bontakozott ki. A többség véleménye szerint az önálló magyar pedagógiai főiskolát nem Nyitrán, hanem a magyarok lakta vidéken (pl. Dunaszerdahelyen, Komáromban stb.) kellene megalapítani. Elvileg ezzel egyet is lehet érteni, de a gyakorlati szempontok (és a sürgető feladatok) átmenetileg kompromiszszumok elfogadására kényszerítenek bennünket. Az általános iskolai tanárképzésnek Nyitrán hagyományai vannak, ott tehát viszonylag rövid idő alatt újjászerveződhetne a hetvenes évek elején elsorvasztott csehszlovákiai magyar tanítóképzés. Ezzel párhuzamosan az arra legalkalmasabbnak Ítélt városban meg kell kezdeni az önálló magyar pedagógiai főiskola, illetve tudományegye» tem kiépítését. Az elvégzendő feladatok közül azt hiszem a névválasztás gondja Ígérkezik a legkellemesebbnek (mivelhogy lesz már mit elnevezni); én Jedlik Ányosra vagy Konkoly-Thege Miklósra voksolnék. LACZA TIHAMÉR SE AGY, SE KÜLLŐ Ezt az embert Franco Sbarrónak hívják, és nemrégiben valami egészen különlegeset talált ki; az ötvenéves férfi — akit az egész világ úgy ismer, mint a többszörös milliomos távol- és közel-keleti vevők számára készülő speciális autók tervezőjét és konstruktőrét — készített egy motorkerékpárt. Persze, nem megszokottat, hiszen akkor nem is ő lenne Franco Sbarro. A konstruktőr ugyanis ezúttal a kerekek helyére — lyukakat tervezett; megcsinálta az igazán nagy trükköt; a kereket kerékagy és küllők nélkül! Először 1894-ben Dión grófja volt az, aki ki akarta küszöbölni a forgótengelyt mint kerékközpontot, a kékvérű úrnak azonban nemigen volt sikere egykerekű motorjával, melyben a vezető is és a hajtómű is egy óriási kerék belsejében foglalt helyet. Sbarro azonban több sikert remél, és öntudatosan hirdeti a „kerék új korszakát”. S hogy találmányából hasznot is tudjon csiholni, egy régi vevőjével, Dominique Mottassal megalapította a Sbarro-Mottas Engineering nevű céget Lausanne-ban, melynek célja annak a nyolc találmánynak a nemzetközi értékesítése, melyet a svájci barkácsoló a kerékagy nélküli kerékhez kifejlesztett. Sbarro mester legelőször motorkerékpáron valósította meg új ötletét; ebből két új prototípus is keletkezett. Az első modellnél a tervező megtartotta a villás felfüggesztést, a második prototípusnál azonban már teljesen elhagyta a hagyományos kormányvillát: az első és a hátsó felfüggesztés közvetlenül és mereven csatlakozik az egyliteres, négy hengeres meghajtású motor karosszériájához. Csak egyetlen ponton azonos mindkét gép, éspedig az első és hátsó kerék felerősítésében; mindegyiknél egy két centiméter széles fémgyűrűre van felszerelve a kerék, mely átmérőjében megfelel egy hagyományos keréknek, csakhogy az új kerék a fémgyűrű körül fut golyóscsapágyon. — A kerékagy nélküli kerék ily módon tulajdonképpeni szerepére, a kerékköpeny megtartására szorítkozik — mondja Sbarro —, miután csak a kerék legkülső pereme van összekötve a felfüggesztő elemekkel. Az új konstrukció egész ereje egyetlen logikus területre korlátozódik: a talajjal való érintkezés pontjára. A svájci olasz az új kerék előnyét a könynyebb kezelésben, a jobb fékezési lehetőségben látja, és abban, hogy elkerülhető vele a felesleges erőátvitel, mely a kerék központján vezet keresztül, és „kiesik" a mechanikus felépítmény, ami jelentős súlymegtakarítást jelent. A szakemberek azonban kételkednek az új kerékpárban: attól félnek, hogy a nagy tömegkoncentráció a külső kerékátmérőn nagy centrifugális erőt eredményez, ami magával hozza a rosszabb úttartást is, mivel ez az erő megpróbálja a kanyarban kiegyenesíteni a motorkerékpár útját. De az ilyen kritikák nem nagyon zavarják Sbarrót; ő a Neuenburgi-tó körüli keskeny utakon tesztelte éjszakánként a masináját — sikerrel. — A fékezés és gyorsítás olyan ezzel a motorral, mint egy álom — áradozik éjszakai túráiról. Sbarro egyáltalán nem gondol szériagyártásra, sokkal inkább a találmány eladására. Neves japán és olasz motorkerékpár-gyártók máris érdeklődnek iránta, fejlesztési főnökeik Grandsonban egymásnak adják a kilincset. S hogy ez továbbra is Így folytatódjék és továbbra is beszéljenek róla, arról az ügyes ember maga gondoskodik; a csodakerék feltalálója legújabban épített egy tizenkét hengeres álomautót, melyben a sofőr egy hatalmas plexiüveg kupola alatt hever, s melynek 350 lóerős Jaguár-motorja van. Az álomkocsi igazi szenzációja azonban a négy kerék. Sbarro nem másra építi ötletét, mint egy túlméretezett golyóscsapágyra, melynek belső fémgyűrűje kapcsolódik a karosszériához, a külső gyűrű pedig már maga futóterület. Kész a kerékkonstrukció, melyből nem látszik más, mint egy mély lyuk; hiányoznak a kerék megszokott belső részei, a kerékagy. a küllők vagy a dísztárcsa. Fékként Sbarro — akárcsak motorkerékpárjainál — belül elhelyezett tárcsaféket használ, s nemcsak a kerék felfüggesztésében, de a meghajtásnál is szokatlan megoldást alkalmaz: az álomkocsiban lánc hajtja meg a hátsó kerekeket. Sbarro a közeljövőben a Forma 1 -es rakétáknál is alkalmazni akarja a kerékújitást, melynek előnye a könnyebb súly és a jobb kormányozhatóság lenne. Az persze még kérdéses, hogy az új kerék tartós sikert arat-e, de az máris biztos, hogy a kerékről alkotott évezredes elképzeléseink alaposan megváltoztak. És Sbarro nem lenne Sbarro, ha nem kísérelte volna meg a szakítást a tradíciókkal. (IPM) A motorkerékpár nyergében maga a feltaláló, Franco Sbarro 16
