A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1990-02-09 / 6. szám

Magyar égtájak

Megütötte orromat a savanyú szaga. Olyan volt, mint a csigáé, amit fehér bádogkocsin árulnak, egy tál citromos vízben. Bársonygalléros felsőkabát feszült rajta, szilvaszinű vagy sötétlila vagy színehagyott fekete télikabát. Legalább három ruhára gombolta rá, talán egész viselhető vagyonára. Látszott az arcáról, hogy töpörödött kicsi öregasszony szárad a vastag tömések alatt. Megfeketedett ezüst Madonna-érem függött a hajtókák közt a nyakában, talán egy zarándoklat emléke a Rózsafüzéres Madonnához Pompeiben, valamikor a század elején; középen elválasztott, zsíros hajáról fekete csipkefátyol fityegett a két vállára. Kifakult fekete csipkéből volt a kesztyűje is. Gyúlékony augusztusi hőség csapódott be a vonatfolyosóra ; ingujjban szorongtunk a nyitott ablakoknál. A látóhatáron, tompán villogó fémtartályok közt földgáz lángolt, mint valami hamis színpadi tűzvész.

— Jól késünk — motyogta az öregaszszony, s végigmért. Kihívó tekintete engem tett felelőssé az olasz vasutakért.

— De bizony egy percet se késünk, néni. Pont hétre bent vagyunk Nápolyban.

Úgy meredt maga elé parázsló szemével az összevont arcában, mintha sose méltatott volna megszólításra. A derekamig ért, talán valamivel följebb.

Öreg pálmák omló vakolatú, emeletes villákat legyeztek a töltés mögött. Elhízott, foghíjas rabnök a ragyásképű, lerongyolt, földönfutó basákat. Szemlátomást a fák is, a házak is belefáradtak, hogy örökké tartón a világ legszebb öblére és daltermő éjszakákra voltak ítélve.

— Már rég ott kéne lennünk — ismételgette magában, de a szavak éle mégiscsak nekem szólt. Megpróbált lábujjhegyre ágaskodva kitekinteni a mozdony felé. Éppen kanyarba fordult a vonat; az előző kocsi eltakarta a pályát.

— Dehogy kellene! Mondom, hogy hétre beérünk Nápolyba.

— Ki akar Nápolyba menni? Én Torre Annunziatába megyek.

— Ja úgy! Akkor meg éppenséggel nincs baj, két állomás van előtte, aztán odaérünk.

— Kettő?

Egy szavamat sem hitte el.

— Kettő, néni, kettő.

— Az úr honnan jön?

— Salernóból.

Ádáz harag ült ki a vonásaira, vérbosszúkból örökölt, személytelen törzsi harag.

— Nem ismerem a salernóiakat.

— Én se, néni. Csak éppen onnan jövök. Majd szólok Torre Annunziata előtt.

A vonat lassított. Egy fiatal parasztpár cihelödni kezdett mögöttük a fülkében; a férfi tarka kendőkbe kötözött szalmakosarakat szedett le a pakktartóból.

— No végre — morogta az öregasszony. — No, csakhogy.

A gonoszak. A betyárok. Ekkorát késni!

Ez mind nekem szólt. Én voltam felelős az olasz vasutakért.

A házaspár kigyömöszölte cuccát a fülkéből, s a zsúfolt dél-olasz vasutakon szerzett strófos fordulatokkal a kijárat felé nyomult. Az öregasszony utánuk.

Elkaptam a könyökénél.

— Hé, hé, néni! Ez még nem az a hely, ahová igyekszik.

Meg se fordult, csak rántott egyet a karján. Hol fog ma hálni ez a bolond, miféle jótét telkeknél a magára szedett rongyaival, csipkefátylával, csipkekesztyüben s a védelmező Madonnával! Különben bánom is én, ha olyan makacs, hogy ki se néz az állomás nevére.

De az öregasszony hirtelen gyanút foghatott. Egy bogárfejű kis tengerészkatona állt a folyosó végén, az utolsó ablaknál. Nem tudom, miféle mondókával szólíthatta meg, amikor az ajtóban mégiscsak leszakadt a parasztpárról. Láttam azonban, hogy a jelbeszéd engem is belekever a dologba; visszamutogató, indulatos mozdulataiból ítélve alighanem elsőfokú vádlottként. Én ugrattam be, valami kártevő idegen ördög vagy éppenséggel a salernói fösátán parancsára, hogy rossz helyen szálljon le. A matróz csóválgatta a fejét, milyen gonosz a világ, Istenem, milyen is a világ, mennyire kell vigyázni, tele van a pokol utazó ügynökeivel. A fiú délolasz, gondoltam, idevaló szarvasbogárka, egymásra találtak, most már legalább megmarad a védőszárnya alatt.

A leprás villák úgy tüntettek a sebeikkel, mintha meg akarnák zsarolni aranycirádás erkélyért, eperszinű festékért, porcelán Mária-szoborért, hercegi kertészért s kovácsolt lámpásokért koronás húgukat, a tengeröbölt.

A savanyú szagára lettem figyelmes. Mellettem állt megint, a könyökömnél. Nem tagadom, jólesett a bűnbánó bizalma.

— A második állomás, néni. Szólok idejében.

Most már én is a fogam közt beszéltem, csak úgy magamhoz, hogy valamiképpen eloszlassam a gyanúját. Én lettem volna legjobban meglepve, ha válaszol. Pedig válaszolt.

— Az a matróz, ott ni, Porticiból való.

— Porticiból? Akkor igazán megbízhatik benne. Hiszen Torre Annunziata szomszédjában lakik. Mit mondott magának, néni, hol szálljon le?

Pusmogott valamit, nyilván nem a kérdésemre. Alattomos vigyorgással hirtelen a szemem közé lőtte:

— Apám volt ám Salernóban. Azt mondta, megpökdösnek ott minden krajcárt; apád-anyád ide jöjjön. Meg ám, olyan piszok zsugoriak.

— Elhiszem, néni, de értse meg, nem vagyok odavaló. Másfél napot töltöttem a városban, egy lelket se ismerek. Mit mondott magának a matróz Porticiból?

A vonat fékezett; az öregasszony eszeveszett riadalommal próbált felkapaszkodni az ablaknyilásra. Elhagyott a türelmem, s fölemeltem a nyakánál fogva. Olyan nyápic volt a nyaka, mint egy beteg csirkének. Reszketett az izgalomtól vagy a félelemtől vagy a gyűlölettől, talán mind a háromtól.

— Nyissa ki a szemét, ott az állomás. Mi van ráírva? Látja?

— Látom hát — sziszegte a hüvelykujjam s a tenyerem közt. — Látom, hogy hosszú.

Hosszú! Elernyedt a kezem, s arcomig lobbant a szégyenkezés. Az öregasszony nem tudott olvasni.

— Igaza van, ez is hosszú név. De nem Tőrre Annunziata. Higgye el, néni, higgye el no, hogy még nem az.

Az ember bűntudata, ravasz önvédelemmel, rendszerint olyan mulasztások, kínzások és megalázások miatt tör ki, amelyekről nem tehet. Igazi bűneinkre mindig van kibúvónk. Kibúvónk? Gyötrés közben nem győzzük szánni magunkat, mint aki a szenvedő félnél is jobban szenved. Engem is oktalan bűntudat égetett az analfabéta öregasszonyért, pedig nem voltam se az apja, se az ura, se a plébánosa, se a védőszentje, se a közoktatási minisztériuma, amely elfeledkezett annak idején az elemi oktatásáról.

— Rokonai várják Torre Annunziatában?

— Rómában él a lányom. Ritka hitvány ember az ura. A másik lányom meghalt. Szent volt szegényke, a szentek szentje, hogy az Isten nyugtassa!

— Hát akkor kihez megy?

A magára pakolt ruháktól akár holtig tartó kvártélyra készülhetett.

— Ott mi ég?

Olyan fenyegetően kérdezte, mintha lángban állna Torre Annunziata, s én gyújtottam volna fel. A matróz nyugtalanul felénk pislogott a folyosó végéről. Talán csak azért, mert közeledtünk a városhoz, talán az idegen ördögtől féltette az édes földijét, de óvatos dél-olasz létére még nem tudta, miképp mentse ki a körmeimből megpörkölödés nélkül.

— Ég a földgáz. Nincs tűz, ne féljen.

Amióta megszorítottam a nyakát, sunyi

kacérkodással sandítgatott rám. Tudta, hogy én vagyok a Férfi, tehát a Törvény vagy

19