A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-02 / 5. szám
••• Tulajdonképpen maga sem tudja, mikor támadt benne ez a hivatalos utak iránti ellenszenv. Nem szokta meg a fárasztó utakat sem autóbusszal, sem vonattal, a vendéglői kosztot, amiket hol megevett, hol nem. Most is egy harmadosztályú vendéglőben csücsül és fogytán fogy a türelme. Várja, mikor veszi már észre valaki a felszolgálók közül. Végre erre is sor kerül és gyorsan, csak úgy találomra rendelt is magának valamit. A további unalmasnak Ígérkező várakozásból egy hang riasztotta fel: — Megengedi, hogy egy pillanatra leüljek? Kissé meglepetten nézett a hölgyre, akihez a hang tartozott és szótlanul bólintott. — Rendelt már? — hallotta az újabb kérdést. — Igen — felelte gépiesen, bár kissé álmélkodva. A hölgy feltűnés nélkül intett a fejével a pincér felé. Az odalibbent és suttogva tanácskoztak, aztán sietve eltávozott. — Nem lesz baj. ha töröltettem a rendelését ? — kérdezte a hölgy és határozottan tekintett rá. Fel akart háborodni, megkérdezni, hogy mit képzel tulajdonképpen, de aztán erőt vett magán. — Nem értem. Ez volt minden, amit mondani tudott. Tovább nem is mondhatta volna, mert megjelent az asztaluknál a pincér és két pohár cinzánót tett eléjük. Tekintetével hol a pincért, hol a hölgyet fürkészte. A tanácstalansága egyre nőtt. Mit jelentsen ez? Az eltelt hosszú évek utazásai során még sosem fordult elő, hogy a vendéglőben idegen nö rendeljen neki, sőt azt a bátorságot is vegye magénak, hogy lemondja a rendelését. Tévedés, véletlen vagy kaland? — Ez megfelel aperitivnek? — Vagy valami mást? A kérdésre megállt -a pincér, mindenre készen. Mivel szóhoz sem jutott az ámulattól. a hölgy intett a fejével, mire a pincér magukra hagyta őket. Ő meg csak hallgatott és várt. — Iszunk? — folytatta az ismeretlen hölgy. Még mielőtt ö szóhoz jutott volna, folytatta: — Üdvözlöm a városunkban, Karel úr! Újabb meglepetés. Hirtelenjében szóhoz sem jutott. A kérdés „Honnan tudja a nevem?" meg „Honnan ismer?" kimondatlan maradt. A hölgy nem hagyta, hogy felocsúdjék meglepetéséből: — Ugye nem tévedek? A kérdés ismét válaszolatlanul maradt, s ö egyre zavartabb lett. Csak nézte az előtte ülő nőt és sejtelme sem volt, miként vélekedjék erről az egészről. Igen. Karéinak hívják, de nem téveszti-e össze ez a nő valakivel? Nem véletlen ez az egész csupán? Nem valami nagy tévedés ez az egész színjáték? — Hát akkor igyunk! Legalább mindketten emlékezünk — mondta a hölgy és komótosan fenékig itta a poharát. Kiitta ő is. A hölgy most hallgatott a balján, mintha élvezné a helyzetet, amibe hozta őt. Mondani akart valamit, de a pincér épp teríteni kezdett. — A legjobbat rendeltem a mai étrendből. Remélem ízleni fog. A magyarázkodást meg hagyjuk ebéd utánra, kávé közben. Rendben? Nem tudta, mit feleljen. Ellenkezni fölöslegesnek látszott. Úgy döntött, hogy vár. Megpróbált kutatni az emlékezetében. A nö arca azonban nem emlékeztette senkire. Legalább ötvenéves lehet, az világos volt számára. De hogy hova tegye, sejtelme se volt. A pincérek eközben példás módon cserélték a tányérokat meg az ételt, ami valóban kitűnő volt. Láthatóan pontosan teljesítették asztaltársa minden óhaját. Végre sor került a kávéra. — Majd kezdem én, ha megengedi — LADISLAV ZUZINEC ÉVEK MÚLTÁN mondta végül a hölgy az első korty kávé után. Tüzetesebben szemügyre vette, de tovább hallgatott. — Aligha gondolt rám az elmúlt évek során, én viszont annál többször. Lapozzunk csak vissza húsz évet az emlékezetünkben — kezdte, majd elhallgatott, mintha szándékosan hagyná, legyen ideje emlékezni. Ez a mondat meglepte kissé. Mindent várt, csak azt nem, hogy valaki a fiatal korára emlékezteti. Hisz akkortájt alig volt húszéves. Igen, mindjárt az érettségi után ápolóként dolgozott egy kórházban. Az egyetemre nem vették fel, pedig ö mindenáron orvos akart lenni — pszichiáter. Erről álmodott, ezért ment erre az osztályra. Úgy tanulgatott mindent, mint elsős az iskolában, aki fél tollat venni a kezébe. A kezdeti tanácstalansága fokozatosan elmúlt. Mindenki segített neki, magyaráztak, tanítgatták: az első injekciót, inzulinos kúrát, az elektrosokkot... Milyen rég is volt! Ismét jobban szemügyre vette az ismeretlen hölgyet. Páciens? Nem emlékezett rá. A nö is észrevette tanácstalanságát és elmosolyodott. — Beňačkáné, 38-as szoba. Most üzemvezető vagyok ebben a vendéglőben. Szavai nyugodtak voltak. Ismét hagyott neki egy kis időt, hogy emlékezzék. Végül mégiscsak a hölgy szakította meg a csendet, ami közéjük telepedett. — Annyi mindent szeretnék elmondani magának ennyi év után! De nem tudom, hol kezdjem. Emlékszik már? Tentamen suicidi — ez volt a diagnózisom — mondta kissé röstellkedve. Ez a diagnózis mintha sejtetne valamit. Igen. lehetséges, hogy ö az. Eszébe jutott, mennyire meglepte akkor az a diagnózis. Öngyilkosság? Egy ilyen szép asszony?! Csodálkozott akkor. Nagyon hihetetlen volt neki, de úgy bánt övele is, mint a többi páciensével. S ezután került sor a férjével való összetűzésre. Igen. Most már pontosan emlékszik. Látogatási nap volt. Megjelent a férj is. A hangnem, ahogy megszólította, sejtetni engedte, hogy kissé az alkohol hatása alatt áll, ennek ellenére kihivta az asszonyt. Rövid idő múlva hangos szóváltást majd püfölést hallott az előcsarnokból. Kirohant a rendelőből. Tekintete a két verekedő személyre esett, akik értelmetlen szavak kíséretében viaskodtak egymással. Nyomban közbelépett, a nőt bekísérte a szobájába. Keservesen zokogott, ö meg egyre kereste a vigasztaló szavakat. Kis idő múlva hallotta csöndes szabódását: — Hagyjon engem, kérem! Elment, magára hagyta. Végezte a dolgát, mint máskor. Vacsorakor már nyugodtnak látszott az asszony. Szó nélkül bevette az orvosságokat, amiket adott neki. Azt viszont látta rajta, hogy szégyellj a történteket. Kéthárom nap múlva odament hozzá a hölgy és zavartan magyarázkodott. Aztán hirtelen kirobbant belőle: — Két kislányom van. A férjem alkoholista. Amíg csak engem bántott, s a lányokat békén hagyta, eltűrtem a jeleneteit. De napról napra rosszabb lett. Már nem bírtam tovább. Az erőm elhagyott. Épp azon az estén a kezem ügyébe került a čikulis üveg (tisztítószer). Gondolkodás nélkül inni kezdtem a tartalmát. Nem voltam képes levenni az üveget a számról. Hogy mi lett azután, nem tudom. Itt tértem magamhoz az osztályon. És most itt vagyok. Ez a hosszú és csendes vallomás közelebb hozta őket egymáshoz. Egyre többet mesélt neki magáról meg a gyerekekről. A jövőről azonban sose tett említést. Aztán elment. Jöttek újabb páciensek és ő gondoskodott róluk, ahogy kellett. Az egyetemre ezután se vették fel. Ifjúkori álma lassanként szertefoszlott. Felcserélte a mostani foglalkozásával. — Tudja, hogy szerettük magát? — akasztotta meg az emlékezés áradatát a nő hangja. — Nagyon fiatal volt még akkor, mégis volt mindenki számára kedves, megértő szava. — S most hogy megy a sora? — kérdezte, de nyomban röstelleni is kezdte magát a nem éppen legszerencsésebben megfogalmazott kérdés miatt. — Jól. Egy hónappal azután, hogy elengedtek a kórházból, beadtam a válópert. Mindjárt elválasztottak bennünket. A lányok felnőttek, férjhez mentek, és ma már nagymama vagyok — mondta büszkén mosolyogva. — Gratulálok — mondta őszinte tisztelettel. Aztán csak nézte az előtte ülő hölgyet. Nyugodt, kiegyensúlyozott egyéniség. Távolról sem az a megviselt asszony, aki hozzájuk került az osztályra. Egy olvan személyiség ült előtte, aki megbékélt, sz/ not vetett mindennel, amit az élet hozott J útjába. Ahogy a vonat hazafelé vitte, a fülében még ott csengtek az előbbi beszélgetés foszlányai. Főleg az egyik mondatra emlékezni fog: — Tudja miért nem felejtettem el magát soha ? Mert maga mellett döbbentem rá, ismertem meg, hogy létezik még együttérzés, meleg emberi tekintet. Vércse Miklós fordítása Folytatás a 16. oldaltól így a világ minden tájáról kiküldött újságírók és a tévénézők legszélesebb rétegei egyaránt meggyőződhetnek arról, hogy a nagy felbontású tévékép valóban vetekszik a mozifilm minőségével. A gyakorló tévénézőt érthető módon leginkább az érdekli, hogy mikor lehet élvezője a technika eme új csodájának. Mivel a HDTV gyakorlatilag kétszeres sávszélességgel dolgozik, aligha elképzelhető, hogy a földi adótornyok átállíthatok a szuperminöségű műsorok sugárzáséra. Egyedüli reális megoldásként a műholdas tévéadás kínálkozik. Emiatt nagyon valószínű, hogy századunk utolsó évtizedének kezdetén fokozatosan hídfőállásokat épít ki magának a HDTV a műsorkészítés és -szórás területén. Meg kell azonban jegyezni, hogy bár a műszaki kérdések megoldása után a nagy felbontású tévéadás összeegyeztethető lesz a jelenlegi rendszerrel, tehát a mai készülékeken is fogható lesz az új műsor, a tévétársaságok nem takaríthatják meg maguknak a nem kis költségeket : a stúdióberendezésektől kezdve a vágószobák technikai eszközein keresztül egészen a müsortovábbító rendszerekig és adótornyokig mindent meg kell vásárolniuk, mivel csak igy biztosítható, hogy a HDTV-készüléktulajdonosok valóban nagy felbontású tévéképet lássanak. Tehát a stúdiótechnika forradalmasítása elkerülhetetlen. A későbbiek folyamán az analóg — folytonos villamos jel formájában feldolgozott — kép- és hanginformáció digitalizálására is sor kerül. Ež a HDTV-vel kapcsolatban viszont újabb műszaki kihívást jelent: a megnövekedett frekvenciasáv miatt már megközelítőleg 200 Mb információáradatot kell másodpercenként feldolgozni. Ez pedig nem kis feladatot ró a szakemberekre. A fejlesztés jelenlegi iránya és üteme szerint minden bizonnyal az ezredfordulóra terjed el tömegesen a HDTV digitalizált változata. Persze, addig még sok minden történhet, ami egészen más irányba viszi a fejlődést. Csak a legkézenfekvőbb kérdésnél maradva: eddig még szó sem esett a térhatású televízióról. Pedig előbbutóbb az is napirendre kerül(het), hiszen már napjainkban is eredményes kísérletek folynak a kifejlesztésére. Hogy jelenleg ezen a téren mi a helyzet, az a kutatólaboratóriumok hétpecsétes titkai közé tartozik. Könynyen lehet, hogy nem sokáig. OZOGÁNY ERNŐ Fotomontázs: Král S. Klára 23
