A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-02 / 5. szám
A csehszlovákiai magyarok fóruma Böszörményi János a feleségével ségi Titkárság oktatás- és művelődésügyi szakelőadója ? — Hivatalunk magában hordozta a kor minden ellentmondását. Húsz év távlatából már teljesen világos, hogy az akkori politikai vezetés csak egy átmeneti időszakra hozta létre, korlátozott jogkörrel, az egyes szakminisztériumokkal kapcsolatban. Sajnos, az általunk javasolt magyar miniszterhelyettesek szinte az első pillanattól kezdve függetlenítették magukat az alig-alig működőképes kisebbségi csúcsminisztérium befolyásától. A későbbiek során ez nyilvánvalóvá is vált, hiszen átvészelték a konszolidációs időszakot és teljesen beépültek a diktatúra sémájába. Ez tanulsággal szolgálhat a jövőre nézve. Nevezetesen, hogy kisebbségi intézményeink felépítését más elvek alapján kell elképzelni. Meg kell teremteni népképviseleti testületeinket és ezek szerveiként kell működtetni nemzetiségi intézményeinket. Egy majdnem háromnegyed milliós nemzeti kisebbségnek föl kell tudnia állítani az önrendelkezési elv alapján választott képvisele— Egyáltalán nem erre gondolok. A diktatúra mechanizmusát kell feltárni és leleplezni, hogy soha ne ismétlődhessen meg. Elemezni kell, hogyan csapódott le a közéletben a tisztogatások és felelősségrevonások szintjén. A hetvenes évek elején megjelent egy cikk a Nové slovoban Megújhodási folyamat a nemzetiségi iskolákban címmel. A cikkben olvasható ítéletek, vádaskodások alapjául szolgáltak a személyes megtorlásoknak, az elbocsájtások nyílt vagy kikényszerített végrehajtásának, a megbélyegzésnek, stb. Érdekes összevetni a Nové slovo „konszolidációs" cikkének vádjait az 1968—1969-ben megjelent nemzetiségi vonatkozású írásokkal, mert minden a nemzetiségi sajtóban akkor megjelent írás, amely a nemzetiségi igényeket fogalmazta meg, az említett cikkben az ellenforradalmi tendencia ismérveként szerepel. Soroljam az ellenünk felhozott vádpontokat? A nemzetiségi oktatásügy fejlesztése iránti igény, a Magyar Pedagógus Egyesület megteremtésére tett javaslat, a Magyar Iskolák Szülői Szövetsége országos Önigazolás helyett szolgálat Beszélgetés BÖSZÖRMÉNYI JÁNOSSAL 1968. december 15-től 1970. április 1 -ig a Szlovák Szocialista Köztársaság kormánya Nemzetiségi Titkárságának szakelőadója volt. Perbetén született 1928-ban. A polgári iskolát Érsekújvárott, a tanítóképzőt Pápán végezte a második világháború után. A Komenský Egyetem levelező tagozatán 1954-ben szerzett tanári oklevelet. Volt iskolaigazgató, tanfelügyelő, csúcsminisztériumi szakelőadó-specialista. majd ismét tanító és a Járási Pedagógiai Központ kényszer-áthelyezéssel megbélyegzett filmotékása-könyvtárosa pártból való kizárása után. Élete során pedagógiai vonatkozású könyvet (Család és iskola. Az osztályfőnök és a szülők), tankönyvet, sok-sok irodalmi, módszertani cikket írt, s 1968-tól 1970 végéig, megszüntetéséig a Hét társadalompolitikai mellékletének, a Fórumnak egyik vezető publicistája volt. Nagyobb lélegzetű helytörténeti munkája ebben az évben jelenik meg a Madách Könyvkiadó gondozásában. 1965-töl él Dunamocson. utcára néző, háromszobás, összkomfortos családi házban. A szép belsőségnek, kertnek különös jelentősége van kényszerpályára állítása után. A számkivetettség esztendeiben megóvja családját a nélkülözéstől. — Előbb Dunamocsról mondj valamit! — Régen vízimolnárságáról és kézműiparáról volt híres. Most szövetkezeti falu, de lakóinak háztáji gazdálkodása valóságos mini farmergazdálkodás. Kis területen nagy hozamokat érnek el. Irtózatos fizikai megterheléssel természetesen. Szinte éjt nappallá téve. A fiatalok, illetve a középkorúak idönap előtt megrokkannak, civilizációs betegségek következtében. A jólétnek ilyen ára van ... — Csendes forradalmunk kezdeti szakaszában gyakran elhangzott 1968 emberarcú szocializmusa továbbfolytatásának szándéka. Hogyan látja ezt egy 1968-ban elkötelezett nemzetiségi közéleti ember, a rövid időre kibontakozó nemzetiségi intézményrendszer négyesfogatának egyik tagja, a nemzetiségi miniszter felügyelete alá tartozó Nemzetidéi, önálló politikai intézményrendszerét. Az autonóm jogkörű politikai és kulturális intézményrendszer igazi egyenrangúságunk tartópillére, nyelvi gondjaink megoldója, a törvénnyel biztosított kétnyelvűség, a községnévtáblák kétnyelvűségének szavatolója! — Még nem válaszoltad meg teljesen, hogyan látod az 1968-as reformfolyamatot huszonegy év távlatából ? — Erre csupán az a válaszom, hogy naplaink csendes forradalma már nem a létező szocializmus megreformálását célozza. A történelem ugyanis igazolta, hogy ez lehetetlen, mert diktatúra és demokrácia összebékíthetetlen. Talán szerénytelenségnek tűnik fel, de hivatkozom a jelentőségénél fogva a Hét előző számában közölt A humanizmus korparancs című írásomra. A két korszak összehasonlítása, értékelése a történészek feladata lesz, de már most is nyilvánvaló, hogy 1968 csak kiindulópontnak és nem folytatásnak tekinthető! — Hogyan Ítéled meg a kisebbségi magyarság szempontjából a helyzetet, miként vélekedsz a kialakulóban levő magyar nemzetiségi képviseletről ? — A részünkről delegált igen csekély számú miniszteriális jogkörű személy az új alkotmány kidolgozása és a szabad választások tekintetében jelentősnek tekinthető. Ezzel lényegében válaszoltam is a kérdésre, hogy a képviseletet átmenetinek tekintem, amelynek a legitimitását kizárólag és csakis a szabad választások erősíthetik meg. Ez természetesen nem kritika, ez a jogállamiság demokráciájának a függvénye a jövőben, mert a népképviselet a visszahívhatóság lehetőségét is magában rejti. Félreértés ne essék, a javasolt személyek iránt a legteljesebb bizalmat érzem, de csak a jövő döntheti el, hogy ez a bizalom meddig érvényes. Kisebbségi közéletünkben nem szabad megismétlődnie annak, ami a hazai magyar Írótársadalom közgyűlésén történt. Nem a természetes vitát kifogásolom, hiszen Bibó István szerint a demokrácia „veszekedős", ez azonban nem jelentheti azt, hogy a vita öncélúvá váljék. — Azt akarod mondani, hogy a diktatúra által meghurcoltak, egzisztenciájukat vesztett tízezreknek nincs joguk most elégtételt kérni? mozgalmának kibontakozása, a Magyar Ifjúsági Szövetség megteremtésére tett kezdeményezések, stb. Nem tudom elhallgatni, hogy a cikket az Oktatásügyi Minisztérium nemzetiségi főosztályának akkori vezetője irta. Történészek feladata lenne felderíteni a már említett mechanizmust, a zsarolás és a megfélemlítés eszközeit. Ezekről, illetve következményükről szándékosan nem akarok többet mondani éppen a saját sorsom, de az elveim miatt is. A bűn, amit ellenünk elkövettek, ma már jóvátehetetlen, hiszen a megrokkant életek, a szociális kiszolgáltatottság, vagy a helyzetükbe belerokkant, esetenként az életet is feladó sorsokon már nem lehet segíteni. A megtorlás mechanizmusát azonban mindenképpen fel kell tárni, hogy intő figyelmeztetésül szolgáljon: milyen is a diktatúra a maga valóságában! Nem elvont eszme, hanem egy nagyon is megfogható valóság, amelyet személyek valósítottak meg, akikre nagyon is érvényes De Gaulle mondása, hogy a „törpe kisebbség diktatúrája a többség felett"! Csendes forradalmunk már megdöntötte a diktatúra hatalmi hierarchiájának csúcsát, s most le kell építeni annak alsó bázisait is. A megtisztulási folyamatnak végbe kell mennie, és ezt nem szabad sem megtorlásnak, sem üldöztetésnek tekinteni. — Hogyan látod az elmúlt két évtized nemzetiségi korlátozásait, illetve hogyan magyarázod? — Az úgynevezett konszolidáció kezdetén jelszóvá vált, hogy a „nacionalista" magyaroknak nemhogy több jogot nem kell adni, de kordában is kell őket tartani. A korda őrzői kis számú, a nemzetiségi érdekeket kiárusító, gátlástalan önjelöltek voltak, akik szerencsére ilyen vagy olyan formában az elmúlt húsz év során kiestek az idők rostáján, egyikük még diplomáciai bonyodalmat is okozott, mert túljátszottá szerepét és persona non grata lett odaát... Szép kis csokrot lehetne ezekből az „internacionalista" túllihegőkből összeállítani. Hitványságuk méltatlanná teszi őket megnevezésükre. Ez a fajta „nemzetiségi káder" minden szinten megtalálható volt, ott ültek a képviseleti szervekben, és hallgattak (ez volt a tisztük!), ők voltak az internacionalizmus „vasökle", tudományos címeket kaptak, és betöltötték a hazai magyar sajtót „eredeti" gondolataikkal az anyanyelvröl, a helyesen értelmezendő nemzetiségi magatartásról... Micsoda példaképek két évtizeden át! Annál nagyobb az öröm, hogy ennek ellenére, e két évtized minden korlátozása, téveszméje ellenére ismét rendelkezünk tettre kész, jól felkészült nemzetiségi szakemberekkel a társadalmi élet minden területén! Merem remélni, hogy a mai nemzedék meg fogja érteni a mi generációnk küzdelmét, és némi haszonnal merít is a mi próbálkozásainkból. — Szerinted volt-e véleménykülönbség az 1968-as magyar kisebbségi reprezentáció között a nemzetiségi kérdés megoldásának megítélésében ? — Nemcsak véleménykülönbség volt, hanem ellentét is, mert a kisebbségi magyar reprezentációnak lényegében két szárnya volt: egy konformista és egy nonkonformista. Az utóbbi a húsz év hatására egyre inkább radikalizálódott! A két irányzat közötti felfogásbeli különbségeket jól tükrözik az akkori publikációk is. Ezek közül a ma is időszerűek önmagukért beszélnek. — Sokunk számára emlékezetes a lapunkban publikált Jogunk magyarnak lenni című több részes tanulmányod.. . — 1968—1970 között számos cikket írtam a kisebbségi lét, a nemzeti önismeret és a nemzeti tudat kérdésköréről. Éppen az általad említett tanulmányomat bizonyos „hozzáértő" honfitársak megpróbálták félremagyarázni. Elméleti megállapításai azonban máig érvényesek, a szlovák—magyar közeledést szolgálták és szolgálják. Szeretném hinni, hogy ma is tanulságos Írásomat újra viszontlátom a Hétben. — Személyes sorsodról is beszélhetnél! — Nem szívesen teszem. Közvetlen környezetem körében ismert a sorsom a megtorlás két évtizedében: egzisztenciális és egészségi következményei nagyon is kézenfoghatóak. Mindaz is, ami ezzel összefügg: a létbizonytalanság és a másodrendű állampolgárként megélt két évtized. De hát erről néhány százezren tudnának beszélni. Ez a társadalom előtt közismert, és a személyesen megélt életsors elmondása most nem szolgálná a megbékélést és az új rend zavartalan építésének elkezdését. A demokrácia, szerintem, az egyenlő esély megteremtése mindenki számára. Azok számára is természetesen, akik a régi rendszerben jutottak helyzeti előrtyökhöz, de akiknek kvalitásai társadalmunk számára ma is hasznosak lehetnek. — Befejezésül hadd kérdezzem, milyennek látod a jövőt? — Csoda történt. Az eleddig egymásra acsarkodó kis népek valóban az eszmebarikádokon találkoztak, ezért rendíthetetlenül bízom abban, hogy a világpolitikai helyzet egy nagy történelmi esélyt adott a szomszéd népeknek arra, hogy békességben éljenek a sokat emlegetett európai házban, mert hiszen a demokrácia minden nép számára egy és oszthatatlan. És hogy békességben éljünk saját országunkban, ahogy Zdenék Mlynár 1968-as visszaemlékezéseiben írja a mára és számunkra különösen érvényes tanulsággal : „A remények és kívánságok vására volt, amelyben az egyéni vágyak összekeveredtek a politikai reményekkel, és ebből valamiféle ünnepi légkör alakult ki... A most kezdődő szebb idők nevében a nemzet hajlandó megbocséjtani a régi bűnöket!" MÁCS JÓZSEF T 6
