A Hét 1990/1 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-05 / 1. szám
mert szépnek csak azt véled mi egyszer már övé lett; vele hevertél, ha azt hitted, szerettél. a papból, kinek gyónói, a prédikációból, templom, parlament, kinpad: megannyi színpad; s mert minden célban ott van, ott van a holnapodban, gondolatodban, minden mozdulatodban; tányérban és pohárban, az van az orrban, szájban hidegben és homályban, szabadban és szobádban. hunyod-nyitod a pillád, mind az tekint rád; mint a betegség, veled megy. mint az emlék; mint víz a medret követed és teremted; kém/e/ődsz ki e körből? ő néz rád a tükörből? mintha nyitva az ablak s bedől a dögszag. mintha a házban valahol gázfolyás van. vonat kereke, hallod, rab vagy, rab. erre kattog; hegyen és tenger mellett be ezt lehelled: ő les, hiába futnál, fogoly vagy s egyben foglár; dohányod zamatéba, ruháid anyagába. ha magadban beszélgetsz, ő. a zsarnokság kérdez, képzeletben se vagy független. cikáz a villám, az van minden váratlan zörejben, fényben, a szív-hökkenésben; Beivódik, evődik velődig; eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe. fönt a tejút is már más: határsáv, hol fény pásztáz, aknamező; a csillag: kémlelő ablak. a nyugalomban, e bilincs-unalomban, a záporzuhogásban, az égigérő rácsban, néznél, de csak azt látod, mit ő eléd varázsolt, s már körbe lángol erdőtűz gyufaszálból. a nyüzsgő égi sátor: egyetlen munkatábor; mert zsarnokság szól lápból, harangozásból. a cellafal-fehéren bezáró hóesésben; az néz rád kutyád szemén át. mert amikor ledobtad, el nem tiportad; s így rád is ő vigyáz már. gyárban, mezőn, a háznál; lyának konzervatív többsége, konfliktusba került — ha egy jóakaraté figyelmeztetés orvén is — az országgyűlési ifjúság radikális hangadóival, s a Wesselényi és Széchenyi közt feszülő ellentéten sem tudott érdemben enyhíteni. A megosztottság, a forrófejűség, az intrikák, a kisebb-nagyobb önzések erősebbnek bizonyultak nála. S a végzetes döfés : a hatalom döntő ellentámadása, a Wesselényi-per előkészítése és saját megyéjének árulása. Ekkor már Kölcseynél is betelik a pohár. Megtudja, hogy megyéje utasítani fogja, a legfontosabb kérdésben, a jobbágykérdésben a konzervatívokkal szavazzon. Úgy dönt, visszavonul. Döntését elfogadhatóan — az első pillantásra talán szimpatikusán is — indokolja meg: minden korban szükség van az elvonultakra, a csendben gondolkodókra, akik a béke honába — mondjuk vidéki magányukba — visszahúzódva töprenghetnek a továbbvezető utakon, e perspektívákon, lehetőségeken. Ebben azonban duplán téved, s Kulin itt is a valószínűsíthető (a történelem által többszörösen szignifikált) választ adja. Először is az országos zsivajban épp a töprengő bölcs szava az, amely először elvész. Másodszor pedig igen nagy naivitás azt hinni, hogy egy kifinomult abszolutisztikus hatalom majd ott, az „Isten háta mögött" esetleg megfeledkezik róla és hagyja békében töprengeni. Igen, Metternich ezen a szálon is valóban reálpolitikusként viselkedik; a visszavonult Kölcseyt — hogy, hogynem — egymás után érik az orvnál orvabb szerencsétlenségek, megaláztatások, egyre nagyobb keserűségbe, meghasonulásba kergetve őt. Oldalról, másoktól pedig egyre jönnek a „jóakaraté" figyelmeztetések: hagyjon föl a szervezkedéssel Wesselényi érdekében. Nem hallgat oda, persze, s Így nem is csodálkozhatunk (ö még igen, ö még csodálkozott), hogy birtoka leég, tönkremegy. magát sokszorosan megalázzák, s amikor már jobbágyait is fellázítják ellene és a (hatalmat gátlásokkal bár, de kiszolgáló) „legjobb rokon", Kende Zsigmond, a megye képviselője is megvonja tőle támogatását, komoly veszélybe kerül. Ilyen körülmények között a sztoikus életbölcselet és a romantika morális pátosza — Kölcsey személyiségének két nagy erőforrása — egyaránt működésképtelenné válik. Darabbéli utolsó szavait a kancellárnak címezi: „... be kell, hogy lássa, a mi ügyünk nem magyar ügy csupán. Elvesznek ők is, ha mi elveszünk." Univerzális zöngéjű szavak, a haladás szükségességének mélységeit megvilágítók. Metternichet azonban ilyen szavakkal nem lehetett megnyerni (újabb történelmi összehasonlítás lehetősége a néző számára). Metternich ugyanis mindig csak annyit enged, amennyit kénytelen engedni. Minden trükköt bevet, erőszakot és finomabbat, „jó tanácsokat" sugall az atrocitások elszenvedőinek: a nagy cél érdekében tűrjünk el mindent, hallgassunk a „túlkapásokról", a „kis dolgokról". S hogy közben épp a cél vész el? Érdekli ez a sunyi hazugságok kiagyalóit? A radikálisok persze ott is keményre játszanak. Mi feláldozzuk magunkat, mondják. Meg vannak ezek örülve? — kapja fel a fejét erre a rendörminiszter. Még csak az hiányzik. Nem kellenek szentek, vértanúk. Glóriák. És a Wesselényi-per? Erre már a kancellár is rábólint. Különben is: „Enyém Európa legjobban kiépített rendőrsége, lehetetlen, hogy a történések kicsúszhatnak a kezemből" — mondja — mikor is? Alig másfél évtizeddel 1848 előtt. (A néző számára: újabb történelmi összehasonlítás csábítása.) Az utólagos történelmi igazságok azonban, sajnos, nem befolyásolhatják az adott kort: Kölcsey is összeroppan, elannyira, hogy a mélyekből már nemigen tud újra feltámadni. (Újabb kisértés a történelmi szerepekről való tűnődésre.) Az elkövetkező történések azonban fényesen bizonyítják, hogy kudarca távolról sem politikai kudarc: az akkor még eléggé erős hatalom ellenszenves győzelme egy végzetesen megtiport nagy ember fölött. CSÁKY PÁL KINCSÜNK AZ/Wť/WťElV Lenne egy javaslatom ... A zsolnai antikváriumban bőven akad magyar könyv is. Vásároltam ott eddigelé sok szép könyvet, régit és újat, néhány esztendővel ezelőtti kiadványt — mindig előnyös áron. Legutóbb szeptemberben jártam ott, és örömömre egy kedves kis könyv, pc* osabban füzetecske akadt a kezembe „A magyar iskolai helyesírás szabályai" címmel, amelyet 1906-ban adtak ki. A füzetecske mindössze 13X9 cm méretű, 64 oldal a tartalomjegyzékkel együtt. Ki tudja, mióta lapult szerényen a nagyobb könyvek mögött? A borítója már nem az eredeti, újra köttette valamelyik ismeretlen tulajdonosa, szép zöld, kemény borítót adtak neki. Mi ebben a kis könyvben a csodálatos, amelyet mindössze hat koronáért vásároltam? — kérdezhetné az olvasó. Sok minden, a jelentőségét, fontosságát nehéz lenne felsorolni és elmondani. De tömören: az előszóból mindjárt kiderül, hogy abban az időben, századunk elején, megvoltak ugyan a helyesírás szabályai, de azokat még az akadémia pénzén kiadott újságokban sem tartották be. A helyesírás terén jelentkező bajokon akart segíteni, főként a tanulóifjúságon, az akkori oktatásügyi miniszter, Wlassics Gyula, amikor „irányadóul" elrendelte az akadémia által kidolgozott helyesírási szabályok használatát és azonos célokra a kis füzetecske kiadását. A szóban forgó — szójegyzékkel is ellátott — könyvecske összeállítója, dr. Vargha Damján gimnáziumi nyelvtanár előszavában ezeket irta: „Szolgáljon ez a kis füzet hazám ifjúságának örömére, biztos s könnyű elöres nem érzed már, mi élni, hús és kenyér mi, mi szeretni, kívánni karod kitárni. bilincseit a szolga maga is gyártja s hordja; ha eszel, őt 'növeszted, gyermeked neki nemzed. hol zsarnokság van. mindenki szem a láncban; belőled bűzük. árad. magad is zsarnokság vagy; vadonként napsütésben, így járunk vaksötétben, s feszengünk kamarában, akár a Szaharában; mert ahol zsarnokság van, minden hiában. a dal is, az Hyen hű. akármilyen mű. mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg. ki voltál, porod is neki szolgál. haladására!" Egyben arra is utalt, hogy a füzetecske. amely akár a zsebben is elfért, mindig kéznél lehet. Azóta, mint tudjuk, a helyesírási szabályok többször is változtak, módosultak. A tudományban, társadalmi, gazdasági és kulturális életünkben végbement változásokkal párhuzamosan módosult a helyesírás és nyelvünk „nyelvtana" is. A nyelvtan és helyesírás mindig szorosan összekapcsolódott, egyik sem lehet meg a másik nélkül. Ezek régi igazságok és igények anyanyelvűnk oktatásának mezején ... Ám a kis helyesírási füzetecske tovább gondolkodtatott, megpróbáltam visszapillantani a tanulóévek élményeire, amikor a helyesírást tanították velünk, pontosabban: sulykoltánk belénk. Bevallom, nincsenek szép emlékeim. Lényegében a nyelvtant magoltuk, a helyesírási gyakorlatoktól, tollbamondásoktól, fogalmazási óráktól pedig féltünk. Helyesírási kézikönyvről nem hallottunk, igaz később (A magyar helyesírás szabályai, 1954-es kiadás) már eljutott hozzánk, de munkánkban, mondjuk fogalmazási órán, nem használhattuk, különben is úgy tekintettünk rá, mint minden rossz kútforrásra, amelyet megtanulni úgysem lehet. Nem tudom, mára mennyit fejlődött az oktatás, de részemről egy jó fogalmazási órát úgy képzelek el, amikor a tanulók nyugodtan használhatnak segédeszközöket, jegyzeteket, köztük a legfontosabbat, a magyar helyesírás szabályait. Köztudomású, hogy neves tudósok, költők és írók, újságírók, lektorok, valamint nyelvtanárok napi használati eszköze, akár szerszáma a helyesírásunk szabályait tartalmazó kézikönyv. De újra visszatérve a kis füzetecske kiváltotta eredeti gondolathoz, olyan könyvecske kiadására gondolok, amely akár a zsebben is elfér, vagy a búvár zsebkönyvekhez hasonlóan színesen, röviden, de átfogóan tartalmazná a magyar helyesírás szabályait. Ez lenne az én szerény javaslatom. MOTESÍKY ÁRPÁD
