A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-03 / 45. szám
/ Magas hegységekkel váltakozó szelíd gyapotmezők, kopár domboldalak, gyümölcsösökkel pompázó hegylábak mögött, Jugoszlávia, Görögország és Albánia hármashatáránál rejtőzik Európa egyik legszebb, s méreteiben sem utolsó tava, az Ohridi-tó. Korántsem olyan zsúfolt, mint a Balaton, korántsem olyan ismerj mint a Lago Maggie« A ni romszázötven négyzetkilométernyi kiterjedésű vízfelület egyharmada albán felségterület, de a vele közvetlen szomszédságban fekvő Preszpa-tavon már három ország, a görögök, a macedónok, és az albánok osztoznak. Nem kell a legmagasabb hegycsúcsra mászni ahhoz, hogy a kiváncsi szem egyetlen pontról három országra vethesse egyszerre a szemét. Aki ide jut, az nemcsak rálát e három Valódi utat, közutat bizony egyébként sem könnyű e sziklás, magaslati tájon építeni. Vasút máig sem köti össze a világot Nyugat-Macedóniával, ezért van az, hogy repülővel könnyen, és gyorsan megközelíthető. A táj központja Ohrid. Repülőtere kicsi, de annál elegánsabb és forgalmasabb. Jugoszlávia üdülőövezeteit nemcsak a tenger jelenti, hanem az Ohridi-tó partvidéke is. Az idesereglők zömmel belföldiek, akik talán a külföldiekkel zsúfolásig benépesült tengerpart, no meg persze az azok zsebéhez szabott árak elől „menekülnek" Ohridba. No nem azért, mintha itt különösebb olcsóságról lehetne beszélni... A tó egy hatalmas földrengés során jött létre. Hosszúsága harminc, szélessége tizen-A Szent Naum kőkoporsóját őrző kobstor MACEDÓNIAI KÉPEK Ohridi fürdözők országra, hanem az itt élő népek életébe is belelát, hiszen az országhatárok itt sem azonosak a nyelvhatárral. Macedónia nyugati területén máig is ezek a népek és a kuco-vlachok tekinthetők honosnak. Az emberi forgatagban nemcsak a nyelv, hanem a viselet szerint is könnyen eligazodik az idegen, hiszen az albánok fehér, a görögök fekete fejfedőben járnak, a többségi macedónok és a vlachok pedig fedetlen fővel, akárcsak az odasereglő turisták. Ami az itt élő népek összeférhetőségét napjainkban illeti, az bizony nem mondható eszményinek. Pedig az ősi táj, az egymásra épült kultúrák, a legtávolabbi múltba visszanyúló valódi és képletes utakat igazán járhatóbbá taposhatták volna napjainkra. Döngölik a kólót öt kilométer, a legnagyobb mélysége pedig alig van alatta a háromszáz méternek. Vize langyos, kellemes, tiszta, de ez csupán a tó nagyobbik feléről mondható el, mert forrásvidékén rendkívül hideg, és mindennél tisztább, valószínütlenül tiszta. Az idetévedő idegen egyik legnagyobb élménye kétségtelenül az lehet, hogy áll a forrásvíz partján, tudja, hogy ez a huszadik század huszonnegyedik órája, s életében minden bizonnyal most lát utoljára kristálytiszta vizet... hacsak még egyszer vissza nem tér erre a helyre. E tiszta forrástóból egy római-kori hid alatt folyik át a viz az Ohridi-tóra, hogy harminc kilométerrel távolabb Fekete Drim néven, folyóként folytassa útját a tenger felé. A forrástó fölött alig száz méternyi magasan dataikat elrebegjék, abban bízva, hogy óhajuk majdan valóra válik. Szent Naum válaszol is, mert a kút mélyéből hangok hallatszanak, ami persze nem egyéb, mint a viz, a bankók, a huzat surrogása a titkos mélységekben. Odalent a forrástóban pompázó szigeten s szerte a széles környéken nyüzsög a tarka embersereg, árusok ezrei kínálják mindenféle portékájukat, törökméztől egészen a pornókazettáig. Késdobálók és mutatványosok, zenészek százai, duhaj macedónok mulatozó ezrei, zamatos helyi borok, számtalan hangszer hangja — kiemelkedve közülök a magyar fülnek is ismerősen hangzó zurja, az ősi töröksíp. Tudjuk, ez a búsabb hangon szóló tárogatóként ismert mifelénk. Reng a föld, a kö, a gyep, a kavicsos vízpart, mert ezrek járják, döngölik egyszerre a kólót, s ha a sok emberkarika egyetlen karikává szerveződne — talán ezt a hatalmas tavat is körbefonná, persze csak akkor, ha az albán—jugoszláv országhatárt nem őriznék olyan szigorúan, mint amilyen szigorúan őrzik. A zene, az ének azonban Így is áthallatszik. Kép és szöveg: KESZELI FERENC Következik: A kagyló gyöngye a világ vége, az olaj- és fügefák, a csodálatos cédrusok közt ékeskedő Szent Naum-templom, a bizánci építészét egyik legcsodálatosabb, ám sokszor átépített remeke. Ebben a kolostorban tevékenykedett Cirill és Metód két jeles tanítványa, Kliment és Naum. Naum, aki Morvaországból, Rómán keresztül menekült ide a világ végére — itt, ebben a kolostorban nyugszik, a gyertyafüstös freskókkal díszített kupolák csendjében, mélyen, a pengevékonyra kopott kövek alatt, amelyek fölött a századok során oly sokszor leégett, vagy földrengés által pusztultak el a mindig újra, és mindig módosulva felépülő falak — máig is megőrizve a legősibb eredeti stílus lehelletét. A kolostor udvarán egy mély kútba tekint a turista. Nem hisz a szemének: a kút tele van papírpénzzel. Igen, most már érti, hogyan kerülhetett a vízre az a három bankó, amit délelőtt kihalászott. Alacsony címértékű pénz volt, a háromért egy féldoboz gyufát se lehet venni... A kút vize úsztatta ki a tóra a pénzt, keresztül a kövek rejtelmes járatain, az ujjnyi és deréknyi vastagságú vízmosásokon ... Turisták szórják a pénzt a kútba s a bankók, mint a békák ott hűsölnek a hideg köveken. Évente egyszer, Szent Naum ünnepén hivő búcsújárók ezrei és kíváncsiskodók tízezrei sereglenek ide — úgy mondják, a világ minden tájáról —, hogy megérinthessék a szent kőkoporsóját, s néhány szavas monNem a viz fölé hajló lomb tükröződik a vízben, hanem a több méter mélységben burjánzó növényzet ragyog át ilyen kristálytisztán... 17
