A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-07 / 28. szám
\iiiu li«{int%if ■ Hints... (Kazinczy halála s feltámadása a Mindenes Gyűjtemény hasábjain 1789-ben) A komáromi Mindenes Gyűjtemény 1789. szeptember 23-án megjelent XXV. levelének majdnem felét egy búcsúvers tölti ki. A költemény címe: A Kassai Kerületben a Nemzeti Oskolák Inspectorának Tek.fintetes) Kazinczy Ferentz Úrnak haláláról hiteles hirt hallván egy jó Barátja, szomorúságának bizonyságára, ás egyszersmind soha sem látott kedves Barátja emlékezetére, ez egynéhány Sorokat irta 25. Julii 1789. Az emléksorok írójuk megnevezése nélkül jelentek meg, ám beleolvasva a költeménybe, egyértelműen kideríthető a sorok szerzője: Pálóczi Horváth Ádám (1760—1820). Az ekkortájt már országszerte ismert, népszerű költő — a Hunyadi Jánosról szóló Hunníás című, 1787- ben megjelent höskölteménye a kor egyik legolvasottabb munkája — „a Magyar Tenger" partjáról, Füredről küldi Komáromba Kazinczyt búcsúztató sorait. S mint írja, nemcsak ő sirathatja a hű barátot, kivel „szapora" leveleket váltott, hanem gyászolhat a nemzet is „hogy nyelvünk tovább nyelvével szerentsés nem lehete". A búcsúvers megjelenése idején azonban már Pálóczi Horváth is tudja: a „hiteles hír" jelzője nem állta meg helyét. A három nap múlva kinyomtatott XXVI. levél ugyanis ismét egy verssel kezdődik: Ugyan azon jó Barát, meg-tudván, hogy a Kazinczy haláláról vett hír nem igaz volt; ez egynéhány sorban örvendí fel-gyógyulását; és egyszersmind a Betegnek panaszára felel. Pálóczi Horváth versében a „komor Hir"-rel folytat párbeszédet, „aki" szégyenli hamis hírmondását s ezért Kazinczy levelét megelőzve szárnyalt Füredre az örömhírrel. Négy heti késéssel megérkezik a „fel-éledt Barát" levele is, ám „fél holtat mutatnak tántorgó vonásai". E levél kapcsán jegyzi meg Pálóczi Horváth: „... az Elisiumról jőnek a panaszok ellenem". A görög-római mitológia boldogság szigetére, a másvilági Eliziumba „kényszerített" Kazinczy ugyanis Pálóczi leveleit hiányolja, amelyek a posta „jóvoltából" késve érkezhettek címzettjükhöz. Ismerve a korabeli hírközlési viszonyokat nem meglepő a fenti levélváltást kiváltó történet. Kazinczy, ki ez idő tájt valóban tanfelügyelőként járja kerületét Szepestöl a Kiskúnságig, Gömörtöl Beregig, 1789 májusában szepesi útjáról hazatérve, súlyosan megbetegszik. A május utolsó napjaiban kezdődő kór egyre válságosabbra fordul, s mint Toldy Ferenc Kazinczy Ferencz és kora című munkájában írja: „Kassának... híres és emberszeretö orvosa, Viczaynak nappali és éjjeli gondjai, a nála virrasztó édesanya ápolásai dacára napról napra enyészék a gyógyulás reménye; június 19-dikén lemondanak életéröl végképp . .. Kassa holtnak hirdeti, az irodalom emberei szerte az országban mint elhunytat siratják". (Kazinczy orvosa, a Toldy által is említett Kis-Viczay József (1746—1810), 1782-től Kassa városának orvosa, kezeli, majd 1796-ban Dayka Gábor költő tüdőbaját is — sajnos, ez utóbbi esetben a kór bizonyult erősebbnek.) Nem csodálkozhatunk tehát Pálóczi Horváthon, kihez csak „júliusnak húszadika tályán" jut el a „komor Hír, mellynél pedig nintsen serényebb állat", hogy hitelt adott a Kazinczy halálát újságoló Péczeli Józsefnek. A Mindenes Gyűjtemény szerkesztőjével Füreden, „a kútnál” találkozik össze Pálóczi Horváth s e hír vétele után veszi elő „szomorú Musám" író tollát. Ekkor születik meg a bevezetőben említett s a Mindenes Gyűjtemény XXV. levelében közzétett búcsúvers. Mindezt Pálóczi Horváth 1789. augusztus 8-án a felgyógyult Kazinczynak küldött leveléből tudjuk. Ugyanezen levélből az is kiderül, hogy Horváth el is küldte a búcsúverset barátjának. Váczy János, Kazinczy leveleinek összegyűjtője s közreadója valószínűleg nem tudhatott a búcsúvers Mindenes Gyűjteményben való megjelenéséről, ugyanis Pálóczi Horváth azon megjegyzéséhez „ezt írtam, a mit ide rekesztek", a következő jegyzetet fűzte...... a levélhez semmi melléklet nincs kapcsolva. Elveszett-e az, vagy tán a 234. alatt közölt versére céloz, nem tudjuk. Mi ez utóbbit tartjuk valószínűnek". A 234. alatti vers azonos a Mindenes Gyűjtemény XXVI. számában, a Kazinczy halálhírét visszavonó s felgyógyulásának örvendő verssel. így ez semmi esetre sem lehetett a levélhez „rekesztett" vers! Ellentétben tehát Váczyval, én a Mindenes Gyűjtemény XXV. számában közzétett búcsúvérssel azonosítom a Pálóczi leveléhez rekesztett, ám Váczy kutatása idején már elkallódott mellékletet. S valószínűnek tartom azt is, hogy mind a búcsúverset, mind ennek „cáfolatát" Kazinczy beleegyezésével jelentette meg Pálóczi Horváth a Mindenes Gyűjteményben. Visszatérve történetünkhöz, jogos a kérdés: milyen betegségben szenvedhetett az iró 1789-ben? A már idézett Toldy szerint „ideglázba esett". Az idegláz, vagy még korábbi elnevezéssel az „ínláz" (febris nervosa) Magyary-Kossa orvostörténész szerint a „hagymáznak", azaz valamilyen tifuszos megbetegedésnek felel meg. Közelebb jutunk a helyes kórisméhez, ha magához a szenvedő alanyhoz, Kazinczyhez fordulunk felvilágosításért. Természetesen nem várható, hogy az élet s halál mezsgyéjén egyensúlyozó iró e válságos napokban is feljegyezze „élményeit", ám majdnem másfél évtized elteltével, 1803-ban visszatér e csaknem végzetessé vált megbetegedés históriájához. 1803. február 10-én Kazinczy levágatja addig copfban hordott haját, s e nevezetes eseményhez naplójában a következő kommentárt fűzi: „Fogságom előtt minden ember copfot horda ... Én 1789 júliusában költem ki ágyamból egy nekem halálossá lehető rothasztó hidegből, s szeptemberben megkopaszodtam egészen. Midőn hajaim ismét megnőttek, éltem e betegség privilégiumával, túl azon, amint illett, s gömbölyegen hordám hajamat, mint a p/ebánusok s kálvinista papok ,.. 1794-ben némely szép uracska Budán elvágatta copfját, s a palatínus leizent, hogy megnyíreti őket egészen; mert ez akkor LrU KINCSÜNK AZ/WAWELV Nyelvi babonák (Tallózás egy hasznos könyvben) Az alábbiakban Szepesy Gyula Nyelvi babonák című, a budapesti Gondolat Kiadó által kiadott könyvét úgy szeretném ismertetni, hogy az a nyelvművelés szempontjából hasznos legyen azok számára is, akikhez ez az érdekes könyv nem jut el. Mik is tulajdonképpen a nyelvi babonák? Azoknak a nyelvi eszközöknek a helytelenné nyilvánítása, amelyek a nyelv rendszere szempontjából nem hibáztathatok. A szerző több évtizeden át tanulmányozta azokat a nyelvi eszközöket, amelyeknek a sajátosságait sokáig nem lehetett megnyugtatóan tisztázni és leírni, mert babonák szövevényeivel voltak körülvéve. Szepesy Gyula a könyv előszavában ismerteti azt az alapelvet, amelyet az egész nyelvközösség köznyelvi és irodalmi szinten használ, illetve használhat". Az idegen eredetű vagy idegen mintára keletkezett nyelvi eszközök közül helyesnek kell tartanunk azokat, melyeknek idegen eredete a magyar nyelvközösség tudatában már elhalványult, továbbá azokat, melyeknek idegen eredete fölismerhető ugyan, de nyelvünkben régóta használatosak és fontos funkciójuk van, s végül a nyelvünkbe nemrég került olyan idegen mintára keletkezett nyelvi eszközöket, melyek valamilyen szempontból hasznosaknak bizonyultak. Az alábbiakban a könyv, pontosabban annak szerzője alapján ismertetni fogom mindazokat a nyelvi eszközöket, melyeket a nyelvi babonák szerint nem szabad, a, szerző szerint — igen helyesen — nyelvünk színesebbé és kifejezőbbé tétele érdekében lehet anyanyelvűnkben használni. E nyelvi eszközöket egyetlen szempontból sem fogom rendszerezni, hanem olyan sorrendben ismertetem ezeket, amilyen sorrendben a könyv egyes fejezeteiben, írásaiban előfordulnak. Először tehát arról kívánok szólni, hogy az értelmiség körében elterjedt tévhittel (babonával) ellentétben a lenni -va, -ve igeneves szerkezet nem magyartalan! Tehát nyugodtan beszélhetünk így: „Ez is el van intézve", „Ki lett tagadva az örökségből" stb. Tévhit az is, hogy az „ö" személyre, az „az" pedig dologra vonatkozik. Egy példa Szenei Molnár Alberttól: „Ellenségeimtől megmentéi. És meg nem engedéd azoknak, hogy keservimen vigadjanak". Nem igaz az sem, hogy magyar ember a páros testrészek nevét csak egyes számban használhatja! íme a helyes ellenpélda Arany János Toldijából: „Térdre esett most a király lábainál". Nyugodtan használjuk a -lag, -leg ragokat is, ilyen szavakban, mint pl. folytatólag, előzőleg, stb. Nyelvi babona az is, hogy a nem személyt jelentő főnévre mindig az amely névmásnak kell vonatkoznia. Nyugodtan használható az ami vonatkozó névmás is. íme példa egy jugoszláviai magyar népmeséből : „Mátyás király azt mondta nekik, hogy megadja nekik a birtokot, ha meg tudják fejteni azt a három kérdést, amit ü feladott az ű vót katonájának". Régen a nyelvészek helytelenítették a -nál, -né/ rágós névszók használatát. Rácáfol erre az irodalom is: „Nyári napnak alkonyulatánáf, „Mondjátok-e az est óráinál" (mindkét idézet Petöfikölteményekből való). Egyes nyelvészek hadjáratot való szócska ellen. Pedig „a paradicsumben való gyimilcsiktül mundá neki élnie" idézet is, mely a Halotti Beszédből való, igazolja a „voló" — mai nyelven: „való" szócska létezését és használatát a legrégibb időkben is. Egészen zavaros mondatok születhetnek éppen a „való" szócska elhagyása következtében: „Az érdekeltek tárgyalni fognak a hajózásról a Csatornában". (Helyesen: „A Csatornában való hajózásról"). Nem igaz az sem, hogy a fog-os jövő idő használata helytelen! Hiszen pl. Petőfi is ezt irta: „Egész úton hazafelé, / Azon gondolkodóm, / Miként fogom szólítani / Rég nem látott anyám". De Mikes Kelemen „Törökországi levelek" cimü művéből is idézhetünk: „Ezután csak azt nézem, mikor fog kéd ideérkezni". További nyelvi babona, hogy a-nként. -nkint ragok közül csak a -nként a helyes, tehát óránként és nem óránkint, évenként és nem évenkint. Erre a nyelvi babonára is rácáfol az irodalom, pl. „Naponkint mind tovább nyúlt" (Tompa Mihály), vagy „Itt esténkint mind királyok vagyunk" (Ady Endre). Sokan kifogásolják az Olaszban, Spanyolban használatát Olaszországban, Spanyolországban helyett. Ez a rövidített alak a hatvanas években jelent meg nyelvünkben, bár nem újkeletű jelenség. Hiszen pl. már Zrínyi ezt írta „A török áfium ellen való orvosság" című művében: „Lengyelben azért nincs mit remélnünk", „Olasza harmadik szomszédunk". Vagy Arany János egyik balladájában ezt olvashatjuk: „Norvégban ők kiszállanak Egy szerdai napon". Mi a helyes? A „többek között" vagy a „többi között"? A nyelvi babona szerint a magyar nyelvben számnevekhez nem ragaszthatjuk a -k többesjelet. Tehát nincs kettők, hármak, négyek, többek, s nincs „többek között" sem, csak „többi közt". Ismét cáfol „többek között" az irodalom is: „Többek köztér., emlékezem" (Petőfi), „Többek közt, hogy tetszik neked ez a tajték?" (Vörösmarty). De az ilyen kifejezések is helyesek: „Százakra rúg a számuk", „Milliók nevében beszélt", stb. Igen érdekes a könyvben a nyelvi logikával foglalkozó fejezet, mely az afféle nyelvi babonák tarthatatlanságára mutat rá, melyek szerint nincs logika pl. a következő kifejezésekben és ezért használatuk helytelen: sétá-10
