A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-21 / 30. szám
Volt egyszer egy mesemúzeum .. „Mesés" szezonzárás a Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) együttesében • Sármándi — Dénes: Peti meg a róka zsákbégek katonáival együtt — négyezer megpróbált katonával együtt — helyőrségnek tettek meg. Kétezer felfegyverzett várbeli katonával tizenkét odzsak agát jegyeztek be. A lévai vár az Újvárhoz (Érsekújvár) tartozó szandzsákbég székhelye lett. Háromszáz falu népe jött el. hogy hódoljon nekünk. Megkapták a helyőrség védelmét." Mit mondjak, megható ez a minden túlzá sai ellenére is forrásértékű, a keleti gondolkodásmódot oly egyértelműen tükröző leírás. Cselebi mester valahol a mi Anonymusunk rokona, már ami a történeti realitások költői feltupírozását illeti, nagyotmondásban pedig egyszerűen verhetetlen. Az még csak hagyján, hogy rizstermesztésröl, a várban ötszáz zsindelyezett házról beszél (a városban talán, a várban a korabeli metszetek tanúsága szerint, a fele sem igen fért volna el), a török helyőrség számát is a tízszeresére nagyítja (a valóságban kb. nyolcszázan voltak), mindenre a korona az utolsó két mondat: a háromszáz falu népe török „védelmet" kapott. Akárha az egyik mai török értelmiségit hallanám: „Amikor Magyarországot együtt igazgattuk .. Mert nem mindenki gondolta ezt így. Cselebi uram. Példának okáért az a tizenhatezer ember sem, aki Cselebi uram szemlélődését követően háromnegyed évvel a lévai síkon megverte Ali pasa kétszer nagyobb seregét. A csatában kb. hatezer török és ötszáz császári katona esett el. Nagy veszteség volt maga Koháry István, füleki főkapitány és honti főispán, akit az egyik szemtanú hiteles leírása alapján egy janicsárgolyó sebzett halálra a csata délelőttjén. Holttestét először pompával Csábrág várában temették el, majd 1909-ben átvitték a garamszentbenedeki apátsági templomba, ahol Coburg Ferdinánd, akkori bolgár cár, a Koháry család leszármazottja, díszes síremléket állíttatott neki. Koháry István fia apja halálának helyén kápolnát. Léva határában pedig emlékoszlopot állíttatott a hős emlékére. CSÁKY PÁL A szerző felvételei búzatized 212 kejl, a kevert gabonáé 194 kejl, az összeadó 12 035 akcsa volt (= 180 forint). Kovárc — Kovarce Község a Tapolcsányi járásban. Már 1280- ban Koarch alakban lett feljegyezve. A név alakja arra enged következtetni, hogy néhány száz évvel korábban keletkezett a kabar népnévből, amely a magyar nyelvben kéthangváltozáson ment át, miután Kovárc alakot öltött. A török nyelvekből kölcsönvett szavak az első szótag -a- hangját -o-ra cseréli, pl. török arszlan = magyar oroszlán, a kabar és kazárból pedig kobar, ill. kozár lett. A másik hangváltozásra a -b-hangnák, -v-hanggá változására már láttunk példát Komárom nevének magyarázatánál (lásd Hét 1988. évi 15. sz.). A név szlovák alakja szintén nagyon régi. Valószínűleg egyidejűleg keletkezett a magyar névalakból a szláv helynévképzö felvételével. Az 1664. évi török adóösszeírásban már mint „város" szerepel. Az akkori viszonyokhoz képest népes és gazdag település volt. A fejadófizetök, azaz a felnőtt férfiak száma 118, a házaké (háztartásoké) pedi 98. A lakosság főleg gabonatermesztéssel, szőlőműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozott. Az évi búzatermés tizede 498 kejl, a kevert gabonáé 380 kejl, a musté 1 258 pintet tett ki. Az évi összadó mennyisége 29 750 akcsa volt (= 445 magyar forint). BLASKOVICS JÓZSEF 1. Az utóbbi esztendőkben közművelődésünk és művészeti életünk különböző fórumain — így a hazai magyar sajtóban is — több ízben szóba került, hogy a Csallóköztől a Bodrogközig elterülő tájon élő gyerekek bizony nincsenek elkényeztetve színi előadások tekintetében. Ebből viszont, tanulságként, egyszerre két dolog is adódik. Az egyik: ha a Matesz komáromi vagy kassai (Kosice) társulata egy-egy mesejátékot is műsorára tűz, az újra meg újra fontos és aktuális problémákat vet fel a csehszlovákiai magyar gyermekszínházi előadások nívójára, rendszerességére, közösségteremtő erejére vonatkozóan. De hasonló súllyal kezelendő a másik dilemma is. Nevezetesen az. hogy a gyermekeknek szánt hivatásos produkciók hazai magyar színházművészetünknek olyan elhanyagolt részterületét jelentik, amelynek sajátos szakesztétikája, dramaturgiája még csak vázlatosan sincs kidolgozva. Együttvéve mindez pedig több szempontból is komoly mulasztás. Mulasztás, mert a gyermeklélektan avatott értői szerint a gyerkőcök már öt-hat évesen is nyitottak a színházművészet befogadására. Természetesen, ebből a korosztályból azután a „klasszikus gyerekközönség" tipikus rétegébe is folyamatos az átmenet. A lélektan „mérnökei" nyilván okkal figyelmeztetnek arra, hogy ez a vagyvagy korszaka az érzelem és a racionalitás sajátos kettősségében. Más szavakkal: lényegében az identitáskeresés érzelmi viharokkal és mohó tudásvággyal teli évei ezek — a holnap közönségére is gondoló színház számára mindebből pedig az következik, hogy a gyermekeknek szánt színjátszás alulról többé-kevésbé meghatározható kortól kezdődik, ám felülről teljesen nyitott életszakasz. Talán hangsúlyoznom sem kellene, hogy ez az alapigazság egy nemzetiségi színház számára kétszeresen is megszívlelendő. Ezért jó, hogy a Magyar Területi Színház mindkét társulata egyre rendszeresebben játszik mesejátékokat is. Ezért kár, hogy játékszínünk üzemviteli gondjai — évadonként és társulatonként — legfeljebb csak egy mesejáték bemutatását teszik lehetővé. A „címzetten" ifjúsági előadások pedig teljesen hiányoznak a repertoánól. Mindezt egybevetve azután annak vagyunk szemtanúi, hogy a szóban forgó produkciókat a kisebb-nagyobb gyerekek jobbára „csupán" az iskolák jóvoltából, pedagógusi felügyelettel tekintik meg. A családi színházlátogatás közös öröme viszont évtizedek óta nem adatik meg a Csallóköztől a Bodrogközig elterülő tájon élő gyermekeknek és szüleiknek ... Pedig be jó lenne, ha szombat-vasárnaponként nem a tévé uralkodna mindennemű családi szórakozási forma felett! Persze, az is lehet, hogy némi leleménnyel még a jelenlegi keretek között is lehetne „pörditeni" egyet mind a komáromi, mind a kassai társulat megcsontosodott játékrendjén. Valóban nem nosztalgiából említem, de én még most, túl a negyvenen is élénken emlékszem például arra a vasárnap délelőttre, amikor az ötvenes évek legelején a bratislavai Új Színpad épületében, az akkori Állami Faluszínház magyar együttesének jóvoltából, anyám mellett ülve láthattam A lusta méhecske című mesejátékot — Ferenczy Annával, Gyurkovics Mihállyal s másokkal a főbb szerepekben ... Ilyen élményt nemigen felejt(het) el az ember. Ez modortalansággal elegy hűtlenség lenne. Mind az édesanyja emlékével, mind az (anya)színházával szemben. 2. Fenti mondandómat annak apropóján hozom föl, hogy a Matesz komáromi együttese Sármándi Pál — Dénes Margit: Peti meg a róka című zenés mesejátékéval zárta a szezont. A június közepén tartott bemutatón csillogó szemű gyerekközönség ült színházunk székházának nézőterén; és a felnőtt közönség — mert azért mi is voltunk jónéhányan — örömmel tapasztalhatta, hogy a gyerkőcöket szinte mindvégig lekötötte Lekvár Peti, a Róka és társaik kalandos története. Ezt azért lényeges papírra vetni, mert ez egyben minősíti is a kész előadást. Természetesen pozitívan, hiszen a gyerekek reagálása érzékeny műszerként azonnal jelez mindenfajta üresjáratot, hazug színpadi szituációt, vagy egyéb hamis felhangot. Része van ebben a szerzőnek, aki lényegében tanmesét írt, de nem annak szájbarágós fajtájából, hanem egy olyan történetet képzelt színpadra, amely sok elemet tartalmaz ugyan a mesék világából, mégis modem. Az újszerűbb ötletek mellett régebbi sémákat tesz maivá, s ezzel teremt hidat mese és valóság között. Ugyanezzel a módszerrel sikerül a didaktikus tartalmat is elviselhetővé, „fogyaszthatóvá" tennie. Ez az, amire a gyerekek is örömmel reagálnak, hiszen a darab világa így alapvetően emberi, s mint olyan, könnyebben befogadható. A rendező: Dráfi Mátyás viszont azzal van tisztában, hogy a darab dinamikájának és tempójának pillanatnyi esése is azonnali unalmat eredményez. Szerencsére, ilyen „esések" csak pillanatokra, rendezői pongyolaságok pedig csupán elvétve fordulnak elő. Erénye még az előadásnak, hogy Dráfi Mátyás szinészvezetése is átgondolt, s ezzel azt sikerült elérnie, hogy a szereplők kerüljék a konvencionális gesztusokkal élő szerepformálás külsődleges eszközeit. Telitalálat például a Boszorkány figurája, akit Varsányi Mária játszik a mesejáték egyik legizgalmasabb alakítását nyújtva. Nem a rossz megtestesítője, gonosznak sem gonosz, hanem inkább önző, akit jólesően ki kell nevetni; de időnként még sajnálni is lehet. Gyűlölni nem, szerencsére. Nehéz szerep jutott Vörös Lajosnak, aki a Rókát személyesíti meg a színpadon. Ö a simulékony, hízelgő állat „lelkét" is megpróbálja ábrázolni. Törekvése dicséretes, ám szándéka nem sikerűi eléggé kifejezően; igyekezetéből így helyenként csak a külső jegyek utánzására futja. Bár lehetséges, hogy ebben a jelmeze is ludas, amely bizony nemigen „rQkaias" ... A másik címszerepet Benes Ildikó kapta, aki tehetségét újfent bizonyítva játssza sorrendben ki tudja hányadik fiúszerepét — ezúttal valóban kedvvel és talpraesetten. Hiteles, jó alakításokra futotta Mic% Ildikó (Tévémaci), Pöthe István (Űrpilóta), Bajcsi Lajos (János Vitéz) és Skronka Tibor (Ceruza és Majomkirály) igyekezetéből. Platzner Tibor jól sikerült terve nyomán illúziót keltő a díszlet, s a „rókabőrt" leszámítva a kosztümök is találóak. 3. Létrejött tehát egy aránylag jó, valóban a gyerekekhez szóló előadás. Egy olyan produkció, amelyet nyugodt szívvel felvállalhat a Magyar Területi Szinház komáromi társulata. És ez mind a gyermekközönség, mind a színház szempontjából fontos. MIKLÓSI PÉTER Pöthe István, Varsányi Mária és Bajcsi Lajos a meseiáték povik Peti meg a Róka: Benes Ildikó és Vörös Lajos jelenetében Fotó: Varga Róbert 11
