A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-01 / 27. szám
A századforduló előtt kibontakozott modernizmus rövid ideig virágzott Katalániában. Legszebb és legjellegzetesebb alkotásai Valenciában és a város környékén láthatók. A francia Art Nouveauból a növényi díszítést, a kígyózó vonalakat, a bécsi szecesszióból a geometrikus és absztrakt elemeket vették leginkább át, s azokat elegyítették a helyi és a hagyományos témákkal. Polgári otthonok, középületek, vásárcsarnokok épültek e sajátos stílus jegyében, a legjellegzetesebbek az 1900 és 1915 között rövid periódusban, a fölvirágzó városi fejlődés következtében. Képeinken a valenciai modernista építészet néhány szép részlete látható. KÖNYV A Kosztolányi család levelesládájából Arról tájékoztatnak a lapok és a folyóiratok, többek között Péter László a Népszabadságban, hogy a Kosztolányi családnak a Magyar Tudományos Akadémia boltívei alatt őrzött leveleiből Dér Zoltán, a Csáth Géza és a Kosztolányi-hagyaték kutatója közel háromszáz levelet jelentetett meg az Életjel Könyvek sorozatában. Kosztolányi éveken át levelezett szüleivel és testvéreivel, pénzzel támogatta őket. Szülei iránt érzett gyöngéd szeretete és anyagi támogatása az impériumváltozással sem lanyhult, módját ejtette annak, hogy Szabadkán rekedt hozzátartozói ne szenvedjenek ínséget. A költő édesapja, Kosztolányi Árpád a Monarchia idején a szabadkai gimnázium igazgatója volt, de a határok meghúzása után távoznia kellett az igazgatói székből. Nyugdíjaztatásával a család életszínvonala alaposan csökkent. Kosztolányi Árpád magántanítványokra szorult, hogy segítsen anyagi helyzetükön. Később, Kosztolányi Dezső szerb költöbarátjának közbenjárására emelték apja nyugdíját, édesanyját pedig kegydíjban részesítették. A levelekből az is kiderül, hogy a Bács megyei Napló főszerkesztője, Kosztolányi Dezső régi barátja bekapcsolódott a segélyakcióba, másodközlésben hozta a költő verseit, prózai írásait s a tiszteletdíjat átutalta a szülőknek. Kuriózumként említhetjük, hogy az édesapa, Kosztolányi Árpád ifjúkorában sok verset irt tragikus sorsú szerelméhez. Idős korában ismét rákapott a versírásra, kérve fiát, hogy járjon közbe versei megjelentetésében. Bács Ferenc a Bács megyei Napló főszerkesztője rendszeresen hozta ezeket a verseket. Az apa azonban felbuzdulva képzelt sikerein, fiát is elárasztotta verseivel. Kosztolányi türelemmel igyekezett elhelyezni apja verseit a magyarországi lapokban, de a lapok végül megelégelték a dolgot. Kosztolányi apja a sértett költők önérzetével reagált és buzgón vádaskodott a sikeres költők ellen. A megjelent levelek hozzásegítenek bennünket Kosztolányi életének és művészetének fölismeréséhez, átfogóbb megismeréséhez.-Dénes-Beckett: Mo/loy — Malone meghal — A megnevezhetetlen „Anyám szobájában vagyok. Most én lakom itt. Nem tudom, hogy kerültem ide. Talán tolókocsin, de biztos valami járműn. Talán annak az embernek köszönhetem, hogy itt vagyok, aki minden héten eljön ... Ad egy kis pénzt, és elviszi a papírlapokat. Ahány oldal, annyi pénz ... Most arról szeretnék beszélni, ami megmaradt, elbúcsúzni, aztán meghalni végképp". Igen, a meghalás nagy regénytrilógiája végül olvasható magyarul is Török Gábor elismerésre méltó fordításában, a Magvető „Világkönyvtár" sorozatában. Mert Beckett eredetileg ötvenegy-ötvenháromban megjelent trilógiája a század nagy regényei közé tartozik (ha egyáltalán regénynek minősíthetjük). „Egy hangról beszéltem, amely mondott nekem ezt-azt... A hang azt mondta, hogy írjam meg a jelentést... Mindez azt jelentené, hogy most szabadabb vagyok? Nem tudom. Majd meglátom. Akkor visszamentem a házba és leírtam: Éjfél. Az eső veri az ablakot. Nem volt éjfél. Nem esett.” Az idézetek a „Molloy" legelejéről és legvégéről valók. A felbomlás regénye, mondottuk. A „Molloy" „hőse", ha szabad őt így minősíteni, mindenesetre még eleven, bárcsak vegetáló élőlény. A „Malone meghal", amint a cím is sugallja, már csak volt ember. „Nemsokára mégiscsak végképp meghalok. Talán a jövő hónapban. Április lesz akkor vagy május. Mert ezer apró jelből tudom, hogy még az év elején járunk... Ma is meghalhatnék, ha akarnék, csak egy kicsit igyekeznem kellene, ha lenne még bennem akarat, ha tudnék igyekezni. Mégis inkább szép csendesen halok meg, nem siettetem a dolgokat". Hogy mire való mindez? Az abszurd irodalom természetesen jócskán lejáratta az efféle „egzisztencialista” dolgokat, ám Beckett a szabályt erősítő kivétel a divatos halál-kultusz művelőinek névsorából. Ő valóban mélyére pillant a dolgoknak, az ő szövege valóban megbirkózik az emberi létezés legnagyobb problémakörével, a megsemmisülés borzalmával. Mi jöhet még ezek után? „A megnevezhetetlen": „Hová most? Mikor most? Kicsoda most? Nem kérdem magamban. Csak mondom. Nem is gondolok rá. Kérdések, feltevések?" S a vég: „folytatni kell, talán már mindez meg is történt, ki kell mondani a szavakat, amíg csak el nem fogynak, ki kell mondani őket, amíg ránk nem találnak... én leszek az, a csend lesz, a csendem, nem tudom, sohasem tudom meg, a csendben nem tudhatja az ember, folytatni kell, nem tudom folytatni, folytatom." (cselényi) SZÍNHÁZ A zenekar Őszintén szólva, a bratislavai Új Színpad Poétikai Együttesében volt már sikeresebb előadás, mint e társulat legutóbbi premierje. Igaz, A zenekar című bulvárkomédia sem tartozik az egyébként világhírű szerző Jean Anouiih legsikerültebb darabjai közé. A Találka Párizs mellett, A Torreádorok keringője, a Pacsirta és több más kitűnő színmű szerzője „A zenekar"-ban is a nyugat-európai polgárságnak a második világháborút követő válsághangulatát, szorongó életérzését fejezi ki — ám aki ma színre viszi a héttagú fürdőzenekar történetét, az nem nélkülözhet valamelyes kritikusabb megfogalmazást. Különben az egész játék csupán helyzetkomikummal összeragasztgatott villanásokra, illetve a figurák magánéletét feltáró szólókra esik szét. Lubo Gregor rendezése azt véli, Jean Anouilh darabja önmagában is elég komoly ahhoz, hogy a játék megéljen a színpadon. Különösen, ha a hat női és a három férfi szereplő megfelelő számú ötlettel és kellő lendülettel rukkol elő. Nos, az eddig színészként ismert Lubo Gregor első rendezése bizony tévedés. Egyszerűen hiányzik egy összefogó, egységben tartó elképzelés, s az előadás ezért színészi mutatványokra hullik, ráadásul ezek a mutatványok többnyire teljesen függetlenek egymástól is, a darabtól is. A színészek igyekezete láttán, nomeg a tehetségük tudatában is, nem tartom kizártn V HALLOTTUK n I OLVASTUK U LJ LÁTTUK nak, hogy egy sziporkázóan szellemes, avagy a színészi alakításokat szinte brillirozásig fokozó és egységes gondolatépitésröl árulkodó rendezés talán életet vihetett volna a játékba. Oíga Saiagová, Helena Húsková, Tana Hrivnáková és a zenekar többi szereplője azonban jobbára fád, lassan vánszorgó, sem szellemet, sem szellemességet fel nem vezető előadást produkál. Semmi nem győz meg bennünket arról, hogy ezt a darabot — pontosabban: éppen ezt a darabot — kellett elővenni egy különben érdekes és több jó előadást felsorakoztató évad végén az Új Színpad Poétikai Együttesében. Igazságtalan lennék viszont, ha elhallgatnám a szóban forgó premier holtbiztos erényét: az egész produkció mindössze 75 percig tart... Ennyi próbálkozásí idő egy „hamisan" játszó fürdőzenekarnak is kijár. Miklósi Péter TELEVÍZIÓ (nem csakj te/efere Sokszor, sokféleképpen, fórumokat kihasználva, vagy e célra létrehozva hirdetjük anyanyelvűnk szépségét, e kincsünk elsajátításának mindenek feletti fontosságát, egyén — és nemzetmegtartó szerepét. Korunk információáradatában, szenzációhajhász sajtójában bizony gyakran nem hadik meg kellő erősséggel ez erre intő szó: költőink, íróink, nyelvészeink szava. Ezért nem mehetünk el szó nélkül egy olyan jelenség mellett, amely spontán módon vált a fenti igyekezet példájává. A Magyar Televízió népszerű sorozatában, a Telefere című műsor egyik legutóbbi adásában több kellemes személyiség volt Vitray Tamás vendége. Közülük, azt hiszem, a legnagyobb hatással az angol Rosemary Hardy volt a nézőkre. A brit énekesnő (aki semmiféle származási kapcsolatban nem áll a magyarsággal) hajdan Kodály Zoltán és a magyar zenekultúra vonzásában Budapesten folytatta zenei és énektanulmányait. Az ott eltöltött néhány rövid esztendő alatt a zenei stúdiumokon kívül a magyar nyelvet is magas fokon sajátította el. Idegen ajkakról ehhez fogható árnyalt nyelvtudást, a grammatikai ismereteken is túlmutató, választékos és jól hangsúlyozott magyar beszédet csak nagy ritkán hallhatunk. Szinte megszégyenített a művésznő nyelvi intelligenciája: középiskolát, egyetemet végzett kollégáinkra gondoltam, nyelvi sekélyességeinkre, kevertségünkre, szegényes szókincsünkre. És ahogyan Kodály feldolgozását, az Akkor szép az erdő című népdalt énekelte, az — átélésben és kiejtés terén is — igazi reveláció volt. Rosemary Hardy művésznő példája számunkra, bezárkózásra hajlamos kelet-közép-európaiak számára mintaértékű: hogyan lehet tisztelettel, megbecsüléssel és szeretettel közeledni más nép kultúrájához, nyelvéhez. Ez persze feltételezi az alapszintet: a sajátunkat bírni legalább olyan színvonalon, ahogy azt Rosemary Hardy bemutatta. Kleiszner Erzsébet 9
