A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-22 / 52. szám
0® S*P* áv®® tototo tété .Woe® ••• A katekizmusos gyermekkort, sajnos, szétmorzsolta az idő. Az idő, amely a messiásváró áhítatot utólag rakja rá a gyermeki kíváncsiságra, amint a dísztelenül is gyönyörű fenyőt aggatjuk tele „karácsonyos" kincseikkel. Saját gyermekkoromon tűnődve elmélkedem most azon, vajon mit várt a nyiladozó értelem a karácsony ünnepétől? A mennyből az angyalt. Nem a hírhozót, nem a Megváltó, az Isten fia születéséről tudósítót — hanem azt a nagyon is valóságos szárnyas angyalt, akinek egyszerre van ideje jelen lenni ezen az estén mindenütt a világon; aki hozzánk érkező egyetlenegy és ugyanakkor sokmilliónyi; aki tud rólunk és számon tart mindannyiunkat, de aki valami különös, felfoghatatlan ok miatt mégis igazságtalan, mert a környék vagy az óvoda gyermekeinek a szülők gazdagsága, avagy szegénysége szerint hozza az ajándékokat. A gazdagabbnak gazdagot, a szegénynek szegényét. Akkoriban is, manapság is. ••• A karácsony családi ünnep. A szeretető* az ajándékozásé, az örömszerzésé, a felszabadult pillanatoké, a megbékélésé. Jólesik tudni, hogy hagyományaink között mégiscsak léteznek olyan „szigetecskék", amelyek egy kis biztonságot adnak a mi sok mindenről lekésett, a második világháború után született generációnknak is. A karácsony ünnep a családban, végre egy igazi idill. S akkor pár nappal szenteste előtt, a zöldségesnél, beszélgetésbe elegyedek egy nénivel, aki azt kérdezi tőlem; a helyében mit vennék karácsonyra a két fiának az ö ezervalahány koronás nyugdijából? Miből látnám vendégül a családot úgy, mint régen, a nagyasztal körül? Vagy talán a fiaitól kérjen rá, amikor azoknak is saját családjuk van?!... A sor végéről tudálékosan bölcs válasz érkezik: — Ha arra nevelte a fiait, kedves asszonyom, hogy az igazi értékek számítanak és nemcsak az, mi mennyibe kerül, akkor már nem is olyan gond, hogyan ajándékozzon kevéske pénzéből ... — tanácsolja egy hölgy, akin irhabunda és a vállán kígyóbörtáska van, s amikor ellép mellettünk, eredeti Poisson-illat lengi be a levegőt. Hosszú még előttem a sor, van hát időm tűnődni. Mondjuk azon, mi is az igazi érték... A néni közben tovább zsörtölődik. Mint mondja, ö nem csupán azokat látja féktelenül vásárolni karácsony előtt,‘akik az igazi értékeket létrehozzák. És egyébként sem ez utóbbiak azok, akik semmi sem drága alapon veszik mindazt, ami itt és most megvehető. Ráadásul az értékteremtők a hétköznapokon aligha érnek rá erre, a gondosan beosztandó pénzről nem is szólva ... Ahogy araszolgatunk előre a sorban, rádöbbenek: a néni valaha a valódi értékek tiszteletében élt, ezért nem képes most vállrándítással túljutni mások gazdagságán és a saját szegénységén. Tévedés ne essék, nincs abban semmi rossz, ha a szegénysorsúak mellett látni jómódúakat is, akiktől távol esik a filléreskedés. Az anyagi egyenlőtlenségnek igenis funkciója van egy korszerűen, jól működő társadalomban. Csupán az irritál — és nyilván nemcsak engem —, hogy széles e hazában alig találni embert, aki a közvetlen környezetéből ne sorolna hosszan olyan ügyeskedő harácsolókat és helyi kiskirályokat, akiknek havi 12—15 ezer koronás, vagy ennél is sokkal tekintélyesebb jövedelme nem a középszerűnél lényegesen jobb teljesítményből származik. Szerencsére, az ünneprontóan filléreskedö életnívó kialakulásának okai között az emberek egyre inkább felismerik annak társadalmi gyökereit... A családi számvetés, az éwégi mérlegvonás kitűnő alkalom arra, hogy ennek ok és okozati összefüggésein is eltűnődjünk. Minél szélesebb körben. ••• A karácsonyra készülődés napjaiban azon (is) meditálgatok magamban: miért van az, hogy a Megváltót csak az tudja őszintén várni, aki már bizonyos benne, hogy önmaga kevés sorsa megváltásához; aki már kívül van a gyermeki gondtalanság rövidke időzónáján; aki fölmérte, egyedülvaló emberként milyen kevés dologra képes. Mennyien vagyunk ma e varázslatos zónán kívüliek! Életünkkel pontosan számot vetők, akik sejtjeinkben és idegvégzödéseinkben évtizedeken át éreztük a tehetetlenséget és tanácstalanságot, akik saját bőrünkön tapasztaltuk a sorsunkat irányító erővonalak kuszaságát, akiknek az Élet hozta az angyalok küldte Megváltót. Sokan vagyunk, akik átérezzük: milyen is ez a most ránk köszöntő karácsony. ••• Jól tudjuk, a hívő és az istentagadó egyaránt, hogy országok, nemzetek, esetünkben nemzetiségek szolgálatára rendelt megváltók nincsenek. Embersorsot csak ember tud megváltani. Nemzeti sorsot csak nemzet. Nemzetiségi sorsot a többségi nemzet és vele együtt maga a nemzeti kisebbség. A mostani karácsony különleges fontossága abban (is) van, hogy elgondolkodjunk rajta: úgy vagyunk-e nemzetiség e hazában, ahogyan egy nemzeti kisebbség önmaga sorsát megváltani képes; a szülőföldünkön úgy vagyunk-e fiai e hazának, hogy itt mindenkinek minden tekintetben megadatik magát teljes jogú állampolgárnak éreznie; ebben az országban úgy vagyunk-e nemzet és nemzeti kisebbség, hogy egymásra nem loboncos indulatokkal acsarkodunk, hanem egy akarattal és egyfelé húzzuk az ország szekerét. A választ mindenki önmagában döntse el. Már „csak" azért is, mert az elmúlt negyven esztendő alatt sok minden összekuszálódott az életünkben. Sok értékesnek hitt holminkról kiderült, hogy talmi; sok maradandónak hitt gondolat porladt semmivé; érzések hűltek ki és szavak vesztették el hitelüket. Csoda, ha sokan érzik becsapottnak, kifosztottnak magukat?! Elvakitott, duzzogó és lelkes szívű, felszabadult gondolkodású szerelmesek indulata háborog a lelkekben. Ennyiféle sorssal, érzéssel és indulattal kell egy akaratra hangolnunk és egyfelé húznunk. Hogy ne kelljen újabb esztendőkig várnunk a Megváltóra. És hogy nem éppen a karácsonyi ünnephez illő, túlságosan is prózai gondolatok ezek? Lehetséges. De elkerülni, eltenni mégsem tudjuk őket, mert ott lesznek valamennyiünk karácsonyfája alatt. Velünk lesznek az ünnepen, s velünk maradnak. azután is. Az életünket élnünk kell. A reformok más igyekezetét kívánnak. Reformigyekezetet, hittel táplált új képességeink kibontását. Szükséges ez ahhoz, hogy a köznap több legyen a próbás köznapnál; hogy ne csak létezzünk, hanem jól és a század szintjéhez magasodon jobban, méltóbban éljünk. Régi tapasztalat, hogy a gondok csak akkor hagyhatók oda, ha a dologtevés egyező és odafigyelő; ha sem a szellemi cselekvés, sem a gyakorlati tett mögül nem hiányzik a mindent mozgató hit. A meggyőző hit, hogy lehet és érdemes, hogy lehet, érdemes és kell — ha túl akarunk jutni a ránk nehezedő próbatételeken. ••• Üljük körül az asztalt, és beszéljük meg a dolgokat — nyomakszik minduntalan toliam alá az ünneprehivás. Javallom: éljünk törvényben és hitben, közben üljük körül az asztalt, és beszéljük meg mindazt, ami az elmúlt évtizedek terheként nyomaszt mindannyiunkat. Üljük körül bizakodó hanghordozással; még egymásra utaltabb társas szóra, szövetségre, örömosztozkodásra és töprengésre készen. Üljük körül nyugalmat tartósító vággyal, otthonosan, magunkat is megváltó reménnyel. És bízva a humánerkölcs négy alaperényében: a jó és a rossz közötti különbséget sugalló okosságban, az önzést kizáró igazságosságban, az önuralmat serkentő mértékletességben és az öntudatot fokozó bátorságban. Üljük körül az asztalt, mert a mai és a holnapi életek egyaránt arra sürgetnek, hogy lélekben, gondolatban, akaratban közelivé tegyük egymást. ••• Hozott szó, viendő ige — hordozom magamban napok óta e karácsonyias hangulatú gondolatpárt. Hordozom és tágítgatom. Tágítgatom, és minél többet foglalkoztat, annál erősebb, biztatóbb az ereje, a cselekvésre ösztökélő sürgetése. Ahogy hordozgatom magamban, lassacskán benső parancsolatig mélyül, ívében pedig ott az emberi történés mindenkori szentháromsága: a tegnap, a jelen(valóság) és a jövő. A tegnap — a ránkoktrojált jussunkkal. A jelen — a valóság vállalásával. A jövő — elérendő céljaival. Mindez együttvéve az az út, ahonnét eredeztettünk, amerre tartunk. Amelyen hozott szóval és viendő igével — karácsonykor és az ünnepieket követően — a legtöbbet ajándékozhatunk egymásnak. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Bistika és Haléin 5
