A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-15 / 51. szám
UTÓSZÓ ••• Sorozatunk végéhez értünk. Egy éven keresztül minden héten találkozhattunk, s most, mielőtt ez a kapcsolat megszakadna, szeretnék még egy-két gondolatot idézni, elmondani. A magyar népköltészeti termékek gyűjtésére buzdító, első országos felhívás a mi tájainkról indult; a Ráth Mátyás szerkesztésében megjelenő pozsonyi Magyar Hírmondó 1782. évi januári számában jelentek meg a következő sorok: „Tudva vagyon, minémű nagy szorgalmatossággal gyűjtögetik az Anglusok és a Francziák, nem tsak az önnön magok eleiknek régi verseiket s énekjeiket, hanem a távoly lakozó népekéit is. Az Olaszoknak hasonló igyekezetek sem kevésbé esméretes. Hát a Németeknek awagy szükség-e előhoznom? holott mindenek, valakik ezeknek nevezetesebb könyveiket olvasták, gyakorta észrevehették. minémű nagy betsben légyenek nálok a régi Német históriás, mesés s több efféle énekek. Kinem tudja, mit kapnak ők a köz népnek szájában forogni szokott régi verseken, melylyeknek Volkslieder a nevezetek. Ezeket pedig, leginkább attól az időtől fogva kezdették előkeresni s haszonra fordítani, miólta az ő saját nyelveket, s azon az ékes tudományokat láttatosan gyakorolják." Vajon ki tudná megmondani, hogy az első felhívást még hány követte? Bármennyi is követte, egy bizonyos: az első felhívás sem veszített még időszerűségéből. Sőt bizonyos vonatkozásokban jelentősége még fokozódott is. Gondoljunk csak az eredélyi Faragó József megszívlelendő soraira: „A folklóröntudat nemzetiségi öntudatunk egy része: nélküle nincs és nem is lehet nemzetiségi öntudat. A folklóröntudat is szolgálja nemzetiségünk együttérzését és összetartozását, a nemzetiségünk megtartására és fejlesztésére irányuló akaratot — vagyis kiteljesíti mindazokat a föltételeket, amelyek nélkül megszűnnék nemzetiségi létünk." A népi mondóka és gyermekjáték — akárcsak a népdal — végigkísérte népünk történelmét. Nem egy játékban és mondókában, mint arról már a bevezető sorokban is írtam, benne él több ezer esztendős múltunk. A gyermekjátékok — messzire ágazó történeti gyökereikkel — öntudatlanul is kapcsolatot teremtenek a gyermek és őseink múltja között, ezért jövőteremtő értékük is vitathatatlan. Álljon itt egy harmadik idézet is a Faragó József és Fábián Imre által közzétett Bihari gyermekmondókák című könyvből. A kötet előszavában a gyermekmondókákról a következő gyönyörüszép gondolatokat olvashatjuk: „Ha a népköltési műfajokat megszemélyesítenők, akkor a gyermekmondóka valamilyen kis Hamupipőke volna; míg méltán közismert és közkedvelt, rangos-neves bátyjai és nővérei, mint például a népmese vagy a népballada, fényes királyúrfiként táltos paripákon vitézkednek vagy ragyogó királykisasszonyként hatlovas hintón csodáitatják magukat, addig ő a maga gyermeki maszatosságával és egyszerű ruhácskájával a tűzhely hamujában vagy az út porában játszadozik." Rajtunk is múlik, hogy a kis Hamupipőkéből egyszer királylány legyen. Az idézetek szinte egybehangzóan kérik, követelik a nemes munkát: gyűjteni, gyűjteni, gyűjteni. Ám a gyűjtés önmagában még nem elegendő. A felgyújtott anyagot életben kell tartani, s a munka nehezebbik része talán éppen ez. Érezte, tudta ezt Kodály Zoltán is, ezért írta intő-óvó szeretettel e sorokat: „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának. Csak az a mienk igazán, amiért megdolgoztunk, esetleg megszenvedtünk. A zene is csak úgy száll belénk, úgy él meg bennünk, ha munkával (gyakorlati zenéléssel) szántjuk fel lelkünket alája." Nem egy helyen olvastam már: A játék a gyermek alapvető, elemi joga. Érzésem szerint ebben a mondatban a gondolat a feje tetején áll. Talpra kellene állítani, így: A szülő alapvető, elemi kötelessége, hogy gyermekének lehetőséget és időt biztosítson a játékra. Az a szülő, aki lehajol a gyermekéhez, isteni magasságokba emelkedik. Móricz Zsigmond Életem regénye című művében így emlékezik vissza gyermekkorára: „Ha édesapámnak jókedve volt, mindnyájan csak az ő ágyába könyörögtünk... Hogy dobált bennünket a levegőbe és kacagott nekünk és olyan volt, mint egy életisten, aki legdrágább gyümölcsben tobzódik, a gyerekeiben." Végezetül álljon itt egy mindannyiunkhoz szóló aforizma: Az embert a munka tette — és teszi — emberré. De a játék az, mely meg is tartja annak. GÁGYOR JÓZSEF Fotó: Gyökeres György
