A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-15 / 51. szám
A tenger zúg, a fehér tarajú hullámok megm^cjloccsannak a hajó oldalán. 70 tengeri merföldnyire vagyunk Szardínia szigetétől. Körülöttünk, ameddig csak a szem ellát, mindenütt víz, a horizont vonala mögül nagy ritkán felbukkan egy-egy hajó, majd elveszik ismét a messzeségben. A Baleári-szigetek felé hajózunk, s útközben találkozunk az Európából Afrikába tartó fecskékkel. Váratlanul válnak ki az ég, a tenger kékjéből, megpihennek hajónk korlátjain, majd eltűnnek, mintha csak elnyelné őket a tenger. Egy éjszakán és még egy teljes napon át tartó utazás után végre kibontakoznak a szárazföld körvonalai. Elhajózunk Mallorca szigete mellett, majd kikötünk Ibiza szigetén. A kikötőben sirályok vijjognak, a parton fehér villák, szállodák sora, a pálmafák közt sárguló levelű tölgyfák. Itt már ősz van, borongós, szomorkás kora ősz. A Baleári-szigeteken a történelem során föníciaiak, rómaiak, vandálok, arabok váltották egymást. A 13. században önálló királyság, volt a földközi-tengeri kalózok központja, akik a szigetek városkáit többször is elpusztították, ma Spanyolországhoz tartoznak. Lakosai túlnyomórészt katalánok. A katalán a köböl is képes kenyeret sütni — tartja a spanyol közmondás. A szigetekre azonban nem a kopár sziklák, a kövek, inkább a zöld erdőkkel borított lankás hegyek a jellemzők. A lakosság főleg idegenforgalomból él. Ibiza szigete, hasonlóan mint a közeli Mallorca, finom homokos strandjaival, évi 24 °C átlaghőmérséklettel a turisták egyik kedvelt romantikus paradicsoma. A sziget legjelentősebb városa Ibiza. A dombra épült városka zegzugos lépcsős utcáin az alsó városból, a halásznegyedből felsétálunk a felső városba, és a Katedrális térről gyönyörű panoráma tárul elénk. Alattunk a tenger, a kikötő. Mielőtt a tengeren folytatnánk utunkat, pár órás kirándulást teszünk a szigeten. Az út mentén mandulaligetek, szőlöskertek, a szélcsendben mozdulatlanul álló szélmalmok, hatalmas színes reklámtáblák. Ibiza szigetén valóban minden olyan, mint egy turistacsalogató színes útikönyvben lenni szokott. CEUTA A monda szerint valaha Európát és Afrikát egy keskeny földszoros kötötte össze. Heraklész miután megszerezte a Heszperidák aranyalmáit, hazafelé tartva ezt a földszorost kettévágta, és határjelzőül Európa déli, illetve Afrika északi csücskén egy-egy oszlopot állított fel. Még épp hogy csak megvirradt, de már valamennyien a fedélzeteken állunk, hogy ne szalasszuk el a nagy pillanatot, amikor hajónk beúszik a Gibraltári-szorosba, elúszik Heraklész oszlopai, azaz az európai oldalon levő 425 m magas Gibraltári-szikla és az afrikai parton magasló 839 m magas Dzsebel Sidi Musá között. Joff oldalon a kődből kibontakoznak a Gibraltári-előhegység és a Punta de Európa, balra pedig a Punta de Carnero körvonalai. Közeledünk az afrikai parton fekvő Ceutához. Ceuta és Gibraltár közt a szoros mindöszsze 20 km széles. A 8. században a Gibraltári-sziklán, ahol a mai város áll, szállt partra Tarik vezetésével az arabok 7 000 fős serege, s a hadvezérről nevezték el a sziklát Dzsebel al Taríknak, és ebből származik Gibraltár mai elnevezése. ifi-szigetek, Ibiza EGY TENGERI UTAZÁS . , EMLÉKKÉPEI Korán reggel kötünk ki a Marokkó területén fekvő, de a spanyol Cádiz tartományhoz tartozó Ceutában. Ceutát ma már túlnyomórészt spanyolok lakják, teljesen elvesztette arab jellegét. A modern lakótelep tövében szerényen húzódik meg a mecset. A város főutcáján az elektrotechnika legújabb csodáivá^ zsúfolt üzletek sorakoznak. Japán magnók, rádiók, számítógépek szabad kikötői áron kaphatók, egy zsebszámológép olcsóbb a zsebkendőnél. Autóbuszunkká! áthaladunk a városon, és egyre magasabbra jutunk az Atlasz-hegység szerpentinjein. Kiszállunk a marokkói határon, alattunk szürkéink a tenger, aprónak tűnnek a kikötőben horgonyzó hatalmas óceánjárók, és jól kive-Lisszabon látképe Ibiza hetők a tengerbe nyúló Gibraltári-szikla körvonalai. PORTIMAO Az afrikai meleg után szokatlan ez a ködös őszi reggel. Az Atlanti-óceán egyhangúan hullámzik, acélszürke. Körülöttünk apró kis halászhajók térnek vissza az éjszakai halászás után a kikötőbe. Sirályok serege kiséri őket. Portimao kikötőjében korán reggel, a dagállyal érkeztünk, s a dagályhoz kell igazítani indulásunkat is, ugyanis nagyobb hajók Algarve tengerpartja csak a dagállyal juthatnak be ebbe az aránylag kicsi kikötőbe. Van tehát 12 óránk, hogy kissé megismerkedjünk Portugália Algarve tartományával. Algarve tengerpartját a természet igazán gazdagon díszítette. A sziklákból a legbizarrabb alakzatokat, boltíveket, függőhidakat alakították ki a tenger hullámai. Végigutazunk a tartományon. A kis halászfalvak házainak tipikusan arab kéményei, mint fehér lepedőbe burkolt arab nők, kíváncsian kémlelnek utánunk, vagy inkább apró minaretekhez hasonlítanak, mindmáig őrizve az egykori arab kor emlékét. Az arabok a 8. században elfoglalták az egész mai Algarve, azaz Nyugat-Andalúzia területét, s uralmuk több mint 500 évig tartott. Lagosban, a festői kisvárosban úgy érzem, hazaérkeztem. A vendéglőben otthoniak az ízek, s még a kedvünkért népi táncokat előadó gyerekek lépései és az ének is ismerősnek tűnik. Csoportunk többi tagja is hasonlóan lehet ezzel, ugyancsak nehezünkre esik a búcsúzás a szívélyes portugáloktól. Nem nagyon akaródzik visszatérnünk a hajóra és ismét tengerre szállnunk. LISSZABON Lisszabonban járva értettem meg igazán, miért is szerette Kosztolányi ezt a várost, miért vágyott vissza Lisszabon kék karjaiba. A régi korok emlékeinek, a múzeumok' kincseinek csodálatába már kissé belefáradva úgy döntök, hogy a délelőttre tervezett Kocsimúzeum látogatása helyett inkább elindulok Lisszabon belvárosának, a Baixa-nak a - felfedezésére. A kikötőből a tengeröböllé szélesedő Tejo partján haladva egy hatalmas térre, a Praca do Comercióra jutok. Lenyűgözök a méretei, három oldalról gyönyörű árkádos házak veszik körül. A folyópartot szegélyező márványlépcsőkön lemegyek a vízhez. Szemben a Tejo túlsó partján dombok vonulata, s a folyón átívelő, Európa leghosszabb függőhídja fölött egy óriási Krisztus-szobor nyúlik a magasba. Körüljárom a tér közepén álló lovasszobrot — I. József királyszobra —, s találomra elindulok az egyik nyílegyenes utcán. Megcsodálom a manzárdtetős házakat. Az épületeket az iszlám művészetet idéző mértani alakzatokat ábrázoló kék-fehér csempék, ún. azulejos-lapok díszítik. így nézelődve eljutok egy érdekes acéltoronyhoz, ez a híres Santa Justa-felvonó, amelyet Eiffel tervezett. Már elég messzire eltávolodtam a Tejo partjától, elindulnék visszafelé, de kiderül, hogy merész vállalkozás egy több mint egymilliós város felfedezésére térkép nélkül elindulni. Vagy egyórás gyaloglás után egy pályaudvarhoz érkezem. Előtte hatalmas piac, emberáradat. Egy asszony, akitől franciául kérdem, merre található a kikötő, kedvesen, mosolyogva portugálul magyaráz, amiből persze egy szót sem értek. Nagy sokára mégiscsak kiérek a Tejo partjára, s amikor a túloldalon, ugyan eléggé messze, de megpillantom a Krisztus-szobrot és a hidat, amely közelében hajónk horgonyozik, már biztonságban érzem magam. A pályaudvart megkerülve felfedezek egy villamosmegállót, s akár egy igazi lisszaboni felkapaszkodom a zsúfolt villamosra, amely szerintem a kikötőbe tart. A kalauznak átadom a villamosra félretett 45 centavómat, a többi aprópénzem a piactéren odaadtam egy koldusasszonynak, de a kalauz valamit magyaráz, és a villamos csak nem indul. Végre én is megértem, mi a helyzet, le akarok szállni, de az egyik utas átnyújtja helyettem a kalauznak a hiányzó pénzt, s indulhatunk. Délután a Szent György-vár kőlépcsős feljárójáig autóbusszal tesszük meg az utat. A város egyik legmagasabb pontján vagyunk, az erödfalról letekintve feltárul előttünk a város, amelyet az 1755-ös, 40 000 ember életét kioltó, a várost rombadöntő földrengés után újjáépítettek. Jól kivehetők az egymást derékszögben keresztező utcák, tágas terek. Még a várudvar gondozott parkjának fái alatt járkálunk, gyönyörködünk az udvar kis tava körül sétáló fehér pávákban, szelíd flamingókban, de gondolatban már a repülőtérre indulás előtti készülődéssel, a hajón töltendő utolsó estével foglalkozom. A várból a szűk macskaköves utcán lefelé tartva, miközben egy nyitott ablakon keresztül kiszűrődnek a mélabús, szomorkás, jellegzetes portugál népdal, a fádó hangjai a beszélgetés a Prágába érkezésről és a hazautazásról folyik. Repülőgépen, hajón, vonaton, autóbuszon megtettünk vagy 7 000 km-nyi utat. A magasból még megcsodáljuk a fehér felhőket rózsaszínre festő felkelő napot, az alattunk fehéren ragyogó Alpok hófödte csúcsait, s utazásunk véget ér, repülőgépünk leszáll a prágai repülőtéren. TÓTH ERZSÉBET Fotó: A szerző (2) és archívum 17
