A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-08 / 50. szám
— Aliz, kedves, elrabolom tőled a férjemet — mondta kedvesen mosolyogva, majd Andráshoz fordult. — Fáradt vagyok, hazamehetnénk ... Te még maradsz. Aliz? — Forr a vérem, maradnom kell! — mondta kissé hidegen, s faképnél hagyta Andrásékat. Mintha megsértődött volna. — Gyere, elköszönünk a művész úrtól, aztán csendesen lelépünk. Azt hiszem, neked is eleged van ebből a számodra szokatlan orgiából, vagy tévedek? — Nem, nem tévedsz, Nóra. — Meg kell szoknod, kedvesem, és meg is fogod. András nem akarta azt mondani, hogy soha, hogy számára túl nagy falat ez, amit nem bír megemészteni. Azt a kifelé csillogó világot nem neki találták ki, gondolta, nagyon messzi áll tőle. — A 'szépet és a jót könnyű megszokni — hazudta szemrebbenés nélkül, pedig így visszagondolva az estre, talán jobban tette volna, ha őszintén kimondja a véleményét. A kocsiban nem esett több szó az estről, odahaza viszont Nóra vétkezés közben megkérdezte, hogy miket cseverészett Aliz a fülébe. Úgy kérdezte, mintha nem nagyon érdekelné a dolog, éppen csak eszébe jutott. ' — Jól beszivott... mindenféle csacskaságot... — felelte András félvállról. — Nagyon bizalmaskodott, ha jól láttam. — Hát aztán: nem ma ismertük meg egymást. LOVICSEK BÉLA — Igaz... — mondta Nóra elgondolkozva. Mikor András melléfeküdt, tigrisként vetette rá magát. — Szeress meg, Andriskám, nagyon, nagyon szeress meg! Szeretkezés közben András némi bűntudatot érzett és arra gondolt, hogy sorozatos hazugságokkal az ember könnyen elveszítheti a párja bizalmát, ami semmi jóra nem vezethet. Megfogadta, hogy soha többé nem hazudik Nórának. András mennyezetig érő karácsonyfát állított. Nóra akkor is szolgálatos volt. A fenyőt Petrával öltöztették fel. Déltől estig tartott. A kislány nagy buzgalmában inkább hátráltatta a munkát, mintsem segített volna, de ráhagyta. hadd töltse kedvét, hadd örüljön. Besötétedett. Mikor András meggyújtotta a villanyégöket, Petra lelkendezve kiabálta: — Jaj, de szép, jaj, de szép!... Neked is tetszik, apu? — kérdezte ennivaló selypítéssel. Mióta együtt voltak, először mondta ki, hogy apu. András furcsa melegséget érzett a szive táján, s mi tagadás, el is érzékenyült. Abba az egyetlen kurta szóba sűrítve jutott el hozzá az üzenet, hogy ők ketten most már egymáshoz tartoznak. Talán az volt számára a legnagyobb, a legértékesebb karácsonyi ajándék, amit kaphatott. — Tetszik, kislányom — felelte András halkan. Csengett a telefon. Nóra kívánt nekik kellemes karácsonyi ünnepeket, s még hozzáfűzte, hogy mihelyt teheti, rohan haza, hozzájuk. Mivel a karácsony a szeretet, a békesség és a megbékélés nagy ünnepe, András gondolt egy merészet és felhívta Angyalossyékat. — Angyalossyné, tessék! — Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok! — Kivel beszélek, halló ...!? — Én vagyok a Nóra ... — Maga minket ne zavarjon! Elég érthetően mondtam? — fuvotázta bele a kagylóba magas fejhangon Angyalossyné. azzal dühösen lecsapta a kagylót. Ekkora barmot! — szidta magát András. Legszívesebben falba verte volna a fejét. Számíthatott volna rá, hogy semmibe veszi és megalázza. Elkeseredetten, mert ez a furcsa közjáték megmérgezte a szépnek induló est felemelő hangulatát. Kisvártatva csengett a telefon. Felvette a kagylót. — Tóth András, tessék! — Angyalossy! — mutatkozott be az apósa. — Kellemes ünnepeket kívánok maguknak, fiam! — mondta még, azzal letette a kagylót. András meg sem tudta köszönni, annak ellenére gyógyírként hatott az apósa emberséges hangja. A kislányt lefektette, elaltatta, s a rászakadt magányában elővett egy üveg italt, töltött és ivott. A karácsonyfa villanyégöinek hangulatos fényében volt ideje elgondolkodni a sorsa felett. Egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy Nóra meg ő két külön világban élnek. A kérdés: fel tud-e nőni, emelkedni hozzá valaha is? Merőben más volt az érzés- és gondolatviláguk, más az érdeklődési körük Adrás meg tudta őt érteni akkor, amikor azt mondta, hogy ő az operában vagy a hangversenyteremben ülve meg tud szabadulni a falakon kívül rekedt, külső világ minden bújától-bajától, terhétöl és gondjától. átadva magát a zene szárnyalásának, felüdül a lelke és kivirágzik mint kiadós eső után a természet. Nóra olyan környezetben nevelkedett fel, amelyben módjában állt a zene bűvkörébe kerülni, s egy egész életre eljegyezni magát vele. Andrásnak mindez nem adatott meg. Ki a hibás? Néhány hónapi együttlét után arra is rájött András, hogy nincs közös témájuk. Ha Andrást érdekelné is Nóra munkája, nem beszél róla, azt tartván, hogy minek hiszen úgy sem értené meg. Nórát viszont egyáltalán nem érdekli András munkája, így ő sem beszél róla. András arra is rájött, hogy ha képmutató módon körülrajongták is őt Nóra barátai, kilógott a társaságból, nem illett bele a képbe, mint ahogy a szürke veréb sem illik bele a színes tollú madarak csoportjába. Istenverte átokként nehezedett rá a kisebbségi érzésből fakadó szemérmes meghúzódás, szorongásokkal teli feszélyezettség. Érdekes módon a távollétében egyenrangúnak érezte magát Nórával, a közelében azonban minden a fonákjára fordult. Mindegy, hogy itthon, vagy a szülőfalujában, vagy a Tátrában voltak együtt, mindenütt elemi erővel sugárzódon feléje Nóra felsőbbrendűsége, pedig régen letűnt már a rabszolga- és jobbágytartók kegyetlen világa. „Vagy még mindig a génjeinkben hordjuk a béresalázatot? Még mindig nem tudunk megszabadulni tőle a napról napra változó és teljesen megváltozó világban ...?" Az apjának tizenöt hold földje volt. Akinek kevesebbje vagy semmije sem volt, felnézett rá, kisebbnek, kevesebbnek érezte magát nálánál. A kollektivizálás idején, amikor kiseperték a padlását, kis híján kulákká nyilvánították. s majdnem száműzték a faluból, az ö emberi méltósága hullt mély szakadékba, s akkor neki illett volna felnézni a többiekre. Kemény, konok ember lévén, nem nézett fel senkire, minden tisztességes és becsületes emberrel egyenrangúnak érezte magát, és neki volt igaza. Évek múlásával változtak a viszonyok is, nagyjából helyére kerültek az igazi emberi értékek. Apja emelt fővel mehet végig az utcán, nincs szégyellnivalója. Ellentétben Andrással, ö talán véglegesen megszabadult attól a bizonyos béresalázattól. Ugyanis Adrás kisiskolás volt akkor, amikor olyan nehéz helyzetbe sodródott az apja. Az iskolában körülötte is megváltozott a világ. Szinte kiközösítették, s úgy néztek rá a tegnapi játszótársai, akár a leprásra. Ez örökös nyomot hagyott gyermeki lelkében, s akkor találkozott először a kisebbségi érzéssel, másodszor pedig akkor, amikor megismerkedett Nórával. Hiába rendelkezett érettségi bizonyítvánnyal, ha nincs diplomája. S ha lenne is, még akkor is árnyékot vetne rá a származásából eredő előítélet, mert „egyesek" szemében ö ugye csak egy ganéjszagú paraszt ivadék. Mindezt csak így utólag tudta rendszerezni úgy-ahogy. Mi tagadás, a kezdet kezdetén még telve volt bizakodó reménykedéssel, s olykor szárnyalni is tudott. Április elején Angyalossyék értesítést kaptak a fegyházból, hogy öngyilkos lett a fiuk, s felszólították őket, hogy menjenek intézkedni. , Angyalossy kétségbeesetten telefonált Andráséknak, s arra kérte őket, hogy azonnal menjenek fel hozzájuk, mert baj van Nóra anyjával. Nórának már nagy volt a terhe, éppen előző nap írták ki azzal, hogy május elején várható a szülés. Nóra kissé riadt, kérdő szemmel nézett Andrásra. — Ha egyszer bajban vannak és segítségre szorulnak, menjünk. Ilyen esetben mindent félre kell dobni — mondta András. Kocsiba ültek és felkaptattak a dombra. Az após megsemmisülten ült a fotelban, az anyós pedig a haját tépve rohangált fel s alá, jajongott. ordított, sírógörcsöt kapott, egyszóval teljesen kivetkezett emberi mivoltából: — Nem élem túl. J haza kell hozni... hozzátok haza!... — Sipította, majd hirtelen elvágódott, rángatódzott, mint aki az utolsókat rúgja. — Idegösszeroppanás — jelentette ki 14
