A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-01 / 49. szám
Kertszomszédom kijelenti, hogy még az őszön kivágja amúgy is elaggott gyümölcsfáit, s helyettük díszbokrokat ültet, gyepet vet. Ennek ugyan semmi haszna de legalább szép! Az újonnan kinevezett főorvos közli a kollégákkal, hogy ha a beosztottai közül bárki hálapénzt fogad el a betegektől, az röpül. A furfangos technikus újítását nem fogadják el a gyárban, mert ha bevezetnék, csak szakmunkásokra lenne szükség, így jópár dolgozót el kellene küldeni a szerelőcsarnokból . .. Őszintén szólva, jobbára hüledezve hallgatjuk az efféle érveléseket. Sőt! Olykor még amolyan jellegzetes mozdulatot is teszünk mutató ujjunkkal valahol a halántékunk táján. Nem titok az sem, hogy miért? Szerintem azért, mert kimondva vagy kimondatlanul, de itt lebeg köztünk a tömegmódkultúra, a nyájszemlélet szelleme. Számit — netán más se számít! — mit és hogyan barkácsol a szomszéd, mint rendezi be lakását legjobb barátunk, milyen jövedelemmel bír a kolléga. Ahol a főnök itt-ott felhajt néhány pohárral, ott szinte mindenki iszik, mert ez az illem. Ahol lelkes szurkoló a diri, ott a beosztottak is figyelik a meccseredményeket, hátha szóba kerül ez a téma .. . Vajon minek nevezzem ezt? Szolgalelkűségnek? Részben valóban az, ám egyúttal hamis és kritikátlan azonosulási törekvés is. Ezzel a divatos falkaszemlélettel szeretném szembeállítani például Lukács György egyik figyelmeztetését, aki tanulmányainak egyikében azt írja: élni annyi, mint különbözni. Ő nyilván arra utalt, hogy hibáival és erényeivel, céljaival és lehetőségeivel, hiteivel és közönyeivel minden ember egyszeri és megismételhetetlen. Más, mint az, akihez például hasonlítani akar. Elég körbepillantani, hogy észrevegyük: csupán kevesen és nagyon óvatosan vállalják ezt a másságukat. Sokan félnek, hogy majd kilógnak a sorból. Hogy szemet szúr viselkedésük, felfogásuk, cselekvéseik sora; a nyitottságuk pedig magamutogató különcködésnek bélyegeztetik. Azon rágódnak, hogy mit szól majd ehhez X vagy Y, akinek adunk a véleményé re. Aki számít, akinek neve, rangja, hitele van ... Őszintén szólva, én viszont lesem, irigyelem és tiszteién azokat az embereket, akik tudnak és mernek különbözni. A technikust, aki nem fogadja el az évtizedes technológiát, hanem újat, gyorsabbat, eredményesebbet kreál — még rest főnökei és munkatársai rosszallásának árán is. A hatósági előadót, aki napi iróasztalmunkáját bevégezve otthagyja a hivatalt és kimegy a terepre, hogy ne csak a plajbásszal, hanem érdemben is végezzen valamit. A tollforgató kollégát, aki mindig az élet diktálta valóságot írja. Vállalja a kockázatot, gondosan ügyelve arra, hogy állításai mindig és mindenben megfeleljenek a világ legegyszerűbb, olykor mégis legkellemetlenebb dolgainak: a tényeknek. Sokat tűnődöm mostanában azon is: miért van az, hogy lenézzük, megmosolyogjuk, meggyőzni igyekszünk azt, aki másként tesz, másként él, egyébként gondolkodik, mint mi, a túlnyomó többség. Pedig civilizált században élünk, ahol a közösségi társadalom nem követeli az életmód, a világnézet, a cselekvés egyneműségét. Inkább a sokféleséget, elvégre ez nemcsak velejárója, hanem záloga is a haladásnak. És nem szégyen önmagámban sem kételkedni, vajon helyesen teszem-e, amit teszek. Élni annyi, mint különbözni — jut eszembe ismét a bölcs figyelmeztetés. Jó lenne hát kölcsönösen elfogadni egymás, ha úgy tetszik, hát mások másságát, hiszen élni akarunk. 2. Alku Nem szánom bölcselkedésnek, ha leszögezem: megjönni csak az tud, aki elmehet. És mi elemehetünk, méghozzá bármikor, ráadásul a világ, bármelyik sarkába — feltéve, ha van a banktól igazolt valutakeretünk. De ez a keret olyan ritka és olyan kicsi, akár egy miniatúra, holott nekünk tájkép kellene. Hogy kellő nívón tudjunk megélni odakinn. A valóságban fejenként nagyjából tízezer koronáért vásárolhatunk kemény valutát; s az átlagember ezt is csak háromévente egyszer kaphatja meg. Mindez annyi, akár halottnak a csók. Mehetünk, utazhatunk, de nincs miből. Édesanyám, aki lassacskán három esztendeje már a temetőben nyugszik, mondogatta nekem gyerekkoromban, amikor ő még háztartásbeli volt és a nevelőapám egyedül tartotta el öttagú családunkat: Kisfiam, elengedlek én a moziba, de megpróbálhatnál besurranni, mert nincs fölösleges pénzem a jegyre. Én érzek valami hasonlót mostanában: hiába mehetek naponta moziba, ha még a híradóra sem telik! Persze, az ember be akarja osztani a pénzét, de hogyan osszam be azt, ami hiába került a fél esztendei fizetésembe, mégis már az indulásnál kevés ... És a'kiszolgáltatottság, a filléreskedéssel elegy szegénység, a hátul kullogás egyre irigyebbé teszi külföldön a magamfajta típust. Az efféle ember szegény Lázárnak érzi magát egy fényes kávéházban. Idegesíti, elkeseríti az a tudat, hogy hiába van előtte az élet giccsektöl és túlkapásoktól sem mentes csúcstechnológiája, ha nem vehet benne részt igazán. Nem akarom én se sajnálni, se felmenteni a hazánkfiát, de nem igaz, hogy mindahány csak vásárolni akar külföldön. Sokan vannak az olyanok is, akik látni, utazni szeretnének, de közben ágyban aludni és nem a gépkocsiban szoronkodni, főtt ételt enni és nem pástétomkonzerven élni, legalább néha lefürödni és nem hotelporták mosdóiban kezet sikálni. Nem értek vele egyet, de megértem, hogy egyre kevesebben vállalkoznak az efféle világlátásra. Ehelyett összekuporgatott pénzüket részint a valutaellátás szabályos formáival élve, részint feketén devizára váltják, utána másfél-két napra kiruccannak „világot látni", s közben megveszik a videót, a színes tévét. Más szavakkal: megalkusznak a valósággal. Otthonaikban pedig — egyetlen gombnyomással — legalább fotelből nézhetik a világot. 3. Bevásárlás — Tartós tejet kaphatnék? — Nincs, kérem. — Termix„azaz csokis túrókrém van? — A múlt héten volt egyszer. — Vinnék néhány darab nápolyit és pár üveg Tonicot! — Nápolyim sincs, Tonicot pedig a múlt hónap elején szállítottak utoljára. — Eagyasztott hal? — Ugyan kérem, hol él... Talán majd karácsony előtt, de akkor is sorban állás után. (Más helyszín.) — Kempingágy? — Nincs. — Túracipő? — Csak ötös lábra adhatok. — Bőrkesztyű? — Holnapután várunk árut. Síkesztyű? — Talán az is jön holnapután. — Egybeszabott síruha? — Ebben az esztendőben még nem volt. — Import farmer? — Szerdán délután jön az áru, de azt ajánlom, sorakozzon be már reggel. — Görkorcsolya vagy felfújható matrac? — Egyik sincs. — Békaláb, teniszütő vagy biciklíbelsö? — Nincs egyik sem. — Tollaslabdakészlet? — Tavasszal volt ötven darab. (További helyszínek.) — Martini? — Nincs. Francia mustár? — Nincs. — Mákdaráló? — Nincs. — Krumplitörö? — Az sincs. — T 3545 A típusú WC-deszka? — WC-deszka egyáltalában nincs. — Acetonos körömlakklemosó? — Nincs, kérem, mint ahogy Taft hajlakk, külföldi férfikozmetikum, vagy szempillafesték sincs. — Colos gyalult deszka, tégla, csaptelep, domborított csempe ... — Ne folytassa, egyik sincs! Tényleg: minek folytassam. Inkább azon tűnődöm: mi van, ha (szinte) semmi.nincs?! Még szerencse, hogy legalább a szigorított vámrendeletekben nincs hiány. 4. Processzus Nem tudhatom, ki miként van vele, én mindenesetre úgy tapasztalom, hogy szinte lépten-nyomon egy újabb szó válik már-már varázsigeszerűen mind elterjedtebbé: a folyamat. Honi tájainkon ugyanis nem kevesen vélekednek úgy a gazdasági teendőkről, hogy ámbár változtatni kell azok mechanizmusán, ám csak megfontoltan, körültekintően. Azaz: csak szépecskén lassacskán. Aligha kunszt észrevenni, hogy akik ezt hangsúlyozzák, azok nem a lakásra, az évek óta telefonra várók, a gépkocsiboltok előtt sorban állva éjszakázok, vagy az üzletek gyér választékot kínáló polcai előtt zsémbelödők közül kerülnek ki. Ez utóbbiak ugyanis aligha látják vonzónak a lassú léptű gazdasági átrendeződés tényét. Ók, érthetően, inkább, gyors és gyökeres fordulatot várnak, lehetőleg mielőbb. És nem titok az sem, hogy ez az „ők" — azok mi vagyunk, a többség. Igazságtalan lennék, ha elhallgatnám, hogy azok is akarják az irányváltást, az iránymódosítást, akik a körülményekhez képest elégedettek helyzetükkel. De korántsem forszírozzák a gyors fordulatot. Mint mondják; azért, hogy alkalmazkodni lehessen hozzá. Jómagámnak mindenesetre úgy tűnik, hogy a gazdasági és a társadalmi átalakítás szándékának egyik leglényegesebb tanulsága jön itt felszínre. Nevezetesen az, hogy korántsem mindegy: kik és mik, hol és mikor alkalmazkodnak jól az újnak szánt gazdasági körülményekhez. Azok az elavult struktúrák-e, amelyeknek a megszüntetését, vagy legalábbis a kisebbítését várjuk az átalakítástól. Vagy pedig az új minőség kap-e teret a fejlődéshez, a kibontakozáshoz. Szavakban nem is vitatja senki, hogy az utóbbi változat lenne üdvözítő, tettekben viszont nem ilyen egyértelmű a dolog. Pedig elég nyitott szemmel járni az országban és az ember könnyen észreveszi: több jel is arra mutat, hogy noha fölöttébb bölcsnek, higgadtnak látszik, aki folyamatról beszél; most — szerintem — inkább a határozott fordulat adhatna komolyabb lökést a kibontakozásnak, a felzárkózás lehetőségének. Hogy mire gondolok? Például arra, hogy bizonyos káros hatású folyamatok elvágásával egyszerűen el kellene metszeni — többek között — a ráfizetéses termékek gyártásának, az életképtelen vállalatok támogatásának, a fölöslegesnek mutatkozó intézmények fenntartásának, az alkalmatlan emberek pozícióban tartásának, az amúgy is gyatra áruellátás már-már természetes zökkenőinek beidegzödött folyamatát. Ezek olyan dolgok, amelyekben nemcsak a folyamatosság, de még a fokozatosság is káros lehet. Olyan gazdasági dolgok, amelyekben a végtelennek tűnő processzus helyett, valóban a fordulat a célravezetőbb. A késlekedés ugyanis még a folyamatosan gondolt átalakítás pillanatnyi és távolabbi céljait is egyaránt meghiúsíthatja. Ez pedig aligha lehet valakinek is a célja. MIKLÓSI PÉTER 13
