A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)

1989-11-24 / 48. szám

LOVICSEK

BÉLA

választott párjával, aki most is mellette ül, s aki hosszú évtizedeken át kitartott mellette jóban, rosszban.

A felemelő, ünnepi hangulatban a fiának sem kívánt többet, sem kevesebbet. Ha két ember alkalmazkodik, tiszteli, megbecsüli és szereti egymást, hosszan tartó lehet a házaséletük még akkor is, ha nem mindennap ragyog felettük a nap, mert bizony vannak borús napok is, de a borút mindig derű követi, gondolta magában Tóth Bálint, így sűrítette csokorba a sok évtizedes tapasztalatait.

A szertartás alatt, a bejárati ajtó árnyékában álldogáltak Nóra szülei. A világért sem mutatkoztak, viszont egész idő alatt sírtak, mint két kiközösített és száműzött gyerek. Csakis rajtuk múlott, Nóra nem tehetett róla.

Az esküvő után elsiettek, hogy még véletlenül se vegyék észre őket, s tisztes távolságból figyelték az eseményeket. Bárhogy rejtőzködtek is, Nóra észrevette őket, mielőtt beszállt a kocsiba. Az eset szíven ütötte, s keserűség tolult a torkára. Mégis csak a szüleiről volt szó. Annak ellenére tartotta magát, igyekezett elpalástolni a pillanatnyi

••• Anyai szeretetének minden melegét az ö szép, nagy fiára sugározta. Tóth Bálint szintén. Egy pillanatra az ifjúsága derengett fel előtte, az ő esküvője. Száz torokból zengett a templomi zsoltár, és ő állt, állt reményteli szívvel az Úr asztala előtt, oldalán

elérzékenyülését. Sikerült. Senki sem vette észre, mi zajlik le a bensőjében.

Az esküvő alatt Mária asszony Etelkáéknál maradva vigyázott Petrára. Természetesen ő is részt vett az ünnepi ebéden. Minden elképzelhető jóság és falánkság alatt rogyadozott az asztal. A hangulat emelkedett, mindenki jól érezte magát. Aliz doktornő is. Varga Pál dúdolgatni kezdett, Aliz csillogó szemmel segített neki, Mária asszonynak is fénylett a szeme az elfogyasztott italtól, magában persze a nevelt fia oldalán látta volna szívesebben Nórát, de ha egyszer így történt, semmit sem lehet tenni.

— Aranyos emberek — súgta Aliz Nórának —, a férjed meg, mit mondjak, igazi férfi a talpán! Hasonló férjecskével én is beérném. Istenbizony irigyellek, és ha nem vigyázol Andrásra, elcsábítom, el én! — mondta felnevetve.

András szülei szintén jól érezték magukat, őszintén osztoztak a fiuk boldogságában. András nagyon boldognak látszott. Mikor meg Nóra átölelve Tóthnét a fülébe súgta, bogy gyereket vár, majd a szive hasadt meg örömében. Várta a pillanatot, mikor súghatja meg férjének az örömhírt. Végül megtehette.

— Mégis csak van isten, Erzsi! — mondta Tóth Bálint feltüzelő szemmel, s bevágott egy pohár bort.

Petra is rendkívül jól érezte magát. Nagyokat sikongott, kacagott, miközben egyik ölből a másikba szállt, mint a repülni tanuló kismadár. Leggyakrabban mégis András ölét tartotta a legpuhábbnak és a legbiztonságosabbnak. Át-átölelte a nyakát, maszatosan megpuszikálta.

— Nézd csak, Nóra — súgta Aliz —, mennyire ragaszkodik a lányod Andrishoz. Szinte hihetetlen. Remélem, örülsz neki?

— Máris féltékeny vagyok rá — nevetett fel Nóra.

Előbb Mária asszony búcsúzott el úgy tiz óra tájban. Nagyon köszönte a szíves vendéglátást. Meg-megbillent vele a világ, mivel szorgalmasan emelgette a poharat, a vidéki kisüsti meg a hordósbor megtette a magáét. Ha lett volna kontya, biztosan félrecsapta volna.

Petrának András volt helyén vetettek ágyat.

Éjfél tájban indult útra András Nórával meg Alizzal.

— Gyere hozzánk! — mondta Nóra Aliznak. — Kis, törékeny csibe vagy, elalhatsz Petra ágyában.

— Nem, nem, gyönyörűségeim — rázta Aliz a fejét —, nem akarom megzavarni a nászéjszakátokat. Hazatalálok, ne féltsetek.

— S ha véletlenül a kijózanítóban kötsz ki?

— Sebaj, úgy sem jártam még ott — felelte Aliz, és csilingelön belekacagott az éjszakába. — Ha most elkapnék egy belevaló pasast, alaposan megsarkantyúznám az oldalát! — mondta, s még nagyobbat kacagott.

A buszmegállóban elköszöntek egymástól. Andrásék fél órán belül hazaértek. Nóra kissé fáradtan omlott bele az egyik fotelba. Szétvetette kezét-lábát és felnézett újdonsült férjére:

— Nagyon szeretlek, Andriskám, és boldog vagyok!

Tóth András karjára vette a feleségét és bevitte a hálószobába. Levetkeztette és lefektette. Kisvártatva ő is melléfeküdt.

— Én is nagyon szeretlek — mondta András a mennyezetnek.

— Nézd csak, kitárult az égre nyiló ablak! Látod?

— Látom... — felelte András elmosolyodva.

— így még talán soha nem sziporkáztak a csillagok.

— Nem ... És milyen csalogatón integetnek felénk. Most mit csináljunk? — kérdezte András játékos hangsúllyal. — Felszállunk közéjük?

— Ha te is úgy akarod ...

Másnap autóbusszal mentek el Etelkáékhoz ebédre, mivel az éjjel ott hagyták a kocsit. Bár Nóra csak — egy-két pohár bort fogyasztott el, nem merte megkockáztatni, hogy volán mögé üljön.

Ebéd után összepakolták a legszükségesebb holmijukat, elköszöntek Etelkáéktól és négyesben, azaz ötösben, mert magukkal vitték Petrát is, elindultak András szülőfaluja felé. Az újdonsült férj vezetett. Mellette ült az apja, hátul meg a három „nőszemély".

Petra nem felejtette el az erdőszélt, ahol nem is olyan régen a mókust látta. Most is meg kellett vele állni, de hiába leste a mókust, nem jött elő. Kissé csalódottan ült vissza a kocsiba.

Időben lefeküdtek, hogy jól kipihenve indulhassanak hajnalban a Tátrába. Tóthné egy hétre való élelmet pakolt be. nehogy „éhen vesszenek" a szegény gyerekek. Százszor is a lelkűkre kötötte, hogy nagyon vigyázzanak magukra, mivel annyi szerencsétlenség történik az utakon, Petrát pedig ne féltsék, jó kezekben lesz.

— Kísérje szerencse az utatokat — mondja maga elé Tóth Bálint, s becsukta a vaskaput.

— Jó az isten, vigyáz rájuk — toldotta meg Tóthné.

Petra egyet sem búsult utánuk. Birtokba vette az udvart, a kertet, megsimogatta a nyuszikat, riogatta a nagyhangú kakast, eljátszogatott Sajóval. Az oktalan állat mindenütt a nyomában járt. Mintha neki az lett volna a feladata, hogy vigyázzon a kislányra. Vigyázott is. Még a macskát is elmarta a közeléből, pedig máskor jóban volt a tarkaszőrű cirmossal, hiszen egy tálból ettek, és egymás mellett heverésztek, ha más dolguk nem akadt.

A Tátrában szeszélyesre fordult az időjárás. Nagy szél zúgatta a fenyveseket, s kitartóan zuhogott az eső. Mindez nem nagyon zavarta Andrásékat. Jóformán ki sem mozdultak a szállodai szobából. Nem győztek betelni egymással.

A hét közepétől aztán fordult az időjárás és végig kitartott. Nagyokat sétáltak, napoztak, esténként pedig elszórakoztak az éjszakai bárban.

— Egész jól táncolsz, Andriskám.

— Pedig nem jártam tánciskolába.

Egyszóval nagyon jól érezték magukat.

Filléreskedniük sem kellett, hiszen búcsúzáskor Tóth Bálint ötezer koronát csúsztatott a fia zsebébe:

— Ne szűkölködjetek — mondta mosolyogva. — Érezzétek jól magatokat.

Vásároltak egy csomó képeslapot és mindenkinek Írtak: szülőknek, barátoknak, munkatársaknak.

Úgy elrepült a két hét. mintha csak egyetlen hosszú napból állt volna. El kellett búcsúzniuk a Tátra magasba törő bérceitől, a szép és kellemes környezettől, s a gondtalanságtól.

Hazakocsikáztak. Tóthék nagy örömére minden különösebb baj nélkül kanyarodtak be az udvarba. Az éjszakát még ott töltötték, s csak másnap reggel folytatták útjukat Pozsonyba.

— Ha szerencsésen megszülöd a kicsit, a nyarakat nálunk tölthetik az unokák — mondta Tóthné, mielőtt elköszöntek volna egymástól. — A gyerekeknek jót fog tenni a vidéki levegő meg a nagy szabadság, nektek is kevesebb lesz a gondotok, mink pedig örömünket leljük bennük.

— így aztán mindenki jól jár — foglalta össze Tóth Bálint a kívánságukat meg az akaratukat.

Az autó csendesen duruzsolva falta a