A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-24 / 48. szám
torpanásokra késztető veszélyhelyzeteket nem ismerte. Aki mer az nyer alapon alig múlt egyéves, s már Budapesten énekelt a Zeneművészeti Főiskola hangversenytermében, lámpalázasan ugyan, de komolyabb megilletődöttség nélkül. És jelképesen kezet fogott Kodály Zoltánnal, aki tőle szokatlan módon, mert hiszen csak bele-belehallgatott a hangversenyterem történéseibe, végighallgatta a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának minden egyes müsorszámát, s utána pár percig el is beszélgetett a kórustagokkal, a rá jellemző tömör stílusban: nagy az akarásotok és a küldetésetek! S a mester találóan fogalmazott! Akarás és küldetéstudat mindvégig bennük volt, ez vezette őket a nagy hazai és nemzetközi sikerekhez Hányán kezdték, és hányán maraddél-szlovákiai szövetkezetek, talán szélnek is kellett volna ereszteni a társaságot. Nem sorolom fel a segítés megannyi szép és megható példáját! Elég legyen annyi, hogy a megmaradáshoz szükséges élelmet és ruházatot megkapta a megszületett gyermek, járhatta az országot és a világot. De, bizony, az indulás első hónapjaiban a saját zsebébe is bele kellett nyúlnia, s előkaparnia onnan a megbújt filléreket. Tanítók és iskolák vállalták a támogatást útiköltség-fedezéssel és mással. Döcögve indult a szekér, gyakran kellett meg-megtaszítani, hogy kátyúba ne kerüljön. Mondhatnám, az érdeklődő és a közügyeink alakulására érzékeny magyarok kezdettől figyelemmel kísérték a gyermek növekedését, akit Tőzsér Árpád annyiszor felemlegetett, mert ma is a robbanás erejével ható volna! Egy ideig nem volt gazdája, később lett fogadott gyermeke a Csemadok Központi Bizottságának és a Kulturális Minisztériumnak. Kétségtelen, hogy a születés és az indulás nehéz körülményei oltották bele azt a keménységet és konokságot, amely Tamási Áron Ábelében valahogy úgy fogalmazódott meg; azért születtünk a világra, hogy a helyünket meg is találjuk benne. Ez a keresés, a helyét megtaláló szenvedély vezette a gyermeket huszonöt éves útján, s a bábáskodó Szíjjártó Jenő, Viczay Pál, Janda Iván, Ág Tibor, s a mindjárt vendégkarnagyként jelentkező Vass Lajos gondoskodtak róla, hogy a késve született, s kezdetben apátlan-anyátlan gyermekből olyan hang jöjjön ki, amelyre mindenki odafigyel, akinek a lelke fogékony a dalra. A Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara negyedszázados fennállásához érkezett. Önkéntelenül is Petőfi Szülőföldemen című versének azok a sorai jutnak eszembe, amelyek egészen ráillenek a jubiláló kórusra, némi változtatással természetesen. A CSMTKÉ úgy vágott neki fontos küldetést teljesítő útjának, mint a szegényes bölcsőjét elhagyó kisgyermek, és mire 25 éves meglett ember lett, igen-igen nagy utat bejárva tért meg, „megrakodva búval és örömmel", hogy aztán úgy sóhajtson fel együtt a költővel, hogy ennyi esztendő ... az idő hogy lejár! Huszonöt év roppant nagy idő, és történelmi szerepe fölbecsülhetetlen, ha értelmesen telt el. Ez pedig legnagyobb és legismertebb énekkarunk esetében kétségbevonhatatlan. Beírta nevét, és nem is akárhogyan, második világháború utáni magyar kulturális történetünkbe. Sokáig kellett várnunk a megszületésére, a körülmények késleltették világrajöttét, még 1964-ben, születésének évében is csúsztatott pénzen tartotta meg Férfikor, így jöjj című versének azt a két sorát idézi fel emlékezetünkben, hogy „lettem, mint dér az ágon: megkérdezetlen". Az énekkar is mintha életünk és a természet csodájaként képződött S elkezdődött a gyermek egyre izgalmasabb, az érdeklődésünket egyre felkeltőbb élete. Az akarás és a merészség szinte az indulásától jellemző volt rá. Semmitől, semmilyen nehézségtől nem riadt vissza. A megelső összejövetelét, más céllal hívta össze őket valaki, dr. Koczka István, a Népművelési Intézet nevében, és az összesereglett tanítók nem módszertani tanácskozást folytattak, hanem énekeltek, és azt beszélték meg, hogy együtt maradva énekelni is fognak. Megírtam már többször, most sem tudom elhallgatni, hogy igencsak szegényes körülmények között kezdődött el a kórus munkája, nagy gond volt a szükséges összpontosítások anyagi fedezetének előteremtése, ha nem lettek volna a magyar kultúra támogatására mindig kész Hl fii i. ■ m »’ ib\ • {{fii M a i i 3L t jl in tak meg az alapozók közül ? Riadtan pillantok szét, még mindig a Petöfivers igézetében, amelyben a költő kérdez, hogy válaszolhasson: Hol vagytok, ti régi játszó-(éneklő)társak ? Közületek csak egyet is lássak. Foglaljatok helyet itt mellettem. Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem. Hogy vállamon huszonöt év van már... Nagy idő az elmúlt idő, s én most nem tehetek mást, úgy viselkedem, mint ama többször emlegetett versben a „nyugtalan madár az ágakon." Nekem is „helyrül-helyre röpköd a gondolatom", és „minden régi kedves helyet bejár". Magam is gyakran elkísértem hazai és külföldi útjaira az énekkart. Nehéz lenne arról a meghatottságról szólni, amikor ez a már nagy múltú énekkar Dél-Sziovákia szerte a közönségével találkozott. A lelkes
