A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-14 / 29. szám
Az űrkísérletek, az űrhajózás korszakát éljük. így talán én is megengedhetem magamnak, hogy megpróbáljak űrhajósbőrbe bújni... Azaz úgy tenni, mintha valamiféle csoda révén nem a bratislavai Sportcsarnokban június elején rendezett nemzetközi dalfesztiválon, hanem lapom tudósítójaként valami más bolygón hallgattam volna végig a „nagy eseményt": a Bratislavai Líra '89-et. Eme óhajomnak két okát is látom. Az egyik: nem árt némi távolságtartás, hiszen a képzeletbeli madártávlat talán hozzásegíti az embert, hogy a fesztivál slágermaratonjában a lényegest vegye észre, ne az esetlegest. A másik ok pedig: hála egy eredetinek szánt, ám a valóságban bosszantóan félresikerült, már-már gyermetegnek tűnő rendezői ötletnek (nomeg a kitartóan működő füstgépnek), a színpad és rajta az énekesek is állandó ködben úsztak. Ha ehhez a fekete igelitből s az ezüstösen csillogó sztaniolfóliából kialakított színpadkép rideg hangulatát, a Sportcsarnok padsorainak kényelmetlenségét is felidézem magamban, akkor bizony aligha csoda, ha a szóban forgó dalfesztivált értékelni hivatott hírlapíró (z)űrös helyzetben érzi magát, amikor azt kell(ene) eldöntenie: milyen is volt az idei Bratislavai Líra művészi nívója? Mi is e dalfesztivál lényege? És vajon milyen a három estén át fölcsendülö dalokból kiszűrődő közérzet, milyen a melódiák gondolatvilága; netán e kettőnek elegye? Szó ami szó: mesterséges ködben is eligazodó űrlakóként mindezt talán sokkal könnyebben megfejteném, mint a Líráról már sok éve tudósító újságíróként ... Különösen, ha azt is hozzáfűzöm, hogy a fesztivál egyik legfontosabbnak tartott rendezvénye: a hazai nemzeti dalverseny színvonala ismét egyszer jócskán alulmúlta önmagát. Igaz, az együttesek (mert szólistaként pusztán Michal David próbált szerencsét az ország legrangosabb könnyűzenei versenyén) divatos öltözékben, azaz megtépett szoknyákban, atlétatrikókra húzott zakókban, combközépig érő rövidnadrágban jelentek meg a színpadi szmogban; ám „dallamilag” inkább csak feldúltaknak tűntek, semmint a divatos könnyűzene egyéniségszámba menő, jó muzsikusainak. Gitárzúzást, mikrofonbüvölést, zongorafelborítást imitáló érzelmi fellángolásaikkal az égen a csillagokat, a földön a füstben matató tévékamerákat ostromolták. Ugyanakkor nem titok, hogy a Bratislavai Lira lényegében a sztárrá válás lehetőségét kínálta mindannyiuknak. Az Avocado, a Kobra, a Team és a többi A nemzetközi dalverseny győztes dalát Lián Ross énekelte A hazai együttesek mezőnyében a Banket együttes bizonyult a legjobbnak csapat azonban sokkal inkább csak abból adott ízelítőt: hogyan is készül a popsztár hazai módra ? Ennek — őszintén szólva — eléggé sajátos receptje van. Sajátos, mert alaposan téved, aki azt hiszi, hogy elsősorban egy tehetséges, muzikális, kellemes megjelenésű és jóhangú fiatal hölgy vagy ifjú szükségeltetik hozzá. Az ilyesmi manapság már egyszerűen nem divat! A „szakma" homályosan rejtélyes titkai ugyanis épp úgy ködösítik el a lényeget, mint a füstgép az idei Lira színpadát. Ebben a gomolygásban azután sok minden kiderül. Például az, hogy az énekhang nem is olyan fontos. Vagy az, hogy kellő fantáziával a zenei paneldallam kiváló slágerépitö anyag, főleg, ha ostobácska szövegközhelyek kapcsolódnak hozzá. Kell még hozzá dobhártyát sértő hangerő, nomeg megértő fesztiváligazgatóság, amely a műsorfüzetben rögzített fellépési sorrendet az utolsó pillanatban megkeveri; így sereghajtóként a hazai pálya előnyeit élvező együttesek léphetnek a Sportcsarnok fapados ülésein ücsörgő, illetve a csarnok állóhelyekké nyilvánított játékterén diszkózó publikum elé. Mindebből nem kívánok messzemenő, netán hamis következtetéseket levonni, de tény, hogy az első helyen a Richard Müller vezette Banket, a másodikon pedig az ugyancsak népszerű Elán végzett. A dobogó harmadik fokát a csehországi Zentour együttes érdemelte ki — sokak számára eléggé meglepetésszerűen. Őszintén szólva, hangulatában olyan volt a nyitóestnek ez a része, akár egy sörkerti tombola ... Emellett nem titkolom azt sem: számomra szinte hihetetlennek tűnik, hogy a valóságban is a hazai nemzeti dalversenyben hallott számok jelentik a „csúcsot", azaz egy kerek esztendő csehszlovákiai könnyűzenei termésének a legjavát. Vagy valóban az 4
