A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-10 / 46. szám
természet megvédéséért léptennyomon tenni kell valamit. Ha azt látja, hogy letapossák a parkban a pázsitot, rápirít az emberekre. Panelházi lakása előtt rendszeresen öntözi a növényeket. — Egyetlen díszfáért rengeteget harcoltam a járdaépítökkel; sajnos, mégsem voltak hajlandók megkímélni. Azt mondták, ők a tervrajz szerint végzik munkájukat. Pedig kikerülhető lett volna a gyönyörű japán cseresznyefa. Szerintem az építészeket a természet védelmére kellene nevelni. Hogy a természet megkímélésével építkezzünk, mint számos országban, például Skandináviában teszik. Néha nemcsak megfesti a tájat, hanem le is fényképezi. Rengeteg fotója van. De ezek korántsem olyan líraiak, mint a képei. Kivált paszteiljei. Száraz és olajos pasztellel egyaránt dolgozik. Képei túlnyomó többségét egy ideje külföldön vásárolt bársonylapra rajzolja, ami fokozza a színek lágyságát. Stílusa egyre kiforrottabb és hatásosabb. Hogy munkái tetszenek az embereknek, azt nemcsak a vásárlók érdeklődése bizonyítja, hanem kiállításainak sikere is. Tavaly három tárlata volt: Csicsón, Bősön és Felsőpatonyban. Ez idén Komáromban állított ki a Jókai Napok alkalmából. Minden kiállításon teljesen új anyaggal mutatkozott be. Mindenféle technikával próbálkoztam már, végül a pasztellnél kötöttem ki — mondja. — Olyan természetesnek érzem ezt a technikát, mint ahogy menet közben a jobb lábam követi a balt. A pasztell köt le a legjobban. És még mindig találok benne valami újat. Azt szeretném, ha minél többen gyönyörködnének a képeimben, bár a szívem szakad meg, amikor meg kell tőlük válnom. Ma már az ország különböző részeiben vannak munkáim, s külföldről, még a tengerentúlról is akadnak érdeklődők. A Csallóköz csodálatos szépségeit, eltűnő tájait képeim révén talán tovább megőrzi az emlékezés. FÜLÖP IMRE Fotó: Gyökeres György CASTRUM Éppen százötven éve, 1839-ben leplezték le a királyi kamara tudós, s eleddig nagy tekintélynek örvendő levéltárosát, Rajcsányi Ádámot, akiről kiderült: csalt. Hamisítvány az általa „felfedezett" oklevél, mely szerint II. Istán 1130-ban Tapolcsány várát Corus századosnak adományozta volna. Nyomban elcsapták a levéltárost. Egyébként „művét" — elrettentő példaként, hogy lám még a sikerültnek látszó hamisítványról is kiderül egyszer... — minden évben bemutatják az oklevéltannal (diplomatikái foglalkozó főiskolásoknak. Még annak ellenére is, hogy a késői utódok már tudják: a levéltáros úgynevezett kegyes csalással próbálta szülőföldjének ősiségét bizonyítani, a feltételezéseket ravasz módon, hamis okmánnyal hitelesíteni. Tény ugyanis, hogy a környékre vonatkozó legrégibb. 1325-ben kelt oklevél elsősorban Waralya (ma Podhradie) községnek, meg a hozzá tartozott 26 falunak a jogaival foglalkozik, a várat — pedig akkor már állt! — csupán megemlíti. Más szempontból is furcsa ennek a várnak a története: sokszor és sokan megostromolták, de harccal soha be nem vették. Nem ostrom által, magától dőlt romba ... Mielőtt megnéztük, előbb felderítettük a vár hiteles történetét. Nagytapolcsányból (Topoftany) közel 20 km-es utat kell megtenni, hogy a jelenleg 382 lakosú Podhradie (Váralja) felső szélére érjünk. Onnan keskeny földúton, 60—70 lépés után jutuk a hegyre épített vár alá. Furcsa, de igaz: Stefan Zhorella régész vezetésével 1970 óta rendszeres munka folyik a várban, feltárással egyidejű restaurálás, helyreállítás. A munka vége szinte beláthatatlan, még háromszor-négyszer ennyi ideig is eltarthat, ha nem tovább, de legalább nem tévedünk el a romok között. Az egykori kapu boltozata már leomlott, de állnak a falak. A jobb oldalin, 1869-ben még ott ékeskedett az Erdődy grófok Mátyás királytól kapott címere: kék alapon arany félkerék, mely fölé elülső lábait emelve ágaskodik egy barna szarvas. Az új tulajdonos, a bécsi származású iparbáró, Stummer Sándor szereltette le, amikor a várat és a hozzá tartozó 4 025 hektáros erdőt megvásárolta. Nagybodoki (Horné Obdokovce) kastélyába vitette, ahol magánmúzeumot létesített. Állítólag most is ebben, a már államosított, honismereti múzeumban őrzik. A vár utolsó lakója az özvegy grófné, Erdődy Augusztína és 20 fős cselédsége volt. Főleg az ötemeletes, fűrészfogas oromfalú bástyatorony alsó szintjét, meg a valamikori palota bal szárnyát lakták. Mi azonban oda. a belső, a felső várba még nem jutottunk fel. Az előudvarban nézelődünk, ahol 1708. október 3-án Rákóczi fejedelem két tisztjének (egyik a későbbi áruló, Ocskay brigadéros volt) zokszó nélkül, örömmel adta át a várat akkori ura, Erdődy Imre. Innen két zömök toronnyal védett újabb kapu vezet a külső várba, melyet a török ellen építettek, és idejekorán, mert 1599-ben Ibrahim nagyvezér krími tatárjai megostromolták ugyan a várat, de sikertelenül. A külső várból keskeny falgyűrü között haladva, majd balra fordulva jutunk a második, felkör alakú várudvarra, amelynek védelmét a még korábbi tulajdonosok, a Forgách és a Széchenyi grófok, gondosan kiépítették. Még így. romjaiban is impozáns a szokatlanul nagy méretű,. Még így. romjaiban is impozáns a középső várudvart védő bástya A három grófkisasszony fala sok szögű bástya. Dicsérhették is védelmét a husziták, akik 1431 és 1458 között birtokolták a várat. Hat-nyolcszáz lovas szállásolt az udvaron, a bástya meg állta az ostromot. Lévai Cseh Péter már 1434- ben megostromolta, bízva a védelmi rendszer ismeretében, de hiába. Két évtized múlva és csak egyezmény alapján vonultak ki a várból a husziták. Délnyugatról jutunk fel a belső várudvarra, a toronyhoz, ahonnan éppen 120 éve költözött ki az özvegy grófné. Ez a rész a legősibb, a legrégibb és hiteles oklevél említése szerint a Castrum Tapolchan. Bizonysággal még ma sem tudni, hogy kinek a parancsára, kik építették, elsőként ki birtokolta. Most a régészeké, akik szerint a tatárjárás után épített királyi várak egyike, és mindig királyi ajándék gyanánt jutott a birtokosok, Csák Máté, Széchenyi meg a többi gróf kezére. Azt azonban bizonyossággal tudják, hogy munkájuk nyomán, újjáépítve reneszánsz stílusú lesz majd a belső várudvar, dehát most mit se látni ebből, csak köveket, köveket... Nincs mit nézni, indulunk vissza, lefelé. A belső várudvar falán túl, kívül a kapun, megpihenünk, felpillantunk a fölénk magasló falra. A három grófkisasszony fala. Népi elnevezés, története is van. Mind a három beleszeretett egy-egy fogságba esett vitézbe, akik végül is váltságdíj fejében szabaddá lettek, s megígérték nekik, visszajönnek értük, elviszik őket. Mind a hárman ott, a fal tetején lesték, várták kedvesük érkezését, hosszú-hosszú évekig, azután meghaltak vagy eltűntek, ki tudja, csak a fájdalmas, kesergő sóhajok maradtak itt. Tessék csak figyelni, minden férfiember, aki innen lefelé indul, ugyebár fülzúgást hall, meg a szél sóhajtozását? Halljuk persze, de azért megkérdem: A nők és a lányok talán nem hallják? Nevetnek a régészek: Dehogynem, csak azoktól nem szoktuk megkérdezni. HAJDÚ ANDRÁS Hajdú Endre felvételei 5
