A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-03 / 45. szám
A párizsi bíróságon Jean-Christian Brél bűnügyét tárgyalták. A vádlott tolókocsiban várta, amig felolvassák a vádat. Sápadt volt és reszkettek az ajkai. Gyilkossággal vádolták. Ezután a védőügyvéd lépett a színre. — Főügyész úr! Tisztelt esküdtszék! " — mondta. — Szeretném megszólaltatni Jean-Christian Brélt. Uram! Mondja el nekünk, mi történt augusztus 13-án éjszaka ? —• A nevem Jean-Christian Brél — mutatkozott be a vádlott. — Három évvel ezelőtt Lille felé fordítottam a gépkocsim kormánykerekét. Én ugyanis ott élek... Párizsból tartott hazafelé tehát. Az első benzinállomásnál lefékezett és a gépkocsit a „mesterekre" bízta. Jeaní. Christian Brél betért a falatozóba és egy szendvicset rendelt. Egyetlenegy vendég sem tartózkodott a lokálban. Éppen kifelé indult, amikor belépett a terembe egy csinosnak mondható fiatal nő. — Elnézést — mondta elpirulva —, lekéstem az autóbuszomat. — Nem tesz semmit — mosolygott Jean-Christian. — Ha akarja, elviszem Lille-be. — Ön egy angyal. A meghívást elfogadom. A leányt Sylvie-nek hívták. Nem unatkoztak a kocsiban. A nő beszélőtehetsége csodálatos volt. A következő napokon többször is találkoztak. Jean- Christiannal madarat lehetett fogatni, mert azt hitte, hogy végre megtalálta az igazit, a lányt, akit évekig keresett. Nem sokáig gondolkozott, megkérte a leány kezét. Sylvie boldogan igent mondott. Tíz napot töltöttek Egyiptomban a piramisok tövében és az oázisok árnyékában, majd megszálltak St. Gabenben, Jean-Christian villájában. Hetekig úgy turbékoltak, mint a galambok. Mindez azonban nem tartott sokáig, és Jean- Christian visszatért az irodájába. A férfi a szakadék szélén vezette a gépkocsit. Gyorsan és magabiztosan vezetett. Sylvie gondtalanul dúdolt egy buta dalocskát. Az útra hirtelen egy nagyobbacska szikla gurult valahonnan fentről. Jean-Christian megőrizte a hidegvérét. megkerülte a gépkocsival a sziklát, de végül is felborultak. Sylvie megúszta a szerencsétlenséget, egy karcolás sem csúfította el szép arcát. Jean-Christian a kocsi alatt maradt. Hamarosan megérkeztek a mentők. A baj nagyobb volt, mint hitték. Sokáig ápolták a kórházban és végül megállapították, hogy a paralízis tünetei nyilvánvalók, tehát Jean-Christiant tolókocsiba ültették. Az élet betegen, bénán nem túl izgalmas, gondolta Jean-Christian. Magába zárkózott és gyakran napokig egy szót sem szólt. Sylvie a férfi mellett maradt, így múlott egy-egy hosszú esztendő. — Ma semmit sem ettél, drágám — mondta Sylvie és eltette a tányért. — Az orvos megparancsolta, hogy sokat egyél, nem igaz? — A pokolba — csattant fel Jean- Christian dühösen —, nem vagyok gyerek, ne forgolódjatok körülöttem minduntalan. Elegem van az orvosokból is! Nincs szükségem orvosságra és tanácsokra! A fiatal Morris Hagent tartották a város legjobb orvosának. A szerencsétlenség első napján meglátogatta Jean- Christiant és azóta alig mozdult a beteg mellöl. A ház barátjának mondta magát. Minden nap benézett a villába. A város polgárai arról suttogtak, hogy a gyakori látogatásnak egyéb oka is van. Egy napon Jean-Christian éppen egy Másnap Jean-Christian megmerevedett a dühtől. Sylvie a házba hívatta az orvost. Hagen ismét az injekciós tü után nyúlt és elaltatta a páciensét. — Szombaton a St. Gaben-i villában — mondta már az ajtóban. Sylvie másnap gyengéden közölte a férjével, hogy a víkendet a St. Gaben-i villában szeretné eltölteni. Jean-Christian bólintott. Neki igazán mindegy volt. A villában mégis megkérdezte: — Miért cipeltél ide? — A doktor azt mondta — válaszolta Sylvie —, hogy a tengeri levegő jó hatással van az idegrendszerre, drágám. — Te meg az a nyavalyás doktor! Tudom, amit tudok. Elhatároztátok, A vádlott ártatlan? hogy félrelöktök az útból. Még élek. könyvben lapozgatott, amikor hangokat hallott a nappali felöl. A tolókocsiját az ajtóhoz guritotta és volt mit látni. Az orvos Sylvie blúzán babrált, és a nő tűrte... Ezután búskomorrá vált. Jean-Christian tudta, hogy nem tehet semmit, de a látvány — Sylvie az orvos karjaiban — görcsbe szorította a szívét. — Az ön egészségi állapota szépen javul — mondta egy alkalommal Hagen. — Előírunk egy hasznos terápiát. Megmozgatjuk a végtagjait. — Miért törődik velem, doktor? Maga tudja, hogy én már sohasem állhatok talpra. — Csillapodjon. Ez a pszichikai sokk hatása. Állítom, hogy a paralízis gyógyítható. Ne adja meg magát, barátom. Sylvie lépett be a szobába. — Mi történt? — kérdezte. — 'Beadtam a férjének egy injekciót — válaszolta az orvos. — Hamarosan elalszik. Nyugodjon meg, az istenért. Adok valami nyugtatót. — Ó, Morris... meddig bujkálunk? — súgta Sylvie, amikor kettesben maradtak. — Miért ígérted meg neki, hogy meggyógyítod? Hiszen te is tisztában vagy azzal, hogy ... — Halkan, szívem. A remény élteti. Talán megváltozik a hangulata. Légy óvatos, Sylvie. Nem szabad magunkra irányítanunk a figyelmét. A problémát hamarosan megoldjuk... Sylvie közbevetette: — Nem! Nem tehetem meg! Jean- Christian olyan jó volt hozzám! Meg aztán ... félek. Leleplezhetnek bennünket. — Szerencsétlenség lesz, érted? figyelmeztetlek, nem adom meg egykönnyen magamat. Sylvie arcán egy izom sem rezdült. — Ne beszélj ostobaságokat. Jean- Christian. Miért akarnánk félrelökni? Hiszen szeretünk... A hálószobában volt egy ajtó, amely a tengerre nyílott. Jean-Christian a tolókocsit az üvegfal mellé gurította. Szomorú elöérzete volt. Látta, mindent látott. A kapu előtt az orvos gépkocsija, tehát a hóhér megérkezett. Meg akarja ölni! Váratlanul kicsapódott a biztosíték. Jean-Christian ijedtében felpattant és összeszoritott fogakkal megpróbálta a lehetetlent. Legnagyobb meglepetésére azt tapasztalta, hogy a lábai engedelmeskednek a parancsnak. Nagy nehezen a függönyhöz vonszolta magát és ott elbújt. A kővetkező pillanatban az orvos betoppant a szobába. Gyertyatartóval a kezében. Sylvie megjavíthatta időközben a biztosítékot, mert a szoba fényárban úszott. Az orvos csodálkozva körülnézett, majd megvonta a vállát és gépiesen beleült a tolókocsiba. Ezután Sylvie rontott be a szobába és nem sokat teketóriázva a tolókocsit irgalmatlanul az ajtó irányába lökte. Az üvegajtó beszakadt és a tolókocsi — benne az eszeveszetten ordítozó orvossal — a tenger sziklás partjára zuhant. Sylvie megpillantotta a férjét és felsikoltott. A védőügyvéd megtörölte a homlokát. — Tisztelt főügyész! Tisztelt esküdtszék! Mindent hallottak. A beismerő vallomást a kezemben tartom. Sylvie Brél, a vádlott felesége írta, mielőtt öngyilkos lett. Van még valakinek valamilyen kérdése? Családi háromszög Régebben a házaspárok csak olyankor foglaltak helyet — együtt — a televízió előtt, amikor a vacsorát már befejezték, végeztek a munkával és megvitatták a nap eseményeit is. Ezzel szemben napjainkban — mint ezt Joan Anderson Wilkins szakíró Tudatos tévénézés című könyvében megállapítja —- a televízió betölti az egész estét, és a házaspárok tévénézés közben legtöbbször teljes hallgatásba burkolóznak. A nürnbergi Fogyasztáskutató Társaság egy teljes évre kiterjedő felmérése szerint a Német Szövetségi Köztársaságban a televíziókészülékek az elmúlt évben átlagosan napi négy óra hosszat üzemeltek. Sok szakember osztja azt a véleményt, hogy a túlságosan gyakori televíziózás romboló hatást gyakorol a házasságra. Dr. Pierre Mornell kaliforniai pszichiáternek erről a kővetkező a véleménye: „A televíziózás passzív szokás, amely bizonyos körülmények között pótolja a másik emberrel szembeni bizalmas kapcsolatot. Ha valaki képes egy-két óránál hosszabb időt eltölteni a képernyő előtt, meglehet, hogy már erősebb ragaszkodás köti a tévéhez, mint a partneréhez." A televízió hatására sok házaspár egyszerűen a „szőnyeg alá sepri" szexuális vagy pénzügyi problémáit, holott éppen azokról kellene mind többet beszélniük. Ezzel kapcsolatban dr. Mornell a következőket fejti ki: „A képernyőn viliódzó képsorok a valóságtól annyira idegenek, hogy az ember számára a házassággal összefüggő napi tevékenység ma már sokkal kevésbé tűnik szórakoztatónak, mint egy tengeri csatajelenet.'' Dr. Mornell ennek ellenére mindenkit lebeszél arról, hogy a „házi mozit" dobja ki az ablakon: „Ha a házaspároknak szokásává vált, hogy naponta több órát ülnek a képernyő előtt, valóságos sokkot váltana ki belőlük, ha egyik napról a másikra nélkülözniük kellene ezt az időtöltést." A televíziófüggőség ellenszereként azt ajánlja, hogy a családtagok fokozatosan vállaljanak ismét nagyobb részt egymás életéből, problémáiból. Végső soron azonban inkább a televíziótól váljunk meg, mint a családunktól. Ha korlátozzuk a televíziózást, több örömünk lesz gyermekeinkben, barátainkban — és a házastársunkban. Lehetséges, hogy ön is mutat bizonyos hajlandóságot arra, hogy szabad idejét a képernyő irányítsa? Az alábbiakban néhány olyan kérdést olvashatunk, amelyeket célszerű lehet feltennünk magunknak — és partnerünknek is. Vajon mennyire lehet meghitt egy olyan hármas, amely saját személyünkből, partnerünkből, valamint a tévé kommentátorából áll? Előfordul-e, hogy a televízióban gyakrabban hall barátságos szót, mint a saját felesége — férje szájából? Rajtakapta-e magát néhanapján olyan kijelentéseken, mint például: „Mondd, drágám, éppen most kell bekötöznöm az elvágott kezedet, amikor perceken belül kezdődik a krimi?" Elképzelhetö-e, hogy naplója, melyben papírra veti napi időtöltését, úgy festene, mintha a tévé műsorfüzete lenne? Ha egy vagy több kérdésre igennel válaszol, lehetséges, hogy érzelmi élete válságban van... 23
