A Hét 1989/2 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-27 / 44. szám
fizették a szántás költségét. Megállt a tudomány. Akkor döntöttek úgy hárman (Dudás József, Bálint István, Hrasko László), hogy szoba-konyhás kis házukra ötvenezer korona kölcsönt vesznek fel a zselizi bankban. Lehetett szántani, vetni. Vetőmagra is futotta a pénzükből. Egész ősszel és egész télen dolgozott az a tucatnyi ember, akik hősiesen elkezdték a közös gazdálkodást. És 1949 januárjában törlesztették az adósságukat. Mikor az első termést betakarították, és a töreiek a saját szemükkel látták, el tudják látni magukat is gabonával, többen hozzájuk szegődtek. Gyarapodni kezdtek földben, jószágban, s 1950-ben már az egész falu parasztsága bent volt a szövetkezetben. Hrasko László kezdetben gyalogmunkás volt, később a növénytermesztési csoport vezetője lett. Legalább száz ember munkáját kellett irányítania. A teljesítmény szerinti fizetést is ő állapította meg. — Olyan volt a fenekem a sok biciklizéstől, mint a csizma talpa! A biciklim már tudta, merre kell mennie a határban, mint ahogy a ló is régebben — mondja derűt keltve. — Vasárnaponként meg adminisztráltam misézés helyett! 1969—1974 között raktárosa volt a szövetkezetnek. A tárolt búzára ügyelt fel. Mindig hűségesen állt azon a poszton, ahová állították. Huszonhat évet dolgozott a szövetkezetben megfelelő kereset mellett. Jutalmakban is részesült. 1976-ig, a négy szövetkezet egyesüléséig (Tőre, Kis- és Nagysáró, Garamszentgyörgy) természetbeni juttatást is kapott. És fél hektár földet! A célprémiumot gabonával fizették, s annyit keresett évről évre, mint amennyi régebben egy kisebb gazdának termett. Az angoranyúl-tenyésztés sikeres vállalkozása után ez a másik a szövetkezeti is sikeres vállalkozásának számít. A négy falu egyesülésével óriássá növekedett a Sárói Béke Efsz. Négyezer hektáron fölüli a földterülete, ötszázon fölüli az aktív tagsága, és kétezerhatszáz korona körüli a dolgozók átlagkeresete. Tőre megszépült faluvá változott a házaival. Hrasko László is építtetett a házához verandát, s ragasztatott hozzá további szoba-konyhát és fürdőszobát. Ezerötszáz korona a nyugdíja, s a szövetkezet nem felejtkezik el alapító és nyugdíjas tagjairól! Évenként három Fóliasátrak a szövetkezet határában mázsa gabonát kap mázsánkénti százhuszonöt koronás áron. Havonta negyvennégy korona szociális juttatásban is részesül. Sörpénz, ahogy egymásnak mondják. Mikor elindultak az ismeretlen úton, gúnyos és fenyegető szavak kísérték küzdelmüket. Kolhoz, közös vályú és más. Meg hogy belekergetik őket a Garamba! — Aha, a vörös demokrácia! — vágták gúnyosan a szemükbe, amikor a pipacs kivirágzott a gabonában. Ők azonban tudták, mindez nem tart sokáig. Egyébként is, senkit nem kényszerítettek maguk közé, de mindenkit befogadtak. S távozhatott, aki meggondolta. — Az volt az igazi demokrácia! — emlékezik vissza Hrasko László meggyőződéstől fűtött hangon. — Még a határcsőszt is a tagság választotta meg! Most már a tagságnak, úgy látom, nincs annyi joga. Vagy ki tudja? A mi időnkben sok minden másképp volt! — Félti a szövetkezetét? — szólalok meg. — Féltem. Pedig a nyolcvanhetes esztendőt kilencmillió koronás nyereséggel zárta. Nincs utánpótlás. Az öregek kihalnak, fiatalok nem állnak a helyükre. A sóhajtása mély és aggodalmat kifejező. Csend szakadna ránk, ha nem jönne be az udvarról Hrasko Andrásné, aki nyolcvanegy évesen gondoskodik Hrasko Lászlóról. Az övé az a telek is, amelyen a leghatalmasabb diófa áll. Meg az öregasszony harminckilenc esztendős fia is hazaérkezik., Traktoros a négy falu egyetlen nagy szövetkezetében. — Miért nem nősült meg? — kérdezem Hrasko Lászlótól távozóban. — Mikor ideje lett volna, háború volt — hangzik a válasza meggyőzően. — Sok más bajtól, szenvedéstől se volt mentes az életem. Pedig pénzem mindig volt. A pénztárcám belseje szerint lehetett volna belőlem nagyságos úr is, de hát én soha nem szerettem kilépni a sorból. A járatlan úton is csak többedmagammal mertem elindulni. MÁCS JÓZSEF Archívumi felvételek Családi idill hattyúéknáI Ahatt/úkat «cm kímélik, ugye deztek, és az egyébként csendes tó környéke a szokottnál zajosabbá vált. Senki és semmi sem zavarta a családi idillt, amire Trisztán is ügyelt. Ha valaki megközelítette a kis szigetet, illetve a fészkén ülő párját, harci pózba vágta magát és valamiféle sziszegő és hortyogó hangot adott ki magából meghazudtolva a feltevést, hogy a hattyú néma madár. Egy óvatlan pillanatban hat vagy hét zöldestarka tojást olvastam meg a fészekben. Kíváncsian vártam a családi öröm beteljesülését, és még gyakrabban eljártam a tó partjára, hogy tanúja legyek a kis hattyúfiókák születésének. A kenyér és kukoricaadagot is felemeltem. Aztán az egyik napon borzasztó látvány fogadott. A fészek feldúlva, a hattyúknak se híre, se hamva. Egy kisebb világ dőlt össze bennem. A közelben pecázó horgászokhoz fordultam, hogy kiderítsem, mi is történt valójában. Tőlük tudtam meg — legalábbis úgy értesültek —, hogy a hattyúkat néhány horgász űzte el. Hogy miért, az talány. Talán azt a kevéske halat sajnálták, amellyel a hattyú időnként változatosabbá teszi az étlapját. „Hát ember az ilyen?" — kérdezte vissza a megszólított horgász. A válasz kézenfekvő. Jó lenne azonban, ha a puszta megállapítás helyett idejében lefognánk mindenki kezét, aki bármilyen módon veszélyeztetné a köröttünk levő ezerszínű élővilágot. Hogy unokáink is láthassák. PALÁGYI LAJOS A szerző felvétele j I 5 A hattyú minden kétséget kizárólag az egyik legszebb, ha nem egyenesen a legszebb madár. Számtalan hiedelem övezi, a hattyúszeretetröl, hattyúhüségről legendák szólnak. Hogy ezekben mennyi az igazság és mennyi a képzelet szüleménye, azt nem tudom. Egy bizonyos, hogy vándormadár. A korábbi években nálunk legfeljebb azért szállt le egy-egy hattyúpár, hogy megpihenjen, ha északról dél felé vagy ellenkező irányba vonult. Az utóbbi időben azonban egyre gyakoribb, hogy ezek a különösen szép madarak hazánk tavait, kavicsgödreit vagy folyóit választják állandó lakhelyül. Hogy miért, annak a megállapítása a szakemberekre, ornitológusokra tartozik. Minket legfeljebb örömmel tölthet el, hogy jól érzik magukat nálunk. Sajnos, azonban vannak, akiknek még ezek a szép, kecses madarak is útjában állnak. Mint az a két hattyúpár, amely a Pozsonyeperjes (Jahodná) határában található kavicsgödörböl kiképzett halastóban telepedett le. Tavasszal figyeltem meg őket először, amikor fészket kezdtek rakni a parttól alig két-három méterre fekvő apró szigetecskén. Nem tudom miért, el is neveztem őket Trisztánnak és Izoldának. Minden héten, de néha hetente többször is megálltam, hogy szemügyre vegyem, hogy haladnak-a fészekrakással. Sosem jöttem üres kézzel, mindig hoztam egy kis száraz kenyeret, kukoricát, ami annál is jobban jött, mert Izolda időközben megtojta tojásait és kitartóan melegítette őket. Az sem zavarta amikor horgászversenyt ren-
